Ismét fellángolt a vita a vallás(oktatás) körül, miután a Román Ortodox Egyház eljuttatott a tanügyminisztériumhoz egy folyamodványt, – ezt egyébként erdélyi felekezeti vezetők is aláírtak – amelyben arról értekeznek, hogy a közoktatásnak ideológiamentesnek kell maradnia. És hogy az iskolák nem nevelhetik a szexuális sokszínűség elfogadására a diákokat. Illetve azt, hogy a „genderelmélet” nem tudomány, hanem „kulturális ideológiai konstrukció”. A folyamodvány hetedik pontjában vetik fel azt, hogy a vallás választható érettségi tantárgy lehessen. Az erdélyi társadalom gondolkodóbb és véleményt formál(ni próbál)ó fele joggal húzta fel a szemöldökét! A Pluralizmus Erdélyben csoport állásfoglalást fogalmazott meg és online aláírásgyűjtést indított. Ők is tudják, hogy ez sajnos nyomásgyakorlásnak is kevés, hisz a politikum rendszerint bólogat minden olyan kezdeményezésre, amelyhez köze van az egyházaknak. A történelemből tudjuk: a reverenda suhogása messzebb hallatszik, mint a szabadon gondolkodók szava – és a politikai hatalom képviselői jól tudják, hogy az egyházakon keresztül könnyedén eljuttathatják üzenetüket széles spektrumú közösségekhez, míg a szabadon gondolkodók legtöbbször kifejezetten (a szó nemes értelmében véve) hatalom-ellenesek.

Mindazonáltal azonban hiba összekeverni a vallást az egyházzal, jogos (!) egyházkritikánkat rávetíteni a vallásra mint oktatott tantárgyra és a sötét középkor eljövetelére következtetni abból a felvetésből, hogy a vallás legyen választható érettségi tantárgy. Innen, ebből a kezdeményezésből eljutni oda, hogy egy ilyen döntéssel tulajdonképpen vallási indoktrináció történjen, az egyház higanyként foglaljon magának teret, és kötelező legyen Miatyánkkal kezdeni a napot, és ebédre kifli helyett ostyát osztogassanak majd az iskolákban... – maradjunk annyiban, hogy még képzeletben sem működne nevetőgörcs nélkül. A félelemnek, ha egyesekben ez így csapódik le, belátom, van alapja. Az egyház (látható vallás) ugyanis az elmúlt évtizedekben sem tudott lemondani a politikai hatalom befolyásolására tett kísérletekről, a politikai beavatkozásról. Tulajdonképpen a felvilágosodásig meghatározó volt az európai egyházaknak az állami működésekre, de az egyéni életvitelekre való közvetlen hatása, míg aztán az egyre inkább szekularizálódó Nyugaton az egyházi és világi hatalmak elválasztása a mindennapi élet szintjén is észlelhetővé vált. Minálunk viszont, Délkelet-Európában, a Balkánon, és tőlünk keletebbre, érdekes módon, hiába történt meg esetenként a nyugati mintákhoz hasonló szent-profán-szeparáció, az egyházak informális szerepe, hatása továbbra is meghatározó maradt az államok világi irányítói számára, és nagy tömegek mindennapi létgyakorlatainak is szerves része az egyházaik rítusainak szigorú követése.

Kétségtelen, hogy az egyház szellemi hatalomként továbbra is a társadalom meghatározó ereje, csupán azt felejti el néha, hogy folyamatosan újra kell(ene) értelmeznie a modern emberrel való kapcsolatát. Azzal a modern emberrel, akinek az egyházzal kapcsolatos véleményét a napi események formálják. Azzal a modern emberrel, aki számára az „egyház által közvetített vallás” csak egy a sok meggyőződése, erkölcsi-gyakorlati irányelvei közül. Thomas Luckmann vallásszociológus már a hatvanas évek végén jelezte, hogy „az egyházak hivatalos modelljét az ízig-vérig modern, autonóm egyének nem tudják elfogadni”. Az egyház (a látható vallás) „nagy elbeszéléseibe”, bármilyen durván is hangzik, beleunt a keresztények egy része, nem tudják elfogadni az evolúció-ellenességet, a szentképek és szobrok csodatévő jellegét, a moralizálást és immár nem tabu az egyházkritika sem. A keresztény egyházak azonban távolról sem kerülnek légüres terekbe, távolról sem nullázódott le a hívek száma, nem tűnt el a „követőbázis”, de be kell ismernünk, hogy a modern, információ-központú világban sok, alapos magyarázat és indoklás nélküli, múlt évezredek szocializációs sztenderdjeiben gyökerező (erkölcsi) irányelvvel már nehéz közvetlenül azonosulni – közvetlen környezetemben tapasztalva: még az intenzíven keresők, érdeklődők számára is.

Ennek egyoldalúsága azonban csak tovább mélyíti azt az ontológiai űrt, amelyet a keresztény egyház (néha erősen dogmatikus, máskor nehezen értelmezhető módon túlzottan pragmatikus) hittételekkel próbál elfödni, miközben egyre nyilvánvalóbb jelei vannak annak, hogy identitás- és küldetéstudata válságában van. Talán ezt próbálja kompenzálni azzal, hogy folyamatosan igyekszik, igyekeznek beleszólni és állást foglalni a világi dolgokban is, miközben sokszor épp az általa teremtett értékek kiszorítására játszik. Ezzel éri el azt, hogy – bár a kereszténység olyan közös szellemi nevező, amely meghatározta és meghatározza az európai kultúrát – a vallás egyeduralmát a sötét középkorral asszociálják, felnőtt, értelmes emberek is. A vallásórát nem csupán „egynek” tekintik az iskolai tantárgyak közül, hanem egyesek ki is utálnák a közoktatásból. Nem számolva azzal, hogy a vallásoktatás mint tantárgy hiánya elvezethet olyan helyzetekhez, amikor megfelelő ismeretek nélkül dönt valaki a valláshoz való viszonyáról. És nem beszélve arról, hogy a keresztény vallás és egyház alapvetően meghatározta a mögöttünk hagyott századok kultúráját, általános (irodalmi, történelmi) műveltségünk része.

Ugyanakkor sokan megfeledkeznek azokról az alapvető fogalmakról mindennapi életükben, mint például emberi méltóság, erény, felelősség stb., amelyeket viszont egyetlen tantárgy keretében sem tárgyal a mai iskola, míg a vallásóra igen, és ráadásul olyatén módon, hogy az abszolútumból levezetett tökéletes jóságot, igazságot közvetlenül megvalósíthatónak tartja akár szekuláris, a vallással formális viszonyt sem ápoló közegekben is.

Úgy vélem tehát, hogy nagyot tévednek azok, akik a vallásórák szükségtelenségét hangsúlyozzák, és mindezt anélkül, hogy legalább tudnák miről is értekezik, az egyháztörténelem mellett, a keresztény egyház (ismétlem: az abszolút jóságról, az igazságról...).

Vitázni lehet, sőt kell is a vallásoktatásnak a jelenünkben betöltött szerepéről – és erre jó alkalom lehet a mostani, választható érettségi tantárggyá válási felvetés – de nem lehet azt bizonyítani, hogy haszontalan lenne az, ha a társadalom minden cselekedetét az abszolút jóság és igazságosság jegyében foganatosítaná... És elvitatni annak tényét, hogy a vallásos kultúra, a vallások történelme, a testvériség szellemének maradéktalan érvényesülése gondolkodó emberekké való fejlődésünk része nos, ez alapállásban is óriási hiba. Ahogy hiba az egyházak beavatkozása is a világi dolgokba, és hiba a világi politikusok szapora bólogatással turbózott népszerűség-hajhászása is!

A kor kihívásaira válaszolni kell, de nem lenézően, elutasítóan, hanem értékeinket felülvizsgálva. Mert a „vallásos kozmosz” mindannyiunk életében ott van, a szent és a profán dimenziók pedig csak a szótárakban választhatóak szét, az emberek mindennapi életműködései során egyáltalán. A vallásórák tantervi pozíciójának vitatása helyett tehát inkább arra lenne szükségünk, hogy megnézzük, mennyire jó és igaz a világunk?

(Nyitókép: Pexels)