Pár hónap telt csak el a brassói munkások 1987-es felkelése óta, amikor az akkor szenzációsan menetelő marosvásárhelyi női kézilabdacsapat a Cenk alatti városban vendégszerepelt, mi pedig szurkolókként kísértük el az aranykezű lányokat, ahogyan máskor is tettünk az idegenbeli meccsek során. Csakhogy Brassóban akkoriban minden kisebb csoportosulásra hatványozottan figyeltek a diktatúra erőszakszervezetei. A sportcsarnok mellett néhány bajtársunkat túlzott hangoskodás miatt lökték be egy autóba a civilben megjelenő szekusok. Volt, akit csak azért vittek el, mert megkérdezte, hova viszik a többieket. Az incidens után a „galeri” egyik hangadója azt javasolta, tiltakozásképpen maradjunk mindannyian kint, ne menjünk be a meccs helyszínére. Szerencsére, a többség gyorsan észhez térítette emberünket, hiszen az ellenfél csapatnak, de a szekusoknak is az lett volna a legjobb, ha szépen visszavonulót fújunk. Végül a lelátón rendőrök szoros körgyűrűjében szurkoltuk végig a mérkőzést, a Mureșul pedig magabiztos győzelmet aratott. Társainkat a meccs után kiengedték a zárkából, együtt buszozhattunk haza.

Az eset arról a minapi hírről, illetve annak fogadtatásáról jutott eszembe, miszerint a Nagy-Magyarország molinó is felkerült az európai labdarúgó-szövetség, az UEFA tiltólistájára, így a magyar illetékes szervezet, az MLSZ ehhez igazodva, nem engedélyezi a történelmi Magyarország körvonalait feltüntető transzparensek, zászlók bevitelét a válogatott meccsekre. Távol áll tőlem a Nagy-Magyarországos térképek, rajzok iránti rajongás, egykori szurkolóként, mai futballszerető emberként viszont szánalmasnak tartom a „mindenmentes” nézőket preferáló UEFA-őrületet. A stadionok lelátóit, főleg az ultráknak helyt adó szektorokat színházi széksorokként kezelni egyszerűen vicc. Revizionizmusnak, nacionalizmusnak nevezni egy ország valamikor határait ábrázoló molinót nevetséges.

A Mandiner idézte Borbély Zoltán jogászt, az MLSZ egykori elnökségi tagját és szóvivőjét, aki megemlítette: az UEFA korábban a máltai szövetséget azért büntette meg, mert az egyik meccsen megjelent a Don’t kill the white birds (Ne öld meg a fehér madarakat) szlogent. A felhívás egy zöld párttól eredt, amely tiltakozott az ottani illegális madárvadászat ellen, így politikának minősítették.

Van ugyanakkor ennek a helyzetnek egy másik nézete is, s itt kanyarodunk vissza a rendszerváltás előtti, brassói esetre. A Kárpát-medence különböző tájairól származó magyar szurkolók közül nagyon sokan joggal háborodtak fel a döntésen, de tévednek, amikor ellenállásra, a tiltás be nem tartására szólítják a magyar labdarúgó-szövetséget. A helyzet ugyanis az, hogy ez utóbbi magatartással saját magunkat és a válogatott játékosait büntetnék, miközben az UEFA szekusai elégedetten hoznák meg ítéletüket a zárt kapus meccsekről. Tavaly nyáron a Sepsi OSK rajongói ismerkedtek meg közelebbről az állapotokkal, amikor a karlendítéssel kísért „szívtől az égig” szurkolói rigmust értékelték rasszista gesztusként. Diószegi László klubtulajdonos időben, helyesen ráérzett: visszafelé sülne el az ellenállás, így inkább arra kérte a szurkolókat, másképp buzdítsák szeretett csapatukat.

Az UEFA FARE (Football Against Racism In Europe) nevű diszkriminációellenes csoportjának megfigyelői gond nélkül mossák össze a nyilvánvalóan rasszista, sovén megnyilvánulásokat, skandálásokat, a törvény által tiltott jelképek tüntető használatát a történelmi országhatárok megjelenítésével, ártatlan, de félremagyarázható karmozdulatokkal. Korlátoltak és/vagy rosszindulatúak. Megszólalásig hasonlítanak az egykori brassói szekusokhoz. 

(Nyitókép: magyarnemzet.hu)