A 21. század hangzása nem önmagából fakad, hanem hosszú és komplex kulturális, társadalmi és tudományos folyamatok eredménye. A zene nemcsak élvezet, hanem történelmi üzenet, tudományos lenyomat és társadalmi tükör is. Mégis, napjaink társadalmában a zenei műveltség devalválódott, sőt, gyakran céltáblájává válik a gúnynak – sokszor éppen a saját berkein belül.

A meghamisított neo-poszt-igazság zavaros korszakában – amelyben jelenleg élünk – azok az értékek és ideológiai pillérek, amelyekre az emberiség erkölcsi kódexei és társadalmi szerveződési formái épültek, vagy újraértelmeződnek, vagy feloldódnak, vagy pedig eltorzulnak. Egy paradigmaváltás közepén járunk, amely alapjaiban fogja megváltoztatni magát a létünket is.

A döntéshozatali felelősség könnyelmű átruházása révén egyre inkább a technológia szolgálatába szegődünk. Talán kényelmességből, talán lustaságból, vagy épp a gyávaság egy sajátos formájából kifolyólag megelégszünk az előreláthatóság langyos, de biztonságos kényelmével, s így tesszük magunkat kiszolgáltatottá és olcsó prédává bármilyen rosszindulatú kizsákmányolási szándék számára.

Jól tudjuk, hogy minden kulturális korszak – elsődlegesen és nyíltan – az előző korszak tagadása. Mindenkinek, aki zenével, művészetekkel, tudománnyal, történelemmel, közélettel, reklámmal, újságírással, médiával, irodalommal, politikával, pszichológiával vagy szociológiával foglalkozik, ismernie és értenie kell ezt a történelmi és antropológiai dinamikát. Csak e tudás birtokában rajzolható meg a fejlődés és kiteljesedés útja.

Vannak, akik ezt jól értik, s alkalmazzák is – jogos beteljesülésük érdekében. Ám e felismerés és tudás híján bármilyen – akár jó szándékú – értelmezési vagy alkalmazási kísérlet siralmas diletantizmusba fullad. Mindeközben féltudásúak, akik büszkék rá, hogy „értenek hozzá”, illetve imposztorok, akik az opportunizmus labirintusaiban bolyonganak, meggyőző buzgósággal terjesztik a szenzációhajhász újracsomagolt közhelyeket az informálatlan, de annál kíváncsibb közönség soraiban, akik már szemüket sem emelik el telefonjuk képernyőjéről – arra várva, hogy valaki megerősítse és validálja kollektív emlékezetük felszínes igazságait…

Ma már senkinek sem újdonság, hogy társadalmunk sajnálatos módon nem becsüli sem az oktatást általánosságban, sem a zenei nevelést különösképp. Gúnyos diskurzus övezi azokat a zenészeket, akik tudást közvetítenek, s büszkék az egyetemi vagy tudományos fokozataikra, amelyeket szorgalmas tanulmányaikkal szereztek. Különösen visszás, hogy ez a torz megközelítés sok esetben éppen a szakma berkein belülről jön – olykor azoktól, akik hírnevüket már megszilárdították, s véleményformáló példaképekké váltak. Mintha az ambíció, a siker, a tudás és a stabilitás szégyenletes bűn lenne – ami inkább gyűlöletet és megvetést vált ki, semmint elismerést és inspirációt. E destruktív, önfelfaló retorika gyökere a több évszázados kulturális DNS-ben keresendő – abban a mélyen gyökerező kisebbrendűségi komplexusban, amelyet sokan gúnnyal és dekonstrukcióval próbálnak pótolni és igazolni.

Mivel számomra a zene világa – amelyben több mint 40 éve tevékenykedem – teljes egészében fontos, a következőkben közvetlenül a saját szakmai közegemre utalok és annak javára próbálok úgy közölni, ahogy azt minden könyvemben, cikkemben és tanulmányomban teszem.

A zenészeknek – hivatásuk iránti tisztelettel és felelősséggel – ismerniük kell a hangok történetét és azok hatásait a különböző történelmi-kulturális korszakokban, valamint azt, hogyan alakították ezek a korszakok a zenei stílusokat és tendenciákat, amelyek a hangzó objektumok időbeli és térbeli elrendezéséből fakadtak. A hangzásoknak, ritmusoknak, harmóniáknak, zenei mondatszerkezeteknek – amelyeket a zeneszerző alkot meg és a zenész szólaltat meg – történeti és funkcionális fejlődésük van. E tudás birtokában válik érthetővé – többek közt – a kortárs hangzásvilág természete, eredete és okozati összefüggése.

Semmi nem történik ok nélkül, semmi nem születik a semmiből. Legyen az kellemes vagy kísérleti jellegű, minden zene kontextuális szereppel és esztétikai, társadalmi – néha tudományos – funkcióval bír. Például az, amit ma elektronikus zeneként (és annak számos alműfajaként) ismerünk, az 1950-es évektől kezdődően tudományos kutatások és zenei intézmények keretein belül alakult ki. Ezek a zenék ekkor még avantgárd, kísérleti stádiumban voltak, s gyakran botrányt is keltettek. Az ilyen kísérletek célja épp az volt (és ma is az), hogy új zenei elveket és kifejezési módokat találjanak és próbáljanak ki.

A zene számos más tudományterülettel is összefonódik: matematikával, fizikával, hadtudománnyal, szociológiával, kommunikációval, pszichológiával, orvostudománnyal – s a szórakoztatás csak egy kis részét képezi ezeknek. Minden ismert tudományterületnek együtt kellett működnie akadémiai szinten, hogy új paradigmákat és fejlesztési infrastruktúrákat hozzanak létre. 1959-ben a Siemens cég bemutatta az első elektronikus hanggenerátorokat, melyeket a kifejezetten erre a célra létrehozott „Siemens Studio für Elektronische Musik” keretében fejlesztettek. Ezek megjelenése többek között a szintetizátor megszületéséhez vezetett, amely monofónikus formájában csak a ’60-as évek végén vált elérhetővé a nagyközönség számára. Azóta pedig számtalan fontos mű és zenei műfaj támaszkodik rá. Ugyanígy ide sorolható az amerikai minimalista zene is, amely az ’50-es évek végén a kontinentális európai szériális szintaxisra adott válaszként született – s amely megalapozta azt, amit ma EDM-nek (Electronic Dance Music) nevezünk. Egy másik példa: a pop-rock zene gyökerei a reneszánsz elején keresendők – kb. 700–800 évre visszamenően – amikor megjelent a rondeau, ez a polifonikus zenére jellemző forma, amely refrén és különböző versszakok váltakozására alapul. Ennek sematikus formája: A/B/A/C/A/D/A/kóda. A 19. század végére megjelentek a úgynevezett könnyűzenei műfajok, mint az operett, a ragtime, a polka, a tangó vagy a jazz – amely döntő szerepet játszott a 20. századi populáris zene fejlődésében.

A jazz témák – általában – 16 ütemes formát követtek, A/A/B/A struktúrában, ami közvetlen rokonságot mutat a rondeau-val. E sémából fejlődtek ki később a pop-rock műfajok és alműfajok, amelyek uralták az egész 20. századot. És a példák sora még hosszan folytatható...

Ha ezt a szemléletet elfogadjuk és magunkévá tesszük, talán könnyebben elfogadunk majd olyan hangzásokat is, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a megszokott ízlésünkkel, mégis hiteles művészi megnyilvánulásokként tekinthetünk rájuk. A zene nem csupán szórakozás – sokszor jóval túlmutat azon –, ezért úgy is kellene hallgatni és érteni. Esztétikai, filozófiai, tudományos üzenetek egyaránt közvetíthetők a hangzó objektumok időbeli és térbeli elrendezéséből eredő áramlaton keresztül. E képességek pedig csak specifikus oktatás révén alakulhatnak ki, és csak nyitott, bevatatott közönség tudja azokat igazán értékelni.

Ezért kérem, fogadják el meghívásomat – akár a szakmánkból jönnek, akár a közönség soraiból –, hogy műveljék tudásszomjukat, és tágítsák egzisztenciális dimenzióikat. Ez bizonyosan gazdagítani fogja az élmények minőségét, amelyeket innentől kezdve megtapasztalnak majd.