2023. január 18-án megdőlt az országos januári melegrekord – 22,4 Celsius fokot mértek a Duna-parti Turnu Măgurele városban. Bukarestben 20,6 fokos hőmérsékletet jegyeztek, a 22 évvel ezelőtt mért 18 Celsius fokhoz képest, melegebb volt, mint Dubajban. További 35 városban is ez volt a legforróbb januári nap. Az Országos Meteorológiai Szolgálat jelentéseiben világosan ott van az is, hogy a tavalyi egész éves átlaghőmérséklet és az 1981–2010-es időszak átlaga között 1,55 Celsius-fok volt az eltérés.

Miközben a klímaaktivistákat – akikben érthető módon feszültséget kelt az döntéshozók érdemi cselekvésének a hiánya – rombolóként állítják be, miközben egyetlen műtárgyban sem keletkezett kijavíthatatlan kár, ellentétben az ökoszisztémával, klímamártíroknak, klímaterroristáknak bélyegzik meg, nem beszélünk arról, hogy a radikális cselekvést a radikális helyzet szülte. Nyilván, ha hitkérdésként közelítünk a klímaváltozáshoz, lehet őrülteknek tekinteni a festményes performanszok elkövetőit, a magukat aszfalthoz, hídkorláthoz ragasztókat. De tévút ez, mert tényekkel nézünk szembe, amelyek azt mutatják, hogy iszonyú slamasztikába kerültünk – és ehhez már elég kinézni az ablakon. Nem a hitünkön múlik, hogy ha még két fokkal emelkedik a globális átlaghőmérséklet, akkor elolvad például a nyugat-antarktiszi jégtömb, ami ötméteres tengerszint-emelkedéssel jár. Emlékszünk, mit mondott Anatolij Gyatlov elvtárs a csernobili robbanás után a HBO sorozatának tanúsága szerint, amikor a műszer 4 R/h fölötti sugárzási szintet mutatott? „Az nem jó, de nem is tragikus.” Csak valójában 20 000 R/h fölött volt.

Abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy a helyzet nem tragikus. Pedig óriási a baj, és ez nem klímahisztéria, hanem valóság, amelyet egy ártatlan szemétszedési akcióval, medertakarítással, néhány fa elültetésével nem tudunk visszafordítani. A klímaaktivisták akcióinak az elhiteltelenítése egy fontos ügyet visz végleg zsákutcába. Miközben úton-útfélen kong a klímavészharang, világszerte csökkent az aggodalom a klímaváltozással kapcsolatban, pedig a globális felmelegedés jelentette veszély egyre nő.

Ezért kell beszélni a Föld éghajlatában végbemenő drámai folyamatokról. Ezért kell felhívni a figyelmet a veszélyre, ha más mód nincs, akkor a képtárakban, a forgalmas utcákon. Csak így késztethető cselekvésre a politikum. A zöld forradalmak, bármennyire is hihetetlen, nem zúgtak el. Aki – tájékozatlanul – azt nehezményezi, hogy miért nem az olajtársaságok székhelye, fúrótornyai stb. mellett tüntetnek, jobb, ha tudja: az aktivisták évek óta számos országban felléptek már közvetlenül a nagy szennyezők ellen, de akcióik nem érték el a klímaszkeptikusok ingerküszöbét. Hogy mit ártottak a műalkotások? Semmit. Egyébként nem is éri ezeket kár, a paradicsomlé, a leves stb. a képet védő üvegre, illetve a falra fröccsent. A természet pedig ezekben a percekben is pusztul. A Nagy-korallzátonyt, amelynek a fele már elpusztult megnézzük majd a természetrajzi múzeumban? A festmények(et védő üveg) leöntésén azok is felszisszennek, akik most hallottak először Klimtről, de a szemük sem rebben annak a hírnek a hallatán, hogy néhány év múlva szigetek süllyednek el, régiók válnak lakhatatlanná. Elismerem, hogy a médiazajban a klímaaktivisták tettei keveseket lelkesítenek és azt is, hogy egyesek nehezen kötik össze, hogy azért „támadnak” festményre, hogy jelezzék: a műalkotásokat jobban védjük, mint a természetet. De a klímaszorongás, talán eléri azt, hogy ezek a hírek médiazajban mégiscsak generálnak társadalmi nyomást, ami a döntéshozókig ér el.

A válság frusztrációt hoz és vele gyűlöletet, tudjuk ezt egy ideje, ahogy azt is, hogy a múltban számos fontos ügyben sikerült változást elérni tömeges civil ellenállással. Így jutottak szavazati joghoz a nők, iktatták törvénybe a melegek jogait. Így jutottunk el oda, hogy a szólásszabadság égisze alatt gyakorlatilag szinte bármi képernyőre kerülhet. Még a klímaaktivisták kipellengérezése is, pedig ők legalább tesznek valamit az ügy érdekében. A mérkőzés még tart, vesztésre állunk ugyan, de a morális megújulás és technológiai fejlődés együttesével talán van esélyünk túlélni, míg elhúzhatunk a Marsra. Ám ha addig sikerülne a mi halványkék pöttyünket, amely évmilliók óta rója az ellipsziseket a Nap körül, kívülről, néhány száz fényév távolságból megpillantanunk, akkor a dolgok minden bizonnyal kicsit másként működnének. Addig azonban a saját bölcsességünket ne nyilvánítsuk kollektívnek, és ne használjuk megbélyegzésre a nekünk adatott nyilvánosságot.

(Nyitókép: Agerpres/EPA)