Mottó: „Az intelligencia a problémák megoldásának képessége, a bölcsesség pedig a problémák elkerülésének képessége.” (Albert Einstein)

A zene és az opera ünnepei – és részben ma is – rendszeres időközönként megrendezett események voltak már a XVII. század elejétől kezdve, de az első valódi értelemben vett, évente ismétlődő popkulturális zenei fesztivál a múlt században, 1954-ben jelent meg az Egyesült Államok északkeleti részén, Rhode Island apró államában, Newportban.

Az eseményt teljes egészében Elaine és Louis Lorillard családja finanszírozta és támogatta. Akkor és ott még valóban a jazz iránti feltétel nélküli szenvedélyről volt szó. Newport Jazz Festivalnak hívták, és lehetőséget adott a zenészeknek, hogy bemutatkozzanak az akkori zeneipari vezetők előtt. Egy ilyen ideális helyzet, amely tiszteleten és filantróp elköteleződésen alapult, később már nem ismétlődött meg a popkulturális fesztiválipar történetében.

A zenei kifejezésformák stilisztikai és esztétikai fejlődése számtalan műfaj és irányzat népszerűsítésének és terjesztésének különféle szervezési módját hívta életre. A jazznek és a magasabb rendű, szofisztikált zenéknek szentelt fesztiválok azonban egyedi utat jártak ki, és fennmaradásukat éppen annak köszönhetik, hogy a zeneiség és az esztétikum felsőbb szintjét képviselték, nem pedig múló divathullámot vagy ideológiát.

Ugyanakkor a ’60-as években több történelmi jelentőségű pop/rock fesztivál is létrejött, amelyek részben a flower-power mozgalom divathullámát lovagolták meg – ami dühös, de természetes reakció volt a kor történelmi eseményeire. Említhetjük az Isle of Wight Fesztivált, a Glastonbury Fesztivált, a National Jazz and Blues Fesztivált, a Monterey International Pop Fesztivált, az Altamont Speedway Free Fesztivált, és természetesen a legendás Woodstock Music and Art Fair-t, amely sokak számára máig mítoszba fagyott, valószerűtlen nosztalgia tárgya lett.

Ezután a Power Ridge Rock Festival 1970-es nyarának pénzügyi, erkölcsi és művészi kudarca, botrányaival és letartóztatásaival együtt, jelentősen csökkentette mind a szervezők, mind a közönség lelkesedését, így a hippi korszak fesztivál őrülete lehiggadt és szép lassan beleolvadt a mindennapok taposómalmába. Kivételt képezett az 1985-ös londoni és philadelphiai Live Aid mega-koncert, amelyet világszerte közel 2 milliárd ember nézett. Következésképp a 20. század utolsó éveiben – amikor a modern kor átadta helyét a posztmodernnek – a popkulturális fesztiválok némileg háttérbe szorultak.

Ősidők óta a fesztiválok – pontosabban a rituális és világi ünnepségek – a közösségek lokalitását és globális kapcsolódását egyaránt szolgálták. Tudatosították az identitást, és megteremtették az egyén csoporthoz, hithez, hagyományhoz vagy ideológiához tartozásának élményét. Működésük szoros kapcsolatban állt az élet minden területével: a mezőgazdaságtól a valláson át a világi szokásokig.

A különféle kulturális korszakok – amelyek tulajdonképpen a társadalmi szerveződés narratíváit jelölték ki – újra és újra megteremtették a maguk fesztiváltípusait és szervezeti formáit. Céljuk inkább propaganda és befolyásolás volt, mintsem pusztán anyagi haszonszerzés. Olyan közösségi médiaként működtek, ahol az államhatalom, az egyház és más vezető erők üzenetei terjedtek, és egyúttal társadalmi villámhárítóként is szolgáltak a feszültségek levezetésére. Minden történelmi korszak a saját ideológiai narratívája mentén szervezte a fesztiválokat. A lényeg azonban a történelem során alig változott.

A harmincéves háborút (1618–1648) követően Északnyugat-Európa társadalmi szerveződése a szakralitás elvesztésének és az értékvesztésnek a pályájára került. És I. Károly angol király 1649-es lefejezése után mindenfajta ellenállás a haladás ellen nevetségessé és hiábavalóvá vált. Ezt a tényt fontos figyelembe venni a cikk szándékának, logikájának és diskurzusának a megértéséhez. Fontos beszélnünk a kortárs valóság történelmi és szociológiai forrásairól, amelyben mindannyian osztozunk.

A ’90-es évek globális kulturális/társadalmi/média-változásai – többek közt – újjáélesztették a tömegrendezvények iránti általános étvágyat. A politikai és kereskedelmi marketing lehetősége, valamint a hatalmas kommunikációs potenciál felismerése vezetett a nagy népi fesztiválok reneszánszához, ahol tízezrek gyűlnek össze, s amelyek hátterében mohóság és különféle NLP (neuro-lingvisztikus programozás) technikák rejtett alkalmazása áll. A modern kor örökségének következményei egyre nyugtalanítóbbá válnak, ha arra gondolunk, milyen előfeltevésekre és narratívákra épül a jövő.

A kortárs fesztiváldinamika – különösen a 20. század második felétől – egy új elemet szívott magába: a profitot. Legyen szó közpénzből vagy magántőkéből finanszírozott eseményről, a kapzsiság és a kicsinyesség egyre nagyobb teret nyert a szervezők „döntéshozatali folyamataiban”, miközben a közönség puszta bevételi forrássá és különféle érdekek zavart áldozatává vált. A finanszírozás több forrásból érkezik – akad szponzor, aki szívesen társítja nevét a fesztiválhoz, készül médiaterv, kötnek médiapartnerségeket, és a vendéglátós koncessziók is fedezik a kiadásokat. Így a jegyekből befolyt összeg szinte tiszta nyereséggé válik a szervező számára, aki sok esetben – néhány kivételtől eltekintve – mit sem ért annak a kulturális tartalomnak a történetéhez, természetéhez vagy esztétikájához, amelyet annyi hévvel próbál népszerűsíteni. Önmagában ez sem volna baj – végső soron ez egy üzlet, és a szervező képességét dícséri, hogy meg tudja teremteni a feltételeket egy sikeres eseményhez, ahol a fellépők lehetőséget kapnak karrierjük építéséhez. Mindenki nyer valamit – ebben önmagában nincs semmi rossz.

Guy Debord francia filozófus 1967-ben megjelent A spektákulum társadalma című művében arra a következtetésre jutott: „A kortárs társadalmat a mediatizáltság és a látványkultúra uralja, ami az egyének elidegenedéséhez és az autentikusság elvesztéséhez vezet.”

Mario Vargas Llosa 2012-ben, A látványcivilizáció című könyvében írja: „A művészetek és az irodalom eljelentéktelenedése, a bulvársajtó diadala és a politika sekélyessége egy sokkal mélyebb baj tünetei, amely napjaink társadalmát gyötri: a szórakozás szentségének kikiáltása mint legfőbb érték és létezésünk végső célja. Míg a kultúra egykor iránytű és lelkiismeret volt, amely megakadályozta, hogy hátat fordítsunk a valóságnak, addig ma, a hamis bálványok és posztkultúra korában a látvány és a felszínesség uralma lett a norma, amely bármiféle erkölcsi, intellektuális és politikai tudatosságot álomba ringat, megvakít és a szabadságunkkal együtt semmisít meg.”

Kérdéses, mennyire bizonyulnak ezek a megállapítások igaznak a jelenlegi kulturális korszak egészére nézve, hiszen a társadalom állandó fejlődésben van, és mindig hatnak rá előre nem látható politikai, társadalmi és technológiai tényezők. A haladás már nem feltétlenül az ember barátja. A hatalmas kulturális-művészeti kínálat elárasztja érzékszerveinket és kognitív csatornáinkat. Információk, termékek és ingerek bősége közepette paradox módon egyre jobban elszigetelődünk önmagunktól. A technológia által közvetített élmények és javak arra csábítanak, hogy lemondjunk a szellemről, és lelkünket a hitelkártyák PIN-kódjai közt felejtsük, amelyekkel megvesszük mindazt, ami a modern rabszolgaságban tart bennünket. A millenniumi nemzedék megjelenésével új létparadigma alakult ki, amely radikális meggyőződésekkel formálta a társadalmat. Igaz, hogy ők egy spirituálisan kimerült és erkölcsileg széthullott világot örököltek. Az így keletkezett űrt aztán a korporatív kultúra sajátította ki, amely kegyetlen karrierizmust, komikus törzsi versenyt és agilitásfetisizmust hirdetett.

A millenniál (vagy Y) generáció új kereskedelmi és kommunikációs/marketing szokásokat honosított meg – ami minden korszakváltás természetes velejárója. Az anyagi túltelítettség, a józan mértéket meghaladó fogyasztás és az egzisztenciális jóllakottság az északnyugati félteken uralkodó civilizációt a hanyatlás, az erkölcsi romlás és a spirituális szétesés pályájára állította. A nyugati civilizáció entropikus történetében már voltak ehhez hasonló paradigmaváltások, amelyek előbb-utóbb egy végpontra jutottak, majd elindult egy új, felemelkedő görbe. Kérdés, mikor indul ez a mostani, és milyen magasra jut majd.

A ’90-es évek közepétől, amikor a nagy történelmi átrendeződés hisztériája kissé alábbhagyott, hatalmas lendületet vettek a különféle kulturális és zenei fesztiválok. Ma már nincs olyan hónap a naptárban, hogy valahol a világon ne tartanának legalább néhány jelentős eseményt. Amikor 2000 és 2006 között az Egyesült Államokban éltem, a menedzseremmel kis statisztikát készítettünk az akkor aktív fesztiválokról és közönségi eseményekről az USA-ban és Kanadában. Arra jutottunk, hogy egy előadó nyolc éven át naponta felléphetne anélkül, hogy ugyanott kétszer játszana. Biztos vagyok benne, hogy azóta ez a szám csak nőtt. Hasonló növekedés tapasztalható Európában, és természetesen Romániában is. Bármilyen örvendetes ez a bőséges kínálat, legalább akkora veszélyt jelent a társadalom kognitív és érzelmi túlterhelésére.

Ez a jelenség – minden felemelő és katartikus hatásával együtt – egyúttal elhozza az önkifejezés túlzott demokratizálását, a dilettantizmus és imposztor-lét felvirágzását. Miközben az idő próbáját kiállt, hivatott művészek egyre inkább marginalizálódnak, a kulturális tér egyre inkább az önjelölt performerek, műveletlen „szakértők”, álkritikusok és nosztalgiájukba süppedt imitátorok birodalmává válik, akik agresszívek, arcátlanok, és mindenhol jelen vannak – sőt gyakran ők maguk szervezik az eseményeket. Megengedik maguknak, hogy írjanak és illuzórikus véleményeket hirdessenek arról, amihez nem értenek és nem is uralnak. Ők a társadalmi fauna új alakjai, akik csak statisztikai adatként menetelnek át a történelmen és beteljesületlenül öregszenek meg, miközben festett loboncukat költői pazarsággal lobogtatják egy elérhetetlen ideálról álmodozva a mindennapi sörök mellett.

Most az ő idejük van – most szerezhetnek hírnevet a politikai korrektség narratíváját meglovagolva, a cancel culture eszközeit használva, és olyan pszeudo-művészeti zagyvaságokat terjesztve, amelyek normális, konzervatív környezetben soha nem jutottak volna túl a lappangó semmiség állapotán. De mint tudjuk: a haladás már nem az ember barátja.

Mi lett vajon azzal a kikezdhetetlen rock’n’roll ideállal, amelyre generációk építették az életüket? Emlékeztek még? Mi lett a „dekrétumos” nemzedékkel, amely egykor annyira sértettnek mutatta magát a régi rendszer praktikáitól – most meg ők mennek elsőként mindenféle koncertre, kötelezően fekete farmerben és Metallica pólóban, és komoly arccal beszélgetnek a színpadon álló Marshall ládákról – függetlenül attól, hogy ott vannak-e vagy sem? Vajon felpuhult a fiatal kori rockerségük, érzelmileg elkoptak, vagy egyszerűen egy dialektikus tévedés következtében a popkultúrát a tiltakozás szimbólumából kényelmes tömegtermékké silányították? Fontos még egyáltalán a tartalom, vagy már csak a látványos összejövés és a kollektív emlékfogyasztás számít?

És néhány igazán intenzív fesztivál nap után vajon mekkora katartikus többlettel gazdagodik a tisztelt publikum? A közeljövő megmutatja majd, mire lesz képes a következő generáció a kulturális káosz kezelésében, amit örökségül hagyunk – természetesen az örök jelszó nevében: kenyeret és cirkuszt!