Fülöp Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a Csíki Játékszín társulatának tagja, minden csíkszeredai szeretett Fülese. Idén ünnepelte 70. születésnapját, és habár hivatalosan már nyugdíjas, ő és a színpad képtelenek elszakadni egymástól. A színházról, mint féltékeny szeretőjéről, Csíkszeredáról, az öregkorról, nomeg Lurkóról, a hűséges társról beszélgettünk vele.

Fülöp Zoltán színész, habár néha még megkérdőjelezi ezt magában. A csíki közönség talán el sem tudja képzelni, milyen lehet a színház nélküle, hiszen egyike volt azoknak, akik megalapították, és 25 éve töretlenül éltetik a Csíki Játékszínt. 70 éves. Néha meglesi a személyijét, hogy megértse, miért fárad el olyan hamar. Egy dologban azonban biztos: nem fog bepánikolni miatta. Éli minden percét, és „csinálja a hülyeségeket”, mint eddig, csupán egy picit lassabban.

– Öt évtizede állsz színpadon, a szerelmetek pedig töretlen. Hol és mikor kezdett bimbózni?

– Tizenegyedikes koromban hozzácsapódtam a Kovács Levente mesterem által vezetett diákszínjátszó csoporthoz, a Thália csoporthoz. Két évig ott domborítottam a tehetségemet, zenéltem, amit kellett, csináltam. Nagyon komolyan vettük a dolgunkat. Hetente kétszer-háromszor próbáltunk este, miután minden lezajlott. Akkor következtek a főiskolai évek. Már elsőéves koromban felkerültem a nagyszínpadra a végzősökkel. És hát négy évig le sem estem onnan. Utána '77-ben megjelentem Szatmárnémetiben. Tehát akkor számoljunk? Onnan számítva 47 év. Előtte még négy, azelőtt meg még kettő. Az 53, akárhogy is kínozzuk egymást én és a deszka. Eddig még nem vetett le magáról.

– És te se rúgtad ki magad alól…

– Nem, nem rúgtam ki magam alól. Örök nagy szerelem maradt nekem a színház. Eljöttem nyugdíjba, és azt mondtam, hogy na most már legyen elég, innentől pihenni fogok. De nem lehet. Nem tudok. Ez egy olyan fertőzés, amit nem tudnak kikezelni belőled. Valami nagyon-nagyon csúnya és nagyon-nagyon gonosz dolog kell történjen ahhoz, hogy abbahagyd, ha igazán szívből, lélekből, idegrendszeredből csinálod. Ez nem egy foglalkozás. Sokan azt mondják, hogy az. Néhányan hivatásnak nevezik, de ez sem igaz. Ez egy életforma. Aki rálép a deszkákra, komolyan veszi, akar valamit, és mondjuk még sikerül is neki, akkor a színház egy olyan féltékeny szeretővé válik, aki többé nem tűr meg mást maga mellett. Nagyon ügyes kell legyél, hogy átverd.

– Miért tart ki az ember egy ilyen féltékeny szerető mellett?

– A féltékeny szerető is szeret. Ő is ad, nemcsak te. Sokat kapsz tőle. Persze nem lehet azt mondani, hogy én csak jót kaptam. Pofon is volt elég, és ez így van jól. Mint egy házasság: nem mindig dobostortát eszünk, hanem van olyan is, amikor spenótot. Húzzuk az orrunkat, veszekszünk, de nem, nem tudsz tőle szabadulni.

– Te nagyon szeretted Szatmáron. Hívtak Udvarhelyre is, és nemet mondtál. Amikor viszont Csíkba hívtak társulatalapítás címszó alatt, azonnal jöttél. Miért?

– Szatmáron szeretett a közönség, én is szerettem őket. Magát az alföldet nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam megszeretni. Édesapámmal folyamatosan a hegyek tetején és a bozótban jártunk. Ahová lehetett, vitt magával. Amikor odakerültem '77-ben, lejöttünk a Meszesről, és ráléptünk az alföldre… hát édesanyám ült mellettem – mert ugye elkísérte a kicsi fiát, hogy lássa, hová kerül a huszonhárom éves gyermeke, nehogy valami baja legyen –, és azt mondta, te jó ég, egy domb sincs, amire felállhatnál, és azt mondhatnád, hogy hahó, fent vagyok. Fel kellett menni a kilencedik emeletre. Na, onnan gyönyörű kilátás volt. Azt mondtam, na ne, ez nem az én világom, gyerekek. Én itt elpusztulok. Nem hasonlítom magam fenyőhöz, de mégis olyan: az alföldön senyved, az nem az ő környezete. Három évet azzal töltöttem, hogy el akartam onnan jönni. Végül aztán nem jöttem el.

– Olyannyira nem, hogy több mint húsz évig maradtál…

– Szatmáron nagyon jó csapat volt. Én néha még felteszem magamban a kérdést, hogy valóban színész lettem-e, de ha a válasz az, hogy igen, akkor ez Szatmárnak köszönhető. Annak az iskolának, amit én ott kaptam, annak a csapatmunkának, aminek része voltam. Szatmár alakított, nevelt, tett-vett. Ezt kaptam én tőlük. És hát már 25 éve voltam ott, amikor Parászka Miklós ottani igazgatóm – és későbbi itteni igazgatóm – szólt, hogy úgy néz ki, lesz színház Csíkszeredában. Megkérdezte, hogy mi a véleményem, és meg csak annyit vágtam rá, hogy jó, ki jön még? Czintos Józsefet mondta, én pedig egyből azt feleltem, hogy írjon fel a listára. „Jó, jó, de az nem olyan, Füles, ott elölről kell kezdeni mindent” – mondta Miklós, de engem nem lehetett megijeszteni.

– És következett néhány év, amely megállás nélküli ide-oda utazás volt Szatmár és Csíkszereda között…

– Két évet úgy csináltam végig, hogy autó–Szatmár–autó–Csíkszereda–autó–Szatmár–autó–Csíkszereda. Egy ponton viszont, ahogy jöttem vissza a Szatmárról, már be voltam érve Csíkba, amikor félre kellett húzzak a parkolóba, mert a fáradtságtól hat sávot láttam magam előtt. Azt hittem, itt halok meg a városon belül. Ott aludtam egy órát a sörgyár melletti parkolóban. Akkor éreztem, hogy ez így tovább nem mehet. Persze ekkor már ment a főzőcske az önkormányzat részéről is, hogy ide kéne szegődjek. Mondtam, hogy részemről rendben van, átszerződöm, de vannak feltételeim. Tény és való, hogy többé-kevésbé gyorsan, de meglett minden. Persze ez magánéleti szempontból nem volt egyszerű. A feleségem nem akart ide jönni, én viszont haladni akartam az utamon. Tudtam, hogy egyszerre nem lehet két lovat ülni, nem is tartottam becsületesnek, így végül elváltunk.

– Korábban úgy fogalmaztál, hogy ez a bizonyos féltékeny szerető nem hagyja, hogy az embernek rendezett, normák szerinti magánélete legyen. Miért? Miért nem tud „megszűnni” a színész, amikor lejön a színpadról, és onnantól csak önmaga lenni?

– A színház nemcsak a csillogásról szól, az csupán egy végtermék. Persze a nézőközönséget nem érdekli, hogy az, amit lát, hogy jött létre, de nem is kell érdekelje, hiszen ő fizetett, beül, és nézni akar. Az ő feladata ez. Ennél viszont sokkal keményebb munka folyik a háttérben. Gondolj csak arra, milyen, amikor a kollégád szétesik. Óriási energia kell, hogy őt is felszedd valahogy a padlóról, mert egymásra vagyunk bízva, nélküle én sem boldogulok. Ez nagyon nehéz. Itt muszáj megteremteni az emberi kapcsolatot, mert ha van egy fal közte és köztem, soha nem tudunk majd együtt játszani. Óvakodom attól, hogy színházi elméleteket gyártsak, mert nem az én dolgom, nem az én asztalom. Az én asztalom az, hogy felmenjek a színpadra, és téged elbűvöljelek.

– A te esetedben tulajdonképpen az van, hogy fel kellett nevelni két gyereket. Emellett létezned kellett magánemberként a színpadon kívül és színészként a színpadon. Ott voltak a kollégák, akikkel egymásra voltatok utalva, de mindemellett alapítóként fel kellett nevelni egy színházat is. Aki Csíkszeredában színházba kezdett járni, és aki a csíki színházi életbe beleszületett, el sem tudja képzelni mindezt nélküled. Nem volt sok egyszerre ennyi feladat?

– Ez jólesik. Azt viszont kiemelném, hogy nélkülem is volt színház, és még lesz utánam. De tényleg igaz, amit mondasz, mert itt valóban nulláról kellett kezdeni. A közönséget is kellett nevelni, dacára annak, hogy mi, mint szatmári színház, évente négyszer fordultunk meg Csíkszeredában.  Volt olyan, hogy egy előadással hat teltházat töltöttünk meg itt. Kellett nekik a színház. És akkor, ha kell nektek a színház, hát legyen. Amikor viszont meglett, álltak értetlenül, nem értették, hogy mi van. Évek teltek el, ameddig tudatosult a csíki emberben, hogy ez az övé, ezek az övéi, ez az ő csapata. Amikor viszont ez végre megtörtént, dugig telt a színház. Hála legyen a Fennvalónak, a lelkesedésük kitart.

Ide kerültem Csíkszeredába. Másfél év alatt a város háromnegyedével pertuba kerültem. Ez azt jelenti, hogy érdeklődnek az emberek irántunk, mint színészek és színház iránt. Szóval így indult a hőskor, most már huszonöt éve, hogy csináljuk. Én őszintén kívánom, hogy adjon az Úristen még vagy 250 évet ennek a színháznak. Azért úgy 250 év múlva visszajönnék és megnézném, hogy mit csinálnak itt. Hallám, hova vitték mindezt. Lesz-e még élő színház, vagy már csak robotok csinálják robotoknak.

–Te úgy döntöttél, hogy Csíkban szeretnél megöregedni. Otthonodnak választottad a várost, az meg befogadott téged. Miért épp Csíkszereda?

– Sikerült itt megöregedni, sikerült innen nyugdíjba menni. Talán nincsenek megfelelő szavaim rá, hogy elmondjam, mit jelent nekem Csíkszereda. Mint említettem, évente négyszer fordultunk itt meg. Udvarhely rendben volt, Gyergyó rendben volt, de amikor jöttünk át a Hargitán, és ereszkedtünk be a Lina-kanyarnál, a ködpaplan alatt pedig már nagyjából sejlett a város, az volt az érzésem, és mai napig az érzésem, hogy egy másik országba jöttem. Itthon voltam. Szerettem Szatmárt, de mindig vendégként éreztem ott magam. Szereda viszont első perctől az enyém volt. Persze meg kellett szokni az embereket is, mert ugye kezdetben kicsit mindenki komornak tűnt, de ha be tudtál bújni a bőrük alá, akkor rájöttél, hogy az csak az a fal. Onnan pedig már egyenes volt az út a „gyere, igyunk meg valamit”-ig.

– A város egyik kiemelkedő kulturális eseménye volt idén a 70. születésnapod, amely alkalmából a színház ünnepséggel is készült neked. Milyen érzés volt? Milyen érzés volt szembesülni az idő ilyen gyorsléptékű múlásával?

– Ide jutottam. Már nem gyalogolok, csak állok fel a rollerre és jövök. Már nem tudok úgy menni. Múltkor elmentem vásárolni, a bolt körülbelül 300 méterre van a lakástól. Hát ki voltam, mint a liba. Lábam fáj, derekam fáj, mi van velem, ember? Mi van? Horgásztam is. Keresőhorgász voltam, ragadozóztam, pisztrángoztam, csukáztam, minden. Hát most már nem megy. És csodálkozom. Mindig előveszem szépen a személyazonosságimat, és elolvasom a személyi számomat. 70 év. Hát miért is csodálkozom? A fafaragást is lassan kezdem abbahagyni, mert esnek ki a dolgok a kezemből. Már furcsán fogom a kést, furcsán fogom a vésőt. Órákat kínlódok. És akkor röhögök egyet, és eszembe jut szegény Czintos, Isten nyugosztalja. Barátom volt. Játszótársam. Ő mondta mindig, hogy „ne csodálkozz, pajtás! Eljön az idő.” Hát eljött az idő. Nem panaszkodni akarok, mert van, akinek ez nem sikerül, de amikor magam vagyok, akkor azt hadd ne mondjam el, milyen érzés. Hadd ne mondjam el azt a pánikot. Lement. Hiába kapálózok, lement. Következik a villanyoltás. Ezzel szembe kell nézni, el kell fogadni. Most tudatosul bennem igazán az, hogy mennyi időt pazaroltam el a semmire. Szeretném, ha meghallgatnák, amikor azt mondom, gyerekek, használjátok ki, mert eljön az idő, amikor lélekben csinálnád tovább, de nem tudod, mert itt fáj, ott fáj, amott fáj, ez esik ki a kezedből, az esik ki a kezedből, már kedved sincs ezáltal, és nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretnéd.

Olyan hihetetlen ünnepséget szerveztek itt nekem a 70 éves születésnapomra… Csak az volt a fejemben, hogy hol érdemeltem én ezt ki? Ott is áll a szívemben ez az egész, ez a rettentően nagy megbecsülés. Mondanám, hogy én csak a munkámat végeztem, de ez nem munka, soha nem is volt az. Én csak éltem. Én csak az életemet hoztam ide. Aligha lényeges ez az egész.

– Az ember csinálná, de már nem tudja... Milyen volt ezzel az érzéssel eljátszani Andrét, az apát?

– Hát ezt a közepébe tetted bele, úgy, ahogy kell. Szóval. Az apa című előadás onnét indult, hogy Vass Csabi kollégám elolvasta ezt a darabot. Természetesen a tudtom nélkül, én ugyanis mindig későn tudok meg mindent, ami itt zajlik. Szóval elolvasta, és elvitte Vladimir Antonhoz, a művészeti vezetőhöz azzal, hogy nekem ajánlaná. Persze elolvastam, és egy vak hangot nem értettem az egészből. Mi, hol? Mi van? Még egyszer elolvastam. Akkor kezdett összeállni. Azt mondtam, fú, ez nagyon kemény. Ez nagy falat, ez kemény fa, küzdjünk meg vele. Elkezdtük próbálni, aztán valamiért abbamaradt, én pedig nagyon elkeseredtem, és azt mondtam, hogy eddig volt, nem akarok többet foglalkozni vele. Azt mondták, nem tehetem. Nem csak a kollégák, még a lányom is. Én meg mondtam, hogy de igen, megtehetem, és bár nem akarom, meg fogom tenni. Eszterkém (a lánya – szerk. megj.) azt mondta, apa, gondold meg. Ez a te szereped. Szóval jött a második nekifutás.

– Úgy érzem, te nagyon is kötődtél és kötődsz ehhez a darabhoz, ehhez a karakterhez. Miért?

– Az én elvem az, hogy ordíts ki magadból! Ne otthon ülj a sarokba s vinnyogj, hogy megöregedtél, jön a halál, jaj, mi lesz… Nagyon jól látod. Én ezt a karaktert nem csináltam meg, hanem úgy érzem, hogy teljesen az enyém. Kezdtem mélyebbre, mélyebbre, mélyebbre fúrni.

Kapcsolódó

A tapasztalás igazsága – Az Alzheimer-kór fájdalmas pillanatai elevenednek meg a Csíki Játékszín színpadán

November 8-án mutatja be az évad első nagyszínpadi előadását a Csíki Játékszín. 

bemutató Csíki Játékszín színház

– Féltél tőle?

– Nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Hazudnék, de leküzdöttem a félelmemet. Muszáj volt, mert másképp bezárok mindent. Most alig várom, hogy színpadra menjek. Olyan ez nekem, mint a jacuzzi. Beleülök, kitöltök egy pohár vörösbort, és közben félmeztelen nők legyeznek. Nahát ez! Nekem ez Az apa. Rettenetesen izgalmas utazás volt.

Vladimir annyi instrukciót adott, mint rendező, hogy ne gyere el addig, hanem maradj ott. Azonkívül teljesen szabad kezet kaptam, és hála Istennek egy olyan csapat került mellém, akikkel tényleg élmény a közös munka. Kínáig kenyéren és vízen elmegyek velük. Tényleg egy örömjáték volt. Ez az a fajta torta, amit eszel, és habár jóllaktál, és még mindig kéred a következő szeletet. Egyik előadás sem egyforma. Mindig jönnek elő új színek, tűnnek el színek. Csodálatos! Csodálatos!

– Megváltoztatta a megélését az öregkornak?

– Meg. Meg. Meg.

– És ijesztőbb lett?

– Részben ijesztőbb, de részben felszabadított. Rájöttem, hogy nem kell komolyan venni, mert úgyis eljön. Miért is agyalnék? Most már azt mondom, hogy éljed. Éljed az öregkorodat. Csináljad a hülyeségeidet. Szót fogadok magamnak, csinálom is, csak sokkal lassabban, mint eddig. Ez közhely, már mindenki tudja, de tényleg csinálom. Időről-időre ráeszmélek, hogy igen, benne vagyok, már nem csak elképzelem, hogy milyen. A minap haza vittem Lurkót (Füles néhány éve egy magyar vizslával osztja meg mindennapjait. A kutya szót nem szereti. Ha mindenképp mondani kell valamit, akkor úgy fogalmaz, hogy a társa. Leginkább mégis úgy hivatkozik rá: Lurkó – szerk. megj.). Néhány perccel korábban beszéltem meg az állatorvossal, hogy leteszem a lakásban, és visszamegyek a tápért. Szóval felmentem, kettőt fordultam, kijöttem a tömbházból, és álltam eltévedve, tanácstalanul, mint egy kis község… hova indultál te hülye? Még jó, hogy valaki rákérdezett, hogy jól van-e Lurkó…. Akkor jutott eszembe, hogy merre indultam.

Szintén a minap néztem a telefonomat. Lefőtt a kávé, kitöltöttem és leraktam a csészét az asztalra mobil mellé. Vettem a cukrot, és rákanalaztam a telefonra. Elröhögtem magam. Lecsaptam a cukrot, és kimentem sírni.

Hát ilyen kis örömeim vannak. De hát Istenem, ez van, ezt el kell fogadni. Bármit csinálsz, nem tudsz ellene menni, kikerülni nem tudod. Mert ugye a homokszemek azok futnak lefele, és nézed, hogy lent már elég sok van, de fent kevés. Aztán hogy az mikor akad el? Azt majd csak a Fennvaló mondja meg. Nem csinálok problémát belőle, nem élek úgy, hogy jaj, Istenem, halok meg, gyerekek! Te jó ég, hát persze, hogy meghalok. Nyilván, ha egyszer megszülettem… Mondjuk nem mindegy, hogy mikor, de amikor szólítanak, akkor menni kell.

– Mennyire érzed kötelességednek azt, hogy mindeközben figyelj arra, hogy a környezeted miként éli meg mindezt?

– Ez nem kötelesség. Hogyha kezdesz figyelni, akkor már egy mű dolgot csinálsz. Nem görcsölök rá arra, hogy megfeleljek, és mindig tökéletesen vasalt ingben és nyakkendőben járjak. Igyekszem úgy létezni, hogy ne zavarjak másokat, amennyiben lehet. Ne okozzak problémát nekik, hogy atyaúristen, ez megint nem tudja a szöveget. Ezt nagyon nem szeretném megélni. Egész addig szeretném csinálni, ameddig örömöt okoz, és egyelőre még örömöt okoz. Nem csak magamnak, elsősorban a játszótársaimnak és a közönségnek. Amikor már kezd kínossá válni, abbahagyom.

Én mindig csak azt kértem az Istentől, hogy az eszemet ne vegye el. Csinálhat bármit, csak azt hagyja meg az utolsó pillanatig. Ezért is volt különleges André karaktere. Nem tanulmányoztam az Alzheimert előtte. Nekem elég volt az utolsó négy napja édesanyámnak. A karjaimban halt meg. Én voltam a szeme fénye, az utolsó négy napjában viszont, ahányszor beléptem hozzá, azt kiáltotta, hogy Gyilkos, gyilkos! Meg akarsz ölni! Azért jöttél, hogy megölj! Néztem őt. Akkor értettem meg, hogy ez nem ő. Ő teljesen más. Ez egy fizikai lény, akinek elment az esze, és nem tudja, hogy hol van, nem tudja, hogy ki vagyok, mi vagyok. Szerencsére csak négy napot tartott. Na ebből csináltam meg Az apát. Csináltam? Hát nem csináltam, hanem ezt éltem át újra és újra és újra, amiből aztán kialakult ez az André figurája. Amit a néző lát, az neki humor, Andrénak viszont véresen komoly. Ez a darab tényleg nagyon fontos nekem.

– Hogyha még mindig örömet okoz neked a színpad, akkor ez azt is jelenti, hogy ez a féltékeny szerető, mindamellett, hogy féltékeny szerető, elképesztően hűséges is?

– Ajaj, de még mennyire. Kárpótol. El kell érj egy bizonyos életkort, és végig kell járj egy utat a pályán, hogy értékelni tudd azt, hogy micsoda ajándék jutott neked. Hogy ki adta, nem lehet tudni, de köszönet érte. Igyekszem felelősségteljesen bánni vele. Tényleg egy féltékeny szerető, de hát nekem még van otthon egy ilyen. Ő Lurkó. Rosszabb, mint egy feleség, becsületszavamra. Akkora lelke van, hogy az nem igaz. Ő egyébként szorosan kapcsolódik Az apához is. Ültem otthon, és úgy tettem, mintha gondolkodnék. Neki mondtam el mindent. Beszélek. Beszélek, beszélek. Ez is az öregség egy jele. Sokat beszélek, de ő szereti. Érdekes, régen, amikor figyeltem az öreg tanárokat, mindig csodáltam, hogy tudnak ennyit beszélni. Most már értem. Oda kell figyelni. Az öregek tudnak valamit, amit a fiatal nem. Nincs ahonnan tudnia. Valamit, amit most már én is tudok, és még el akarom mondani, nem akarom magammal vinni. Sokat mondok, de kérlek, próbáljátok meg leszűrni belőle a lényeget.

Persze türelem kell, mindenhez türelem kell. Hozzám is rengeteg, rengeteg türelem kell. Sajnálom szegény kollégákat, akiket kitesznek ennek, de egy biztos: ahogy én emlékszem vissza az idősebb kollégáimra a szakmában, akik már sajnos nincsenek köztünk, utólag tudom, hogy jó volt azért hallgatni őket. Látod-e? Sok mindent tanultál, óhatatlanul. Ezt honnan tudod? Egyszer csak tudsz valamit. De honnan? Na, hát ez a honnan ebből állt össze.

– És Lurkónak van türelme…

– És Lurkónak rettenetesen sok türelme van, csak ott legyek mellette. Nehezen viseli, ha távol vagyok. Az elmúlt időszakban többször történt meg. Hát na, ez is korral jár. Kivesznek az emberből valamit, itt-ott összevarrják…Na, mindegy, intézzék az orvosok, ez legyen az ők dolguk. Szóval ilyenkor van Lurkó Eszterkével. Egyszer, amikor épp kiengedtek, mondtam a lányomnak, hogy hozza le, mert közeledünk. A kórházi köpenyben szálltam ki az autóból. Láttam Esztert és Lurkót, aki először nem is vett észre, aztán felkapta fejét és elkezdett szimatolni a levegőben. Kész. Már tört el a farka, úgy csóválta. A nyakamig ugrott. Össze-vissza pisilt mindent. Hű, de csodálatos! Kész. Nem engedett el. Két napig fogta a kezemet a házba is. Ahogy megmozdultam, fogta meg a kezemet, jött, nehogy elmenjek. Pedig csak négy napot voltam távol. Na, ezért nem is megyek én szívesen sehova. Jobb nekem vele.

Olyan világ van kint, amit én nem igazán tudok utolérni már. Emberek, akiknek nem látom az arcát. Csukja, és telefon. Így mennek. Se egy mosoly, semmi. Kész, elzárkóznak, megvan a maguk világa, nem akarnak tudomást venni semmiről, nem akar kapcsolatot sem teremteni senkivel. De miért? Így esik szét majd a társadalom. Nem tudunk beszélgetni egymással. Ez van. Én még tudok gyönyörködni egy sárga levélben, egy-egy elfutó kis egérkében. Ott van a világ, az élet zajlik körülöttünk, és nagyon szép.