Ez a kérdés elsősorban azoknak ás azokról szól, akik ebből élnek, vagy valamilyen szinten monetizálni tudják képességüket, tehetségüket. De természetesen bárki elgondolkodhat ezen. Ideális helyzetben az a jó, ha mindhárom minőség adott, de ez nagyon ritkán és fájdalmasan kevés gitárossal történik meg. De lássuk, miről is van szó.

A hatékony gitáros az, akinek állandóan van munkája mert kellemes emberi tulajdonságokkal rendelkezik, van egy minimális, vagy nagyon komoly zenei tapasztalata, pontos, nem beszél vissza, mindig bele tud épülni az illető zenei szituációba, profi cucca, esetleg jogsija és netán kocsija is van.

A zeneileg profi gitárosról nem kell sok mindent leírni, a meghatározás magáért beszél. Képzett, kellemes és tisztelettudó kolléga… Ritka az ilyen, de előfordul.

A népszerű gitáros ellenben egy roppant érdekes és komplex figura. Könnyen megeshet, hogy profi is, meg hatékony is, de ugyanúgy sajnos előfordulhat, hogy csak egy nagyképű konjunkturális lovag. Ebből a fajtából nagyon sok példány rohangál összevissza a próbatermekben és nagyritkán a színpadokon is, akkor aztán már feszített mellkassal, kevélyesen és roppant öntelten nézi le a többieket. Hát, én ilyen embert sohasem alkalmaznék a zenekaromba, de néha nincs más választásom. Előfordult, hogy szükségből kénytelen voltam pökhendi kollegával dolgozni. Utóvégre egyfajta érettségről és önbizalmon alapuló mentalitásról van szó. A színpad mégiscsak egy szent hely, ahol egy ősrégi kódrendszer van érvényben, nem való akárkinek.

Valami azt sugallja nekem, hogy ez a kis jegyzet megint viharos véleményeket fog előidézni. De sebaj, pont azt szeretném, hogy aktívan és konstruktívan építsük közösségünket, mert a gitáros közösség – akárcsak bármely más szakmai közeg – nem attól válik erősebbé, hogy mindenki vállon veregeti a másikat, hanem attól, hogy őszintén, tisztelettel és nyitottsággal szembenézünk saját korlátainkkal, beidegződéseinkkel és hiúságainkkal.

Nem az a célom, hogy bárkit megsértsek vagy kirekesszek. Épp ellenkezőleg: szeretném, ha végre kimondanánk bizonyos dolgokat, amelyeket sokan csak gondolnak, de nem mernek megfogalmazni. Mert ha a színpad szent hely, akkor nemcsak a hangszer iránti tisztelet, hanem az egymás felé tanúsított emberi méltóság is része kell legyen ennek a kultúrának.

A gitárosok – s ez alól én sem vagyok kivétel – gyakran túl sokat foglalkoznak önmagukkal. A hangszínünkkel, a pedálokkal, a kézmozdulatokkal, a „vágással” a szólóban, miközben megfeledkezünk arról, hogy a zene egy közösségi gesztus. Egy szolgálat. Egy híd. Nem versenysport, nem önigazolás, nem önimádat. Legalábbis nem kellene az legyen.

A jövő gitárosa nemcsak jól játszik. Hanem jól hallgat. Nemcsak reagál, hanem rezonál. Nemcsak technikailag van jelen, hanem emberileg is.

És tudjátok mit? Én még mindig hiszek abban, hogy lehet ilyennek lenni. Még ha kicsit nehezebb is, mint a gyors sikert hajszolni. Még ha néha csendesebb is az út.

Ha pedig ez a kis írás elindít egy beszélgetést, vitát, vagy akár csak egy belső párbeszédet valakiben – akkor már megérte leírni.

Szóval, kedves gitárosok: beszéljünk egymással. De ne csak a pentatonról vagy az új fuzz pedálról. Hanem magunkról is. Mert a zene – és benne a gitár – csak annyira lesz igaz, amennyire mi magunk is azok vagyunk.

Egy gitáros, aki még mindig tanul