14 év – ennyi telt el azóta, hogy Sólyom László hivatalában fogadta Traian Băsescut. Ebből a szempontból tekinthető történelminek Klaus Iohannis látogatása a Sándor-palotában, súlyt azonban a közel másfél évtizedes szünet önmagában még nem ad a vizitnek. Ellenkezőleg, az a vérszegény hakni, amit bemutatott Budapesten a román államfő, gyakorlatilag a látogatás jelentéktelenségét mutatta meg. Azt, hogy ez is csak egy, azon parolázások és felvonulások sorában, amelyeket gyakorta megtesz, a szembesülés a valódi kérdésekkel elmaradt, a szomszédolással csak kézfogást és a kényszerű egymásra mosolygást kaptunk.

Hamu alatt izzó feszültségről nem beszélhetünk ugyan, de lett volna amit csillapítani – a Klaus Iohannis által elnökölt Romániában Budapest függőségi viszonyt alakított ki a magyar közösséggel. Magyarország óvodát és iskolát épít a magyarok által lakott településeken, műemléképületeket újít fel, orvoslakások építését támogatja, oktató programokat szervez stb. Gyakorlatilag ellátja azt a feladatot, amit a román államnak kellene – a nyugati kancelláriákon van egy nagyon sokat hangoztatott kijelentés, miszerint Romániában a magyarok nem tekinthetők másodrangú állampolgároknak. A román államfő tehát Budapesten egy olyan, több mint egymilliós közösség elnökeként is állt Novák Katalin mellett, amelyről tudja, Budapestre hallgat. Másrészt az ország legtöbb szavazatot kapott politikusaként azzal a Novák Katalinnal folytatott négyszemközti megbeszélést, aki bár hivatali kollégája, ha a megnevezést vesszük, de „súlyában” az az Orbán Viktor az ő méltó partnere, akivel meghiúsult a találkozó. Nem csoda tehát, ha kéztördelve állt a pulpitusnál, mint nagyra nyúlt kamasz, akit akarata ellenére kényszerítettek reflektorfénybe.

Azt szokták mondani, hogy a román–magyar kapcsolatok kezdetei a múlt homályába vesznek. De ugyanígy homályban vesznek azok a stratégiai dokumentumok is, amelyek „hivatalosították” a két ország közötti együttműködést és az volt a feladatuk, hogy a viszonyból ne legyen iszony. A rendszerváltásig a kölcsönös bizalmatlanság légkörében formálódó kapcsolatok az 1989. decemberi események után kétségkívül új irányt vettek az 1996. szeptember 16-án aláírt alapszerződés, illetve a 2001. december 22-én megkötött egyetértési nyilatkozat révén, majd csúcsosodott mindez az első magyar−román közös kormányülésben, 2005 októberében. Azokban az időkben súlya volt a kétoldalú kapcsolatoknak – Călin Popescu Tăriceanu első miniszterelnöki útja Budapestre vezetett (2005. január 17.), ezzel szemben, a teljesség igénye nélkül: Emil Boc először a Moldovai Köztársaságba látogatott kormányfőként (2010. január 26.), akárcsak Ludovic Orban (2019. november 4.). Mihai Răzvan Ungureanu Brüsszelbe látogatott először (2012. március 14.) Mihai Tudose, ha emlékszünk még rá, Brüsszelbe (2017. július 11.), Marcel Ciolacu Chișinăuba (2023. június 19.) tett hivatalos látogatást első külföldi útján. A Tăriceanu után következő 18 kormányfő egyike sem Budapest felé kacsintott, ami érződik a két ország kapcsolatában, nem sikerült túllépni a neuralgikus pontokon, ennyi év alatt még a szimbolikus jószomszédságra sem futotta, a román–magyar államközi viszonyokat pedig a kényszermosoly-diplomácia határozta meg és inkább a feszültség turbulenciájából, mintsem a lecsillapításából próbált politikai tőkét kovácsolni, mindkét fél. Bukarest részéről a politikai életbe remekül kivetíthető „magyarveszély”, illetve a magyar közösség szándékaival kapcsolatos félelemkeltés (pl. Erdély elcsatolása), Budapest részéről pedig az erdélyi elnyilatkozások és kinyilatkoztatások azok, amelyek szándékosan hiszterizálnak (legutóbb például annak a demarsnak az ismertetése, amelyet a román külügy adott Orbán Viktornak).

„Szomszédok vagyunk, nagyon jó lehetőségeink vannak a gazdasági együttműködésre, és úgy gondolom, fontos, hogy éljünk ezekkel” – javasolta Klaus Iohannis Budapesten. Lehet hümmögni ezen perceket, de a végkövetkeztetés akkor is ugyanaz: az évről-évre erősödő tőke- és külkereskedelmi együttdübörgés eddig is megvolt, és meglesz. Az egyéni boldogulás ugyanis felülírja a nemzeti érdeket. Klaus Iohannis államfőnek nem a gazdasági kapcsolatok élénkítésére való ösztönzés a feladata, az megtörténik az ő iránymutatása nélkül is. Nyilvánvalóan a magyar fél szerepe és szándéka sem mellékes – Magyarország abban kell érdekelt legyen, hogy a Romániában élő magyarok növekvő jólétben és nyugalomban éljenek. Utóbbi komoly felelősség és ebben nem lehet figyelmen kívül hagyni a román fél érzékenységét. Ebben segíteni, közvetítenie kell az RMDSZ-nek, amelynek a mostani találkozóhoz minden jel szerint (sajnos) nem volt köze.

A két ország közötti politikai szövetség erősítése nélkül a jószomszédi viszony megmarad a cserekereskedelem szintjén. A vitás kérdések rendezése a fő feladat, ezt azonban állampolgári szintre kell levinni. Nincs jó viszony megelégedett romániai magyarok nélkül és nincs jó viszony a magyar közösséggel szemben bizalmatlan románsággal. Amíg ezt nem értik meg a felek, amíg a kölcsönös bizalmatlanság dominál, addig a diplomáciai kooperáció csak egy lábjegyzetet érdemel, 14 évente a közös történelemben.

(Nyitókép: MTI)