Sigríður Hagalín Björndóttir izlandi író legutóbbi regénye, a DEUS (ITT írtunk róla) szeptemberben jelent meg magyarul Patat Bence fordításában, a közönségnek pedig nem kellett sokat várni a bemutatóra sem, mert erre már a szeptember végén megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében sor került. A teltházas bemutatót követően az íróval új könyvéről, mesterséges intelligenciáról, Izlandról és az írás mágikus erejéről is beszélgettünk.

– Miért épp az iPhone? Ezt azért kérdem, mert be kell vallanom neked, hogy a DEUS-t én is egy iPhone-on olvastam el, hisz fizikailag egy nappal azelőtt jelent meg, amikor eldöntöttem, hogy recenziót írok róla, ezért a kiadó elektronikus formátumban juttatta el hozzám az új könyved. Ugyanakkor megfigyeltem valamit, mégpedig azt, hogy sose írod le azt, hogy okostelefon, hanem mindig egy konkrét márkáról – az iPhone-ról – írsz, amikor valaki valamit csinál a telefonján. Mi áll ennek a hátterében?

– Azt hiszem, hogy ez a konkrét márka azért foglal el kiemelkedő helyet napjaink társadalmában, mivel valóságos szimbólummá lépett elő, jelképe ennek a hi-tech-vallásnak, ami manapság kitölti az életünket. A középkorban például léteztek a különböző szentek, isteni jelképek, ereklyék, amikre évszázadokon át lehetett hivatkozni, és mindenki tudta, miről van szó. Ez mostanra nagyon megváltozott, mivel napjainkban a kapitalista és materialista eszmék uralkodnak, valamint az ezekkel együtt járó technikai fejlődés és innováció. Ha le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor azt látom – legalábbis Izlandon –, hogy az iPhone és implicite az „Alma” testesíti meg mindazon referenciákat, amelyekről a közösség egésze tudja, hogy miről beszélünk. Különösképp a fiatalok körében a branding, a márkanév maga már egy jó ideje helyettesíti a tárgyat: nem okostelefonról, hanem iPhone-ról beszélnek, ilyen vonatkozásban pedig elmondható, hogy önmagában egy társadalmilag elfogadott jelképpé vált, és mint ilyen, párhuzamba állítható a múlt vallásos töltetű szimbólumaival.

– Vallás… el is érkeztünk a lényeghez, hisz a DEUS középpontjában épp a vallás, a hit áll, és ahogyan az a címből is rögtön kiviláglik, az emberiség Istenhez való viszonya, de ezt az egész kérdéskört egy nagyon sajátos szemszögből közelíted meg, mégpedig az AI, azaz a napjainkban egyre nagyobb szerepet játszó mesterséges intelligencia felől. Hogyan jött ez az ötlet?

Két dolog miatt írtam meg valójában ezt a könyvet. Az egyik, hogy a közbeszédbe fokozatosan beszivárgott a mesterséges intelligencia fogalma, egyre többet beszélünk a ChatGPT-ről és más hasonló alkalmazásokról, én pedig egyszerűen nem értettem, hogy miről is van szó. Valószínű, nem tudtam megfelelő mértékben tartani a lépést egy adott ponton ezzel a sok új technológiával, viszont azt vallom, hogy a legegyszerűbb út, ami egy bonyolult probléma megértéséhez vezet, ha az ember leül és ír róla egy könyvet. Nevezhetjük akár egy egocentrikus kiindulópontnak is, mivel nagyon meg akartam érteni, hogy mi történik körülöttem e téren. A másik oka, hogy létezett Izlandon egy hozzám közelálló személy, egy költő, aki idén tavasszal elhunyt…

– Ezek szerint a Sigfús, a költő egy valós személy volt?

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy valós személyről mintáztam, de az általam ábrázolt figura nem teljesen fedi a valóságot. Az viszont tény, hogy a szóban forgó költő nagyon vallásos volt, ezért pedig manapság Izlandon minimum csodabogárként tekintenek az emberre, hogy ne használjak sértőbb kifejezést. Ő erre bizonyos szinten rá is tett egy lapáttal, ugyanis folyton Istenről és a vallásról beszélt, és keresztény hitre akarta téríteni a környezetét. Ez a törekvés az élete utolsó szakaszában írt verseiben is megmutatkozott, olyannyira, hogy egy adott ponton én is, mint sokan mások, elveszítettem a fonalat vele kapcsolatban. Fiatal koromban viszont ő egy nagyon népszerű alkotó volt, a verseiből jómagam is sokszor merítettem erőt, főként nehéz pillanataimban. A DEUS megírásához tehát ez a két dolog adta az ihletet: egyrészt emléket akartam állítani ennek az embernek, aki életem bizonyos szakaszaiban fontos szerepet játszott, másrészt ezt az örökséget össze akartam valamilyen módon kapcsolni a mesterséges intelligencia problémakörével.

– Ejtsünk akkor talán néhány szót a többi karakterről is, hisz nem csupán a költő személye hordoz fontos üzenetet a történetmesélés szempontjából, de a többi karakter ábrázolása is szimbolikus, olyan értelemben, hogy a jellemrajzuk és élettörténetük kiválóan rámutat arra, hogy az egyén súlyos problémákkal küzd a 21. században, még egy olyan országban is, mint Izland…

Azt hiszem, hogy nemcsak Izlandon, de lassan mindenhol a világon ez történik. Egyre hangsúlyosabb a mesterséges intelligencia jelenléte az élet különböző szegmenseiben, ami azt vonja maga után, hogy egyes szakmák – ahogy a könyvben Andri Már újságíró esetéből is látszik – lassan fölöslegessé válnak, ez viszont az emberekben fölerősíti mindazon negatív érzéseket, amelyek amúgy is bennünk vannak, mint például a kiüresedés, a haszontalanság érzete stb. Vegyünk csak egy példát, ami mára Izlandon, és nem csak ott, már valósággá vált: a nagy vállalatoknál a munkaerő toborzását gyakorlatilag teljes mértékben a mesterséges intelligencia végzi, az emberi interakció pedig teljességgel megszűnt. Betáplálnak különböző adatokat egy gépbe, ami algoritmusok alapján eldönti, hogy egy ember milyen feladat elvégzésére alkalmas. Nem használnám még a technológiai rabszolgaság-terminust, de ilyen ütemben valóban oda fog jutni az ember, hogy egy nem-emberi entitás fogja ellenőrzése alatt tartani. Ami kétségtelenül egy félelmetes, de ugyanakkor érdekes perspektíva, és nem mellékesen számtalan kafkai groteszk helyzetet eredményezhet. Röviden, egy olyan helyzet, ahol az ember fölött egy olyan valami veszi át az irányítást, amit nem értünk meg teljes egészében, az egyidőben félelmetes és nevetséges.

– Érdekes, amit az imént mondtál Izlandról, annál is inkább, hogy bennünk, gondolok itt elsősorban a Közép- és Kelet-Európában élőkre, egy idealisztikus kép él a skandináv társadalmakról, viszont olvasva a te írásaid, rengeteg problémára világítasz rá, amivel nektek is szembesülnötök kell a társadalom szintjén: egyre inkább jellemző az elmagányosodás, a különböző mentális zavarokkal élők száma is folyamatosan növekszik, ezért most muszáj rákérdeznem: hogyan látod te a hazádat 2024-ben?

– Olyan, hogy tökéletes társadalom nem létezik, hisz az már utópia lenne. Tudod rólam azt is, hogy az alapfoglalkozásom újságíró, és mint ilyen, a szakmámból kifolyólag köteles vagyok figyelmesen, ugyanakkor kritikus szemmel szemlélni azt a társadalmat, amiben élek. Ezek a dolgok és a kritikai hozzáállás természetesen megjelennek a könyveimben, hisz ezek foglalkoztatnak a mindennapokban is, nem tekinthetek el tőlük, de alapvetően a jó szándék vezérel, arra igyekszem felhívni a figyelmet, hogy mi az, amit lehetne jobban is csinálni. Másrészt rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy Izlandon élhetek, ráadásul épp ebben a történelmi korban. Elég, ha csak egy évszázaddal korábbra tekintek vissza, és rájövök, hogy az életem teljesen másképp alakult volna. De akkor is nagyon más lenne, ha teszem azt az Egyesült Államokban vagy Oroszországban születtem volna. Ebben a tekintetben azt vallom, hogy meghatároz bennünket, hogy ebben az univerzumban mikor és hol születünk, az én esetemben pedig egy többlet, hogy ez épp Izland. Az én hazámban is rengeteg probléma van, de ugyanakkor még mindig egy olyan hely, ahol jó élni és úgy érzem, hogy itt tudok igazán kibontakozni.

– Amikor tavaly Kolozsváron voltál a Könyvhéten, akkor a beszélgetésen azt mondtad, hogy a könyveid miatt egyfajta jövőbe látó képességeket feltételeznek rólad hazádban, különösen a Tüzek okán, mivel sok dolog, amiről írsz, egy adott pillanatban valóra is válik. Egy interjúban el is mesélted azt a vicces történetet, amikor munkahelyeden, az izlandi állami televíziónál jelentkeztél, hogy elmész a Reykjanes-félszigetre tudósítani, ahol a Sylingarfell-vulkán kitörése komoly problémákat okozott a térségben, különösen Grindavíkban, mire a feletteseid megkértek, hogy inkább ne menj sehova, mert bőven elég, hogy a Tüzekben megírtad előre, hogy mi lesz. Mi a helyzet a DEUS esetében, gondolod, hogy ez is valóra válik?

– Biztosan állítom, hogy semmiféle paranormális képességgel nem rendelkezem. Viszont a könyvek sokszor többet tudnak, mint az emberek, akik írják őket. Hiszem azt, hogy maga az írás lehet mágikus, olyan értelemben, hogy a folyamat közben rengeteg olyan aspektus jön elő, amelyek arra ösztönzik az írót, hogy bizonyos dolgokat tovább gondoljon, maga a szöveg pedig olyan következtetésekre juthat, amikre az írás elkezdésekor én magam sosem gondoltam volna. Ami az új könyvem illeti, fogalmam sincs, hogy mi fog történni a mesterséges intelligencia esetében, nem tudom, hogy a rohamos fejlődése rossz vagy jó dolgokhoz fog vezetni. Viszont optimista vagyok, azt gondolom, hogy ahogyan a történelemben eddig is, az emberiség majd csak kitalálja a módját, hogy ezt a forradalmi újítást pozitív dolgokra használjuk. Nyilván ehhez továbbra is szükséges, hogy fenntartsuk az emberi interakciókat, beszéljünk, írjunk és vitázzunk továbbra is az életünket meghatározó fontos dolgokról, és ha ez megvan, akkor a jó úton járunk.

– Kétségtelenül fontos téma, olyannyira, hogy filmre kívánkozik. Gondolkodtál esetleg azon, hogy meg kellene filmesíteni?

– A film műfaja már nem az én világom. Jelenleg Izlandon film készül a Tüzekből, de úgy érzem, hogy az már egy másik műalkotás, még akkor is, ha nagyon nagy örömmel tölt el a tudat, hogy megfilmesítik a könyvem. Imádom a filmeket, de semmit sem tudok arról, hogy hogyan kell filmet készíteni, ezért maradjunk annyiban, hogy az én dolgom továbbra is az, hogy könyveket írjak, aztán ha egy rendező úgy dönt, hogy érdemes valamelyiket filmre vinni, azt támogatom, de nem szólok bele az ő művészi koncepciójába.