Közönség – élmény és illúzió között

A fesztiválok hivatalos kommunikációjában a közönség „minden”. Ő „a cél”, „a partner”, „a középpontban álló szereplő”. A valóság azonban ennél bonyolultabb. A közönséget nem mély értelemben vett kulturális alanyként kezelik, sokkal inkább mint élményfogyasztót – egy szelektív befogadót, akinek gyorsan befogadható, érzelmileg intenzív élményt kell nyújtani. Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb nyomás nehezedik a fesztiválokra, hogy tartalom helyett „átélést” kínáljanak. A művészet a „hangulat”, a „pillanat”, az „emlékezetesség” hordozójává válik – ezek pedig mind gyakrabban a közösségi média logikája, a képi érték és a viralitás szerint kalibrálódnak. A közönségnek azt sugallják, hogy valóban része az eseménynek, ám ez a közelség sokszor gondosan megrendezett. Létrejönnek a felületes interakciós formák (Q&A-k, szelfik a művészekkel, immerszív installációk), amelyek csupán az elérhetőség illúzióját keltik, anélkül hogy a közönséget valóban bevonnák a művészi folyamat mélységébe. Ráadásul a fesztiválok szigorúan szegmentált közönséggel dolgoznak: korosztályi célcsoportok, kulturális fogyasztási szokások, közösségi médiás viselkedés alapján. Ez a megközelítés akaratlanul is kizárja a valódi sokféleséget és komplexitást.

A művészetet alakítják a közönséghez, és nem a közönséget vezetik a művészet felé. A közönséget marketing és kommunikációs diskurzusok „építik fel”, és a művészi tartalom úgy alakul, hogy megfeleljen annak, amit róla feltételeznek. Ezzel kialakul egy kulturális körkörösség: azt kínáljuk, amiről tudjuk, hogy jól fogadják – mert előzetesen már magát a közönséget is erre készítettük fel.

Így az a valódi találkozás a művész és a közönség között – az a törékeny és mély konfrontáció, amikor egy gondolat vagy érzés átalakít – egyre ritkább. Nem a közönség hibája ez, nem is a művészé, hanem inkább annak a láthatatlan szűrőnek a modellje, ami az élményt mint árut kínálja gondosan és roppant profi módon csomagolva. Amíg a fesztivál inkább életstílus-eseményként működik, nem pedig reflexió vagy valódi szembesülés platformjaként, a közönség továbbra is a művészet látszatát fogyasztja – anélkül, hogy valóban megérintené és megértené, hogy tulajdonképpen egy zseniális manipulációs kersekedelmi forma vásárlója.

Kizsákmányolás újrahasznosításon keresztül: újrahasznosított ötletek, ellopott narratívák

A kortárs fesztivál-ökoszisztéma egyik legfinomabb és legkitartóbb kizsákmányolási formája nem a színpadon történik, hanem a háttérbeszédekben, az átvett ötletek, újracsomagolt koncepciók és elbitorolt narratívák szürkezónájában. Velem is megtörtént ez jónéhányszor, hogy simlis módon eljsatosítottak gonodlataimat, ötleteimet, színpadon elhangzott mozgósító szlogenjeimet... Egyre több helyzetben fordul elő, hogy független művészek vagy kulturális alkotók eredeti ötleteket dolgoznak ki – kezdeményezéseket, kifejezésformákat, címeket, kampányokat, mikorprojektek terveit –, amelyeket aztán nagyobb erőforrással rendelkező szervezetek csendben átvesznek, adaptálnak és saját programjaik részeként újrapozicionálnak.

Ez a gyakorlat nem új, de a kulturális branding és a „kurátori aláírás” korszakában a stratégiai legitimáció mechanizmusának részévé vált: az ötlet önmagában nem azért értékes, mert tartalmilag jelentős, hanem azért, mert kinyilatkoztatása, beillesztése egy nagyobb programba, és annak hatékony kommunikálása gördülékenyebbé teszi az utat a közönség és a finanszírozók felé.

Kapcsolódó

Fesztivál és kontroll – Egy közös narratíva (I. rész)

Az elmúlt két évtizedben a fesztiválipar példátlan bővülésen ment keresztül, globális jelenséggé vált, amelynek nem csupán kulturális, hanem gazdasági és identitásformáló hatása is van.

vélemény fesztivál előadóművészet AG Weinberger

Még súlyosabb, hogy ez a fajta átvétel sokszor nem kifejezett lopási szándékból fakad, hanem egy olyan kollektív inspiráció-kultúrából, amely teljesen figyelmen kívül hagyja az egyéni hozzájárulás fogalmát. Egy workshopon elejtett mondat, egy színpadi gondolat, egy programcím vagy egy formátum-ötlet – mind könnyedén egy nagyszabású esemény részévé válhat anélkül, hogy az eredeti szerzőt elismernék vagy bevonnák.

Ez a dinamika egyfajta elővigyázatosságot, kreatív fáradtságot és csendes szkepticizmust szült a független művészek és kurátorok körében, akik egyre ritkábban mernek informális térben ötleteket megosztani – túl sokszor tapasztalták, hogy „fizetetlen inspirációvá” silányítják őket.

Ezzel párhuzamosan azok a fesztiválok és intézmények, amelyek reputációjukat a kulturális innovációra építik, gyakran saját, jól bevált formátumaikat ismétlik évről évre, csupán új címkékkel, új témákkal kozmetikázva, valódi tartalmi változtatás nélkül. Az innováció így egyfajta rituális önigazolássá válik – egy jól csengő szó a jelentésekben és beszámolókban, amely ritkán hordoz valódi kockázatot vagy hiteles átalakulást.

Ebben a környezetben az eredetiség többé nem válogatási szempont, hanem nyersanyag a nagyobb, koherensebb, jobban „finanszírozható” narratívákhoz. Azok, akik megfogalmazzák az első impulzust, ritkán kapnak elismerést. Akik viszont képesek azt a győztes történetbe beilleszteni válnak igazán láthatóvá. És ebben az egyensúlyzavarban – gondolat és kisajátítás, teremtés és keret közé szorulva – elvesződik maga a művészi szabadság lényege.

Az autenticitás és a csendes ellenállás terei

Mindezen feszültségek, stratégiai érvényesítések és közös narratívák között a művészet mégsem tűnik el. Néha visszahúzódik kevésbé látható zónákba. Újra saját nyelvét keresi, megvédi önmagát, de nem adja fel.

Vannak fesztiválok, szervezetek és független terek, amelyek tudatosan nem kívánnak részt venni a relevancia performatív versenyében. Akik organikus szelekciót vállalnak, akik meghívnak kényelmetlen művészeket is, és inkább folyamatokat építenek, mint termékeket. Ezek az autenticitás terei – apró ökoszisztémák, ahol valódi találkozás születhet művész és közönség között, ahol a sebezhetőség nem áru, hanem az alkotás feltétele. Találkoztam ilyen kezdeményezésekkel látszólag periférikus helyeken is:

• szűkös költségvetésű, mégis esztétikai integritással bíró fesztiválok;
• projektek, ahol a kurátor többet hallgat, mint beszél;
• művészi közösségek, akik lassabb tempót választanak, távol a kényszeres láthatóság logikájától.

Ezeknek a rezisztencia-formáknak ritkán van médiavisszhangjuk, de mélységük annál nagyobb. Egy sajátos felismerést teremtenek meg a résztvevők között: egy tapasztalaton alapuló szolidaritást, nem hierarchiát. Ilyen terekben az ötletek szabadon keringenek, félelem nélkül, hogy elbitorolják őket. A művésztől nem várják el a kereskedelmileg és ideológiailag korrekt performanszot – csupán az őszinteséget. Ráadásul lassan egy olyan alkotói generáció is körvonalazódik, amely nem hagyja magát beszippantani a rendszerbe, de nem is deklarálja magát látványosan ellenfelének. Inkább rejtőzködési, elkerülési, csendes alkudozási stratégiákat fejleszt, amelyek révén a művészi kifejezés még a rendszer korlátai között is élni tud.

Ez a csendes ellenállás nem látványos, nem követel folyamatos figyelmet, mégis kitartó. És éppen ebben az aktív hallgatásban, abban a visszautasításban, hogy „tartalomként” fogyaszthatóvá váljon, őrzi meg az alkotás mély értelmét: a kérdezést, a feltárást, a megérintést. A valódi alternatíva nem a rendszer szétverésében rejlik, hanem abban, hogy újraépítsük azokat a tereket, ahol a művész emberként létezhet – nem pedig csak imázshordozóként. Ezek a terek – bármilyen törékenyek – ma fontosabbak, mint valaha.

Konklúzió

A kortárs fesztivál egy paradox és ellentmondásos entitás: az ígéret és a nyomás tere egyszerre. A kortárs fesztivál egy üzlet, amelynek egyetlen célja és tétje a profit. Ez egy olyan hely, ahol a kreativitás kivirágozhat – vagy épp megfulladhat az elvárások, stratégiák és előre legyártott diskurzusok súlya alatt. Minden sikeresnek tűnő kiadás mögött sokszor láthatatlan mechanizmusok rejtőznek: érdekvezérelt válogatások, kölcsönvett ötletek, gondosan beállított identitások, szűrőn áteresztett hangok. A művészeket elsősorban azért validálják, mert beleillenek egy történetbe, amelyet valójában már előre megírtak.

A közönség pedig egy látszólag nyitott élményre kap meghívót, amely valójában gondosan megrendezett: egy „átélhető” érzelemre, amely egy narratív dizájn szűk keretein belül marad – alig hagyva teret a bizonytalanságnak, a szokatlannak, a valódi átalakulásnak. És mégis: ebben a látszólag változhatatlan rendszerben repedések keletkeznek. Csendes, autentikus terek. Kicsi, de elszánt közösségek. Olyan művészek, akik nem megerősítést keresnek, hanem a saját pályájukat járják – akkor is, ha ez nem generál lájkokat a közösségi térben és nem eredményez visszatérő meghívásokat és inkább a valódi párbeszédet választják.

Ez az esszé nem vádirat. Inkább kísérlet arra, hogy láthatóvá tegyük azt, ami a rendezvény függönye mögött marad: a feszültséget a szabadság és a legitimitás között, kifejezés és kizsákmányolás között, kreativitás és marketing között. A kulturális ipar önmagában nem mérgező. Akkor válik veszélyessé, amikor elfelejtkezik az emberről. Amikor a művészetből puszta tartalmat csinál, a művészt pedig narratívát gyártó szolgáltatóvá fokozza le. Ezért a felelősség nemcsak a szervezőké, és nemcsak a művészeké. Mindannyiunké, akik még hiszünk abban, hogy a művészet több kell legyen terméknél: élő tér a találkozásra, a gondolkodásra, az emberi létre.

Amíg ezek a terek – akár a rendszer peremén – tovább léteznek, a művészet nem vész el. És a fesztivál is visszanyerheti eredeti értelmét: nem grandiózus, kapzsisággal irányított látványosságként, hanem közösségi, élő rítusként, amelyben az igazság törékeny, de nélkülözhetetlen formákban fejeződik ki.