Valóban agyonverték Pesten a magyar kocsmárosok a konkurenciát jelentő első kávéház tulajdonosát? Miért jártak Petőfiék a Pilvaxba, és miért figyelte gyanakvással a mindenkori hatalom ezeket a tereket? Milyen mértékben volt hatással a magyar irodalmi és művészeti élet kialakulására a kávéházi kultúra, ugyanakkor mennyire igazak azok az anekdoták, miszerint Rejtő Jenő kéziratlapokkal fizetett a Japánban, vagy az, hogy Krúdy Gyula a Belvárosiban írta a Szindbádot? Egyébként meg mit keresett egy fóka a New York-ban?

– Új könyvedben a magyarországi kávéházakat helyezed fókuszba. Tekinthető ez bizonyos értelemben az előző könyved, az Így ettek ők folytatásának? Elválasztható-e egyáltalán a két témakör egymástól?

– Van átfedés, de azért különbség is. Az Így ettek ők írók és ételeik történetét beszéli el, az új könyv pedig elsősorban a kávéházakba járó írókról és más művészekről szól, nem pedig a kávéról.  A kávéház közel kétszáz évig nemcsak második lakhelye volt a magyar művészeknek, hanem az egymást formáló eszmék és a polgári szabadság iskolája is. Nélküle irodalmunk, sőt, a teljes magyar kultúra is alapvetően másmilyen lenne. Ráadásul ezúttal csak húsz ikonikus budapesti irodalmi kávéházról mesélek, olyan híres „kávévárosok”, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Szeged, Kassa, Debrecen vagy Szabadka most terjedelmi okokból nem fértek bele. Már Berzsenyi vagy Kazinczy is vendégei voltak az első pesti kávéházaknak, Petőfit pedig nyugodtan nevezhetjük kávéházi költőnek. A nyugatosok törzskávéházairól mindenki hallott, de még a szocializmus idején is pislákolt néhány megtűrt kávéház fénye a fővárosban, bennük olyan törzsvendégekkel, mint Csoóri Sándor vagy Kertész Imre.

– Mikorra tehető az első magyarországi kávéházak megjelenése?

– A pesti kávéházi élet nem sokkal a török kiűzése után kezdődött. Az elnéptelenedett városnak még csak 2600 lakosa volt, amikor 1714-ben Blasius Cavesieder (azaz Kávéfőző Balázs) mester megnyitotta kávékereskedését, majd üzletét. A legenda szerint nem végezte jól: dühös kocsmárosok agyonverték, amiért konkurenciát támasztott nekik. Ez valószínűleg nem történt meg, de bizonyos, hogy voltak, akik nem nézték jó szemmel az újfajta vendéglátóhelyet. Mivel a két város lakói jobbára német ajkúak voltak, a magyar művészek megjelenésére még várni kellett. A 18-19. század fordulóját követően aztán a Bécs után immár Pesten gyülekező magyar írók megtalálták maguknak törzshelyeiket, a Paradicsomot és a Kemnitzert. Az új korszakban a művészek első számú közege a város lett, legfontosabb fogyasztóik pedig egyre inkább a városi polgárok. A többnyire szűk pénztárcákból kicsi, kényelmetlen, rosszul fűthető lakások bérlésére futotta, ahol minél kevesebb időt igyekeztek eltölteni. Petőfi és a Tízek Társaságának tagjai a hideg, az örökös félhomály és a poloskák elől is menekültek a kivilágított és fűtött Pilvaxba. Mindez József Attila koráig, bő száz évig folyamatosan igaz volt. A kávéház volt az írók nappalija.

– Mikortól válnak ezek a magyar művészeti élet központjaivá? Miben nyilvánult meg ez?

– A legtöbb író a 19. században, de még a 20. század első felében is újságíróként is dolgozott. A kávéház pedig információforrás. A Pilvaxban például – pár perc sétára a postakocsi- vagy a gőzhajóállomástól, nem messze a vármegyeházától –, bárki azonnal megtudhatta, mi történt nyolc órával korábban Bécsben vagy hat órája Pozsonyban, vagy mi fog történni fél óra múlva a megyegyűlésen. Nem véletlen, hogy forradalmunk is innen, kávéházi asztalok mellől indult. Húsz évvel később, a kiegyezés korának legfontosabb informális „hírügynökségei” a Kammon, a Kávéforrás és a Korona kávéházakban működtek, és még 1914-ben is a Fiume kávéház főpincére tudatta először a pesti sajtó képviselőivel, hogy Szarajevóban lelőtték a trónörököst. Amire Tisza István miniszterelnök hivatalosan értesült a merényletről, már utcán volt Az Est különkiadása. De egy szépíró is talált itt témát, hiszen egy kávéházban behatóan meg lehetett ismerni a teljes városi társadalmat. Egy író, akinek ez a társadalom szolgáltatta a témáját, itt testközelből figyelhette meg modelljeit. Lényegében csak a legszegényebb, perifériára szorult alsó rétegek és a leginkább elzárkózó konzervatív arisztokrácia és felsőpapság nem járt kávéházba, bár kivételeket körükben is találunk. Rajtuk kívül a hordártól, sőt a zsebtolvajtól a banktisztviselőn át a vezérkari tábornokig mindenki megfigyelhető volt itt, sőt, szóba is lehetett vele elegyedni. Valóságos témaparadicsom egy írónak.

– Európai viszonylatban hol helyezkedik el a mi kávéházi kultúránk?

– Abban mindenképpen egyedi, hogy a kávéházaink a szabadság kivételezett helyszínei voltak. Kényszerűségből alakult ez így: a kispénzű pesti – és persze a nagyváradi vagy a kolozsvári – polgár többnyire kényelmesebb körülményeket talált a kávéházban, mint odahaza. Ezt a tapasztalatot fogalmazza meg a millennium időszakának jelmondata: „a kávéház jobb, mint otthon”, vagy Királyhegyi Pál örökbecsű mondása is: „A kávéház azért jó, mert az ember nincs otthon, és még sincs a szabad levegőn”. A kávéház így aztán agorává vált: ahol az emberek szabadon találkoztak, ott az információk és eszmék is szabadon keveredtek. Nem véletlen, hogy a szabad polgári nyilvánosság legfontosabb színtereit kezdettől gyanakodva figyelték az egymást váltó hatalmi rendszerek. A bécsi kamarilla éppúgy, mint a következő rendszerek rendőrhatóságai, s végül a polgárságtól legjobban rettegő kommunisták zárták be csaknem mindegyiket. De ez nem jelenti azt, hogy a magyar városi kávéházak elsősorban az irodalom színhelyei lettek volna, vagy hogy meghatározó részüket irodalmi kávéháznak nevezhetnénk. A millennium idejének ötszáz budapesti kávéházából például legfeljebb ötöt-hatot illethetünk az „irodalmi” jelzővel, és nem volt ez másképp később sem. A kávéházak fennmaradó 99%-át tisztviselők és iparosok, ügyvédek, zongorahangolók, viceházmesterek és városi képviselők – egyszóval városi polgárok – látogatták. Tekintet nélkül rangra, nemre és származásra mindenkinek megvolt a maga törzshelye, és a legtöbb helyen sosem láttak eleven írót. Ráadásul az irodalmi kávéházként híressé vált vendéglátóhelyek sosem voltak kizárólag írók törzshelyei. A kávésok, ha meg akartak élni tevékenységükből, nem is engedhették volna meg maguknak ezt a luxust. Az írókra, festőkre és társaikra inkább a polgári közönség kovászaiként volt szükség a kávéházakban. A Hadikot például Karinthyék asztaltársasága hozta divatba, a Luxorban pedig egész üzletmenetet építettek arra, hogy a művészek odavonzották a romantikus lelkű nőket, akik viszont már a pénzes gavallérok számára jelentettek vonzerőt. Ezért hagyták nekik sok helyen, hogy egy olcsó „irodalmi menü” vagy mindig újratölthető „javító kávé” mellett egész nap elüldögéljenek. Erre az árukapcsolásra nem nagyon találunk példát máshol.

– Milyen szempontok alapján válogattad össze a könyvben szereplő történeteket? Milyen forrásokat vettél igénybe?

– A magyar kávéházak kultúrtörténetét az elmúlt pár évtizedben páratlan alapossággal térképezte fel és tárta nyilvánosság elé néhány elhivatott szakember. Közülük is elsősorban Saly Noémi és Zeke Gyula voltak azok, akik annyi fontos tényt tártak fel, és annyi legendát cáfoltak a témával kapcsolatban, hogy értelmetlen vállalkozás lenne megismételni mindazt, amit ők leírtak. Így én elsősorban a művészek által látogatott kávéházakra koncentráltam. A szakirodalom mellett elsősorban az ő visszaemlékezéseik, leveleik, nyilatkozataik voltak a forrásaim.

– Mi maradt mára ebből az egészből, hogyan alakultak át az idők során a kávéházak? Jellemző-e még, hogy ezekben a terekben pezsgő szellemi élet zajlik, avagy ma már csak a kávé miatt járunk kávéházba?

– A Csokonaitól Csoóri Sándorig tartó két kávéházi évszázad legalább harminc éve lezárult. Az ezredforduló óta létrejött, kulturális feladatokat is ellátó kávéházak igen fontos munkát végeznek, de már nem a művészek második otthonai, hanem hiánypótló rendezvényhelyszínek. Ma már nem nagyon van olyan ember, akinek mértékadó személyes emléke lenne a világháború előtti időszak klasszikus kávéházi világáról, de az idősebbek közé tartoznak azok is, akik még eljártak a 60-70-es évek túlélő pesti kávéházaiba, a Hungáriába vagy a Luxorba. Mindez kedvező terep a mítoszgyártásnak. Mind ismerünk ilyeneket: Molnár Ferenc a Dunába dobta a megnyíló New York kulcsait, Rejtő Jenő a kéziratai soraival fizetett a Japánban, Krúdy Gyula pedig a Belvárosiban írta a Szindbádot. Az első kettő kedves, de hamis legenda, a harmadik pedig újmódi marketinghazugság. Pedig kár a valótlanságokat híresztelni, mikor a valóság sokkal izgalmasabb. Mondok egy példát: a New York kávéháznak az 1920-as években az volt a legmeghökkentőbb reklámfogása, hogy szerződtették a Royal Orfeum fókaidomárját, hogy a reggelijét mindennap a kávéházban fogyassza el – a fókája társaságában. Természetesen innentől reggel sem lehetett szabad helyet találni. Nagy Lajos író így foglalta össze élményeit: „ha egyszer egy körinterjúban megkérdezik tőlem, mi volt a legnagyobb szenzáció, amit életemben láttam, habozás nélkül azt fogom mondani: egy fóka a kávéházban”.