banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_PIz6eiCM_Koldok_300x250.gif

Farkas István: Iohannis ionapotja

Rég látjuk azt, hogy Klaus Iohannis államfőként politikai ámokfutásba kezdett, és akkor sem képes lassítani, amikor kereszteződéshez érkezik. Ellenkezőleg, vitorlát bont – pedig lehetne világítótorony is – a bolondok hajója számára, nem pedig kormányos. Mai, két percesnél alig valamivel hosszabb beszédében, amelyet a „Jó napot kívánok, PeSzeDe” magyar kijelentéssel indít, csúcsra járatja a gyűlöletbeszédet, amely az elmúlt időszakban egyre több fronton köszöntött ránk. Az államfő úgy üt a Szociáldemokrata Párton – amely míg a liberálisok a járvány ellen küzdenek, a magyaroknak adná Erdélyt –, hogy közben a magyar közösség ellen bujtogat.

Felelős hazafiságról tanúbizonyságot tevő hisztérikus kirohanása, amelynek csöppet sem mellékes célja elterelni a figyelmet arról, hogy a kormány nem tudja kezelni a koronavírus-járványt követő gazdasági és szociális válságot, tulajdonképpen nem egyéb alig burkolt gyűlöletkeltésnél, amelynek nálunk nyugatibb demokráciákban komoly ára van. Az államfő azonban évek óta úgy terjesztheti a mérgező hazugságokat, és tolhatja a kretén szöveget, hogy a szótárban ő lehetne a parasztvakítás meghatározása. Most mintha valami történt volna, és bár a szenátusban mindenki nyomta a gombot rendesen, jelezve, hogy juszt sem engedünk az egységes és oszthatatlan nemzetállamból, nem lesz itt magyar világ, unió Erdéllyel meg pláne nem. A magyaroknak több alkalommal is komoly gesztusokat tevő Călin Popescu Tăriceanu egykori miniszterelnök például egyértelműen hibának tartja, hogy a képviselőház nem vetette el az autonómiastatútumot, a szenátus azonban kiköszörülte a nemzetállam védelmezőin esett csorbát.

De azt is látnunk kell, hogy a több közhülyét tömörítő politikum nem épp annyira sötét. Victor Ponta arra világított rá, hogy az idén Coudenhove-Kalergi Európa-díjjal kitüntetett européer elnökünk a megboldogult Corneliu Vadim Tudor babérjaira tőr. De „nacionalista uszításnak” tartja az elhangzottakat az USR is. Ehhez még azt kell hozzátennünk, hogy Klaus Iohannisra 2014-ben jelentős arányban szavaztak azok az erdélyi magyarok, akiket most, egyébként nem először, szembeköpött. Hol van ilyenkor az államférfiúi méltóság? Ugyan kérem, nem azért költözhetett be a Cotroceni-i palotába, mert ez a fő erénye. Azért jó államfő, mert nem szeret kísérletezni és kockáztatni vagy netán határokat feszegetni. A szűkre szabott világnézete az, amire büszkék azok, akiket képvisel.

Idézzük csak fel, hogy mit tett Klaus Iohannis az elmúlt hat évben. 2015. április 17-e az origója az államfő színeváltozásának. Ez az a nap, amikor az államelnöki hivatal honlapján meggyomlálták azt az RMDSZ kolozsvári kongresszusára szánt üzenetet, amelyben az államfő egyebek mellett azt állította, hogy „a kisebbségek sok célkitűzése megoldatlan még Romániában”. A továbbiakban, fütyülve a Románia által ratifikált európai jogrendre, támogatta a már meglévő kisebbségi jogok elleni szisztematikus támadássorozatot (például kisebbségek anyanyelvhasználati jogai, nem áll ki a kisebbségek szimbólumhasználatára irányuló törekvések mellett stb.) – amire államfőként legutóbb Ion Iliescu vetemedett. Országprojektjéből hiányoznak a magyarok, meg úgy általában a kisebbségi közösségek, végig hallgatott az úzvölgyi honvédtemető körüli cirkuszban. Ahogy elgondolkodtató az is, hogy miért ragaszkodott a több magyar önkormányzati vezetőt vagy a marosvásárhelyi katolikus iskola létrehozóit vegzáló Laura Codruța Kövesi megtartásához, vagy hogy miért nem tett az évek során semmit a magyarellenes gyűlöletkeltés megfékezése érdekében, holott a titkosszolgálatokkal való állandó kapcsolata révén tudomása kell hogy legyen minden apró lépésről. Elgondolkodtató az is, hogy 1990 óta az első olyan államelnök, aki kisebbségiként egyszer sem üdvözölte Románia legnagyobb kisebbségét, a magyar közösséget március 15-e alkalmából, habár a tatár közösséget megillette figyelmével ünnepükkor.

Bár az elmúlt időszakban voltak józanabb pillanatai, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy megjavulni már nem fog. Vagy másik oldalról nézve: az államfő továbbra is rendeltetésszerűen működik. Pontosabban a saját, vagy a titkosszolgálatok által diktált érdekek és tempó szerint. Az országnak ugyanis olyan címerállatra van szüksége, aki el tudja hitetni a nyugati kancelláriákon őszinteséget sugárzó kék szemeivel, hogy kisebbségi fronton minden a lehető legnagyobb rendben. Itthon pedig fapofával ellen tud állni/keresztbe tud tenni minden kezdeményezésnek. Az Európai Uniónak pedig, legyen bármilyen meglepő is egyesek számára, tökéletesen megfelel egy ilyen, bólogatójános, a több százezres közösség megfojtása amolyan járulékos veszteség, amit leírnak majd valahol, mint itthon a haverok zsebébe tett közpénzt.

Beszédes a tény, hogy egy hivatalos, állami tisztségből, egy állami intézmény mikrofonja elől, egy államelnöktől, nem pedig a szolgálatos magyargyűlölettel itatott politikai pártok képviselőitől hangzik el az a veszélyes mondat, amely sokunkat elgondolkodtat a 21. században is: „se dă Ardealul unguriilor”. Maga az a tény, hogy államelnökként ezt kimondja nemcsak a magyar közösségnek, a román–magyar kapcsolatnak árt, hanem azt is világossá teszik: ezek a mondatok a titkosszolgálat jóváhagyásával hangzottak el. Mi következik még?

Persze eközben büszkén hátradőlhet az autonómiastatútum beterjesztője, Kulcsár-Terza József is, mondván, lám-lám, az is eredmény, hogy a közbeszédbe bekerült az önrendelkezés témája. Ám ha józanul végiggondoljuk, ez a fajta beszédmód sem az autonómia ügyének, sem a romániai magyar közösségnek nem használ. Mert a mostani államfői kijelentés olyan indulatokat szít mindkét közösségben, amelyeket hosszú időbe telik feldolgozni. Ilyen szempontból győzelemként adni el az autonómiastatútum jelenlegi földrajzi fekvését (Kulcsár-Terza egy nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy „ez jó hír, arra figyelmeztet, hogy járványidőben sem feledkezhetünk meg a nemzeti ügyeinkről, a szenátusban pedig, ahol már nem lehet hallgatólagos elfogadás, ki kell állni, és meg kell védeni”) nem több álnok hazugságnál. Ahogy abba a tévhitbe ringatni bárkit is, hogy jelen körülmények között megoldható ez az ügy, amely legfeljebb politikai hasznot hoz, amire szükség is van, hisz a román sajtó egy része úgy tudja, hogy Kulcsár-Terza József György nem egy, hanem két ember. A történet tehát mindkét végén hibás, az a bizonyos fazék azonban közös.

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kimaradt?