Véget ért Klaus Iohannis államfő politikai ámokfutása – pedig egy héttel ezelőtt még lassítani sem akart, miközben a kereszteződést már rég elérte. Most azonban saját magát mentette fel a szolgálat alól. A halálsápadtan, megtörten elmondott történelmi beszéde nem a vezeklésről szólt. Az a gerinc már rég megroppant. A „haza mindenek előtt” retorikai csavar ugyan benne volt az elköszönő szép üzeneteben, a néhány évvel ezelőtti lelkes drukkerei mégis kajánul „auf wiederseheneznek” meg „ionopotoznak”. Az ellenzék szélsőjobbos felén folyik a szájaskodás, a szalonképesebb felén pedig a fanyalgás, hogy ennek a manővernek korábban kellett volna megtörténnie. Érthető, hogy az államfő bukását élmény nézni. Rászolgált erre és nem csak azzal, hogy december 6-án az alkotmánybíróság döntését megelőlegezve bejelentette: addig marad a Cotroceni-palotában, amíg megválasztják az utódját. A sokszor hallgató és halogató mandátumzáró elnök számlájára írható a populista pártok erősödése, a szuverenista pólus vitorlájából meg sem próbálta kifogni a szelet, mi több, nem egyszer szolgáltatott számukra muníciót. Számunkra, erdélyi magyarok számára pedig a szervilitása relatívvá vált a 2020. április 29-én gúnyos magyarsággal kezdődő televíziós beszédével, amelyben Erdély kiárusításával vádolta a szociáldemokratákat. 

Arról már kevesebb szó esik, hogy mi lesz most, a tündérmesék és a kormánybuktatás következik típusú hibbantságok sorozatán kívül. Mert bár Klaus Iohannis hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy a Messiásnak tartott, marhaságokat beszélő félőrült népszerűvé váljon, egyáltalán nem biztos az, hogy a mostani távozása csak jót fog hozni. Félő, hogy Iohannis (le)lépése nem jelenti egy korszak végét is. Ő kiszállt, de a politikai játszma minden bizonnyal folytatódik, a feszültség szintet lép: the show must go on – csak Klaus Iohannis (jött, maradt és) ment.

Nyilván lehetne másképp. Ilie Bolojan ügyvivő államelnökként az elkövetkező hetekben megteheti azt, amit Klaus Iohannis vonakodott meglépni az elmúlt időszakban: tisztázhatja az államfőválasztás felfüggesztésének körülményeit, közszemlére teheti azokat a dokumentumokat, amelyek alapján az alkotmánybíróság döntött. Utóbbi nem nyomozószerv, a Legfelsőbb Védelmi Tanács elnökeként az államfő azonban belelát azokba a fedett műveletekbe, amelyek az említett dokumentumok megszövegezéséhez vezettek. Még nem késő kiteríteni a lapokat, hiszen az átláthatóság kulcsfontosságú lehet a jövő politikai stabilitásában. A bizonyítékok felmutatása adná vissza a polgárok állam intézményeibe vetett bizalmát, és fogná ki a szelet a szélsőséges pártok vitorlájából. Csakhogy ezt akarni kell meglépni és némi bátorság sem árt, meg persze az ország sorsa iránti elköteleződés sem. Ez nem volt meg a kabátcsapkodó, luxusvillákat, golfozást és exotikus utazásokat kedvelő Klaus Iohannisban. Éppen ezért a választópolgárokban, akik abban bíztak, hogy a politikánkívülisége naggyá teszi őt, a gőgös, kicsinyes, hatalomhoz ragaszkodó államfő képe fog megmaradni. A politikatudomány pedig külön fejezetet szentelhet számára a „hogyan tedd magad politikai hullává az államfői székben” témakörben.

Nem az a kérdés, hogy Klaus Iohannis államfőnek december 22-e után is ott volt-e a helye a Cotroceni-palotában – annak ellenére, hogy az Alkotmány betűjével nem ment szembe ez –, hanem az, hogy a megkésett lépése elegendő sebtapasz lesz-e a demokráciát ért sérülésen ahhoz, hogy az életmentő beavatkozásig ne vérezzen el. Illetve döntésének elodázása mekkora mértékben ásta alá az államfői hivatalt.

Legnagyobb bűne eltörpül amellett, hogy az elmúlt 10 év alatt nem tudta bebizonyítani, hogy megfelel azoknak az államfői feladatoknak, amelyekkel az állampolgárok megbízták. Klaus Iohannis felemelt fejjel távozhatott volna, ha magyarázatot ad arra, hogy miért törölték tavaly decemberben az államfőválasztási folyamatot, ha bemutatja azokat a konkrét bizonyítékokat, amelyek ismeretében meg kellett hoznia ezt a döntést. A február 10-i bejelentéssel egyidőben ezt is meg kellett volna lépnie az elnöknek. Államférfiként kellett volna viselkednie, ha oly fontos számára az ország jelene és jövője. Lehetett volna hős, de újfent csak azt bizonyította, hogy számára mindennél fontosabbak a kiváltságok, amelyeket felfüggesztett, majd menesztett államfőként elveszített volna, lemondásával azonban megtarthat. Egy olyan államfővel lettünk „szegényebbek”, aki az elmúlt másfél hónapban nem látta el az Alkotmány által előírt feladatait, durcás gyerekként gubózott be a játszószobájába – december 21-e óta, a második mandátuma hivatalos vége óta csak a karácsonyi és az újévi kötelező posztjait láthatjuk a Facebook-oldalán, illetve a hétfői „elköszönését”, amely szerinte az ország érdekeit szolgálja. 

Az igaz, hogy jelenléte olyan ballaszt volt Crin Antonescu körül, amely még nehezebbé tette az Európa-párti jelölt mozgását. Az is igaz, hogy a koalíciónak, ha túl akarja élni a vészterhes időket, minden eszközzel bizonyítania kell, hogy tanult a tavaly novemberi leckéből. Ahogy azt is látni kell, hogy elodázott döntése hogyan függ össze a kormánykoalíció által megállapított választási naptárral – miután megvolt az időpont, egy korábbi lemondással azt kellett volna előre hozni, miközben Crin Antonescu jelöltsége sem volt kőbe vésve. Klaus Iohannis úgy szállt ki, hogy az utolsó pillanatban még adott esélyt országának arra, hogy ne váljon teljes mértékben köznevetség tárgyává. A hazai állampolgárok szemében ő azzá vált, bár a politikai hulláknak ez úgysem számít – attól golfozgathat, szafarizgathat még kedvére, legfeljebb csak első osztályon és nem luxusgépen utazva. Mert abban biztosak lehetünk, hogy Klaus Iohannis számára nem a vezeklés ideje következik.