Pontosan egy héttel ezelőtt történt. Újságírói kérdésre, hogy miért nem mond le, ha a szuverenisták mellett már az européer politikai koalíció és a progresszívek is felvetették a visszavonulás szükségességét, Klaus Iohannis azt válaszolta: „Engem hatmillió román választott meg azért, hogy úgy dolgozzam, ahogy az a könyvben elő van írva. A könyv az Alkotmány. Az Alkotmány világosan kimondja, hogy addig kell maradnom, amíg át nem adom a mandátumot az újonnan megválasztott elnöknek. Nem hiszem, hogy erről kellene beszélnünk. Mindenesetre néhány hónapon belül távozom.”

Órákkal ezelőtt olyasvalami történt, ami Mihály király kényszerített lemondása óta nem történt Romániában: a román államfő lemondott. Igaz, hogy kikényszerített lépés volt ez is. Kétszer a kormánykoalíció – procedurális okokra hivatkozva – elhárította, hogy a törvényhozásban szavazzanak Klaus Iohannis felfüggesztéséről, de harmadszor zöld utat engedett az ellenzék kérésének. Mint Ionuț Moșteanu USR-s képviselő, Iohannis cinizmusát idézve, azt mondta: az államfőnek végre sikerült közös nevezőre hoznia a pártok álláspontját egy kérdésben, mindannyian szükségét érzik a leváltásának.

Abban is konszenzus volt a kormánykoalícióban, hogy az elnök felfüggesztésének nem sok értelme van, amúgy is túllépte mandátumának végső határidejét, de felismerték, hogy a felfüggesztést követő népszavazási kampány sokat árt elnökjelöltjüknek, a szuverenisták népszerűségét növelnék a véget nem érő csörték.

Délelőtt a koalíció vezetői találkoztak Klaus Iohannisszal, aki röviddel a megbeszélés után bejelentette, hogy lemond. Iohannis legjobb beszédét mondta el, dramaturgiailag jól felépített, hatásos beszéd volt: nem akarja Romániát káoszba taszítani, nem akarja a nemzetközi közvélemény előtt nevetségessé tenni, ezért visszavonul.

Tíz év alatt nem volt olyan elnöki beszéd, kijelentés, amely elnyerte volna a tetszésemet. A mai bejelentését azonban szinte megtapsoltam.

Csak az tartott vissza, úgy értékelhetnék jelenlevő családtagjaim, hogy a taps tízéves elnöki tevékenységének szól. Arról pedig, mert jót nem lehet mondani, akkor inkább szó sem essék!

Iohannis nem azért mondott le, mert belátta, minden román államfőnél – Elena Lasconi USR-elnök szerint még Ceaușescunál is – rosszabb volt.

Előnye származott abból, hogy nem hagyta, hogy a törvényhozás és a népszavazás ítélkezzen felette. Miután a szuverenisták – az AUR, a POT és az SOS – szavazata nem volt kétséges, s miután az USR vezető politikusai is támogatták leváltását, nem volt kérdés, hogy az indítványt elfogadja a két ház együttes ülése. Ebben az esetben Iohannist nem illették volna meg azok a kedvezmények, amelyek megilletik a mandátumukat kitöltő elnököt.

Lépésről lelépésre haladt Klaus Iohannis államfőként. Szász kisebbségiként semmilyen empátiát nem érzett a romániai nemzeti kisebbségek iránt. Történelmi tényeket lehazudott, azt állította, hogy Erdélyben soha nem volt autonómiájuk a szászoknak. Csúfolódott a magyar nyelvvel. Egyetlen eredménye elnökségének, hogy koalizálta az ősellenségeket, a liberálisokat és a szocialistákat.

Klaus Werner Iohannis február 12-én otthagyja a cotroceni-i palotát.

Ahogyan Ön kívánt, Iohannis úr, nekünk io napot, úgy kívánok én is önnek jóccakát!

Ahogyan Ön kívánt, Iohannis úr, nekünk io napot, úgy kívánok én is önnek jóccakát!