Yrsa Sigurðardóttir izlandi író pályája némileg atipikus, olyan értelemben, hogy a kilencvenes évek végén gyerekkönyvek írásával indult írói pályája, ami aztán érdekes fordulatot vett, mert rövid időn belül a skandináv krimi műfajában tett szert ismertségre. Könyveit mintegy húsz nyelvre fordították le, a kritikusok és az olvasók pedig egybehangzóan a műfaj egyik legnépszerűbb képviselőjeként tartják számon világszerte, amire bizonyíték az egyes országok könyveladási listáin évről évre elfoglalt előkelő helyezés is. Magyarul legutóbb tavaly jelent meg az Animus Kiadó gondozásában a Préda című regénye, de sokak kedvencei közé tartoznak korábbi könyvei is, lévén, hogy egy nagyon termékeny alkotóról van szó, akinek a nevéhez több, mint húsz könyv fűződik, ugyanakkor két izlandi filmsorozat forgatókönyvének írásában is közreműködött.

Yrsával egy teltházas előadást és az azt követő hosszúra nyúlt dedikálást követően sikerült elbeszélgetni, és természetesen több kérdést is feltettünk neki, amelyek az írói munkásságához, valamint közvetve az izlandi olvasási szokásokhoz is kapcsolódnak, de azt is megtudtuk, hogy honnan indult tulajdonképp világhódító útjára a skandináv krimi, ami mára olvasók milliói által közkedvelt irodalmi műfajjá vált.

– Írói pályafutásod gyerekirodalommal indult a kilencvenes évek végén. Miért kezdtél el annak idején gyerekkönyveket írni?

– Én mindig is szenvedélyes olvasó voltam. Imádtam olvasni, és hosszú ideig meg sem fordult a fejemben, hogy én magam írással kezdjek el foglalkozni. Az egész dolog arra vezethető vissza, hogy észrevettem, hogy az akkor nyolcéves fiam nem olvas. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyáltalán nem érdekelték a könyvem. Felelősségteljes anyaként nem hagyott nyugodni ez a gondolat, olyannyira, hogy egy saját elméletet is megalkottam, miszerint a fiamból felnőtt korára esetleg nem lesz jó ember, ha nem sikerül megszerettetnem vele az olvasást. Úgy gondoltam, hogy egy gyereket a könyvek felkészíthetik mindazokra a jelenségekre, amelyekkel már az iskolai évek során is szembesülnek, nem utolsósorban az olvasás révén fokozottabb empatikus készségekre tesznek szert, ami nagyon fontos abban a korban. Ezeken gondolkodva rájöttem egy másik kapcsolódó problémára, mégpedig arra, hogy akkoriban az izlandi gyerekkönyvek meglehetősen didaktikus nyelvezettel rendelkeztek, azaz nem az olvasmányosságra, hanem sokkal inkább az elsajátítandó tanulságra helyezték a hangsúlyt, ennek kapcsán pedig világossá vált számomra, hogy így a fiamat sosem fogom tudni rávenni az olvasásra. Ezért elkezdtem én kitalálni humoros és vicces történeteket, amiket le is írtam, szóval valahogy így kezdődött. Azt azért hozzáteszem, hogy a fiam ezeket se olvasta el, de a kezdeti félelmeim sem igazolódtak be, mert végül felnőttként nem lett belőle rossz ember.

– Mai előadásodon megfogalmaztál egy gondolatot, miszerint a statisztikák azt mutatják, hogy Izlandon is számottevően csökkent az olvasás népszerűsége az elmúlt két évtizedben. Mi ennek az oka?

– Azt hiszem, hogy a szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek számának növekedésében keresendő ennek a problémának az elsődleges oka. Visszaemlékszem, hogy a hetvenes-nyolcvanas években Izlandon egyetlen televíziós csatorna működött, az is korlátozott műsoridővel, ezért nyilván az emberek kénytelenek voltak más kikapcsolódási lehetőségek után nézni, ezek közül pedig messze az olvasás volt a legnépszerűbb. Mindenki olvasott és az emberek rengeteg könyvet vásároltak. Ez mára értelemszerűen visszaesett, hisz azóta rengeteg lehetőségünk lett a szabadidő eltöltésére. Ez még nem jelenti azt, hogy Izlandon most már nem olvasunk, és azt sem állítom, hogy a gyerekek nem olvasnak, de tény, hogy a vonatkozó mérések azt mutatják, hogy az olvasás fokozatosan szorul vissza az olyan szórakozási formákkal szemben, mint például a közösségi média. A fiatal generációk az esetek többségében ez utóbbit részesítik előnyben. Gondoljunk csak a TikTok-ra: nem igényel különösebb koncentrációs képességet, minden nagyon gyorsan történik és nem mellékesen, könnyen okoz egyfajta digitális függőséget. Sokszor látom, ahogy gyerekek ülnek egymás mellett csoportosan, de nem egymással beszélgetnek, hanem mindenki a telefonján lóg.

– Térjünk rá a skandináv krimire, mint irodalmi műfajra. Engem mindig is érdekelt, hogy hogyan lehetséges az, hogy Skandináviában született ez az egész, olyan körülmények között, hogy annak idején szinte nem is létezett ott bűnözés. Persze, ez napjainkra sajnálatos módon megváltozott, elég, ha csak Svédországra gondolunk, de tudtommal Izlandon még mindig nagyon ritka a gyilkosság. Ennek ellenére, ha kívülállóként olvasom a könyveid, az az érzésem, hogy ti ott naponta ölitek egymást, ezért most megkérdem tőled, mivel te vagy az első skandináv krimiíró, akivel találkozom, hogy mi is a helyzet tulajdonképpen ezzel a dologgal?

– A skandináv kultúrában létezik néhány olyan jellemvonás, ami kifejezetten elősegítette a skandináv kriminek a műfaji megalapozását, majd később az elterjedését. Az egyik – és talán legfontosabb – ilyen dolog az, hogy az északi országokban mindig is szokás volt reflektálni a társadalmi problémákra, mindazokra a dolgokra, amik nem működtek jól egy adott ponton. Ebből adódik, hogy egy bűnügyi történet kiválóan alkalmas arra, hogy kibeszéljük a rossz dolgokat és a fikció szintjén fogalmazzunk meg kritikát a saját problémás dolgainkról. Itt szándékosan hangsúlyozom a fikció fogalmát, mert sokkal jobb kitalált gyilkosságokról írni, mintha azok a valóságban történnének meg, ugyanakkor egy ilyen helyzet történetmesélési szempontból lehetővé teszi, hogy írjunk mindazokról a szociális problémákról, amelyek a valóságban is léteznek, ezáltal felhívva a figyelmet, hogy hova is vezethet mindez, amennyiben nem élünk a korrekció eszközeivel. Másrészt, a skandináv irodalomban mindig is a realista hagyományok uralkodtak túlnyomórészt, ilyen körülmények között pedig adott volt a fejlődési lehetőség, hisz mi lehet realistább egy gyilkosságnál? Itt zárójelben jegyzem meg, hogy az izlandi irodalomban is születtek olyan művek, amelyekben felbukkan ez a motívum, de nálunk érdekes módon a gyilkos mindig egy idegen volt, hisz el se tudtuk képzelni azt, hogy a mi békés szigetünkön egy helybeli elveheti valakinek az életét. Ami a mai skandináv krimi eredetét illeti, valamikor a hatvanas-hetvenes években jelentek meg Maj Sjöwall-Per Wahlöö svéd szerzőpáros könyvei, amelyek nagyon gyorsan népszerűek lettek. Arról ma már keveset beszélnek, hogy ők eredetileg egy baloldali politikai manifesztumot szerettek volna írni, de rájöttek arra, hogy üzenetük nem jutna el ilyenformán az emberekhez. Ezért úgy döntöttek, hogy mondanivalójukat egy bűnügyi történetbe csomagolják. Ez a számítás be is jött, és így született meg az első skandináv krimi-sorozat, ami a Martin Beck-regények gyűjtőnéven vált ismertté. Nemzetközi szinten a műfaj akkor tett szert ismertségre, amikor megjelent a színen Stieg Larsson, akinek a könyveit számtalan nyelvre lefordították, és a mai napig megkerülhetetlen, ha skandináv krimiről beszélünk. Egyébként, ha figyelmesen tanulmányozzuk, az ő bűnügyi történetei is valamilyen társadalmi igazságtalanságra hívják fel a figyelmet. Stieg Larsson munkássága mérföldkőnek számít olyan értelemben is, hogy egyfajta úttörő volt a többi skandináv szerző számára, és neki tulajdonítható, hogy a köztudatban kialakult a skandináv krimi vagy noir fogalma, amelynek égisze alatt értelemszerűen már nem csak a svéd, hanem a többi északi ország krimiirodalma is nemzetközi népszerűségre tett szert.

– Köszönöm ezt a műfajtörténeti gyorstalpalót, és akkor most rákérdeznék a te helyzetedre: úgy tudom, „civilben” mérnök vagy. Hogyan egyezteted össze az írást a mindennapokkal?

– Az az igazság, hogy egy ideje csak részmunkaidőben dolgozom. Egy adott ponton nagyon nehéz volt összeegyeztetni a munkahelyemen végzett tevékenységet a gyerekneveléssel és az írással, nem beszélve arról, hogy hetekig kellett az otthonomtól távol dolgoznom, a családom pedig hétvégenként érkezett látogatóba, szóval ezen mindenképp változtatni kellett. Ehhez az is hozzájárult, hogy amint egyre több nyelvre fordították le a könyveimet, azzal arányosan egyre több külföldi meghívásnak kellett eleget tennem, így egy idő után azt éreztem, hogy egyik területen sem látom el megfelelően a feladataimat. Maradt tehát a részmunkaidő, de mai napig szívesen járok be dolgozni a munkahelyemre.

– Regényeidben nagy hangsúlyt fektetsz az izlandi természet ábrázolására. Köztudott, hogy gyönyörű tájak vannak Izlandon, de nálad valahogy borzalmas dolgok történnek ebben a csodálatos környezetben…

Amikor elkezdek egy regényen dolgozni, akkor első lépésként megpróbálom elképzelni magát a történetet és ezzel párhuzamosan a karaktereket, valamint a nyelvezetet, amin ezek a szereplők majd megszólalnak. Ezt követően viszont szükség van egy díszletre, amely megfelelő hátteret biztosít a sztori hitelességéhez. Ez egyfajta színházi szemléletmód, ha úgy tetszik, de számomra tényleg fontos, hogy a történeteim egyes elemei a valóságban is fellelhetők legyenek. Arról nem is beszélve, hogy nem árt, ha írás közben én is konkrétan látom a történet egyes elemeit. Egy alkalommal igencsak nagy fejtörést okozott egy jelenet leírása, ami egy luxusjachton játszódik. Én sosem jártam luxusjachton, ezért próbáltam az interneten talált fotókból ihletet meríteni, de nem igazán érzem ezt a fajta munkamódszert a sajátomnak. Ezzel szemben a természet hiteles ábrázolásához csak ki kell lépnem a házból. Ezen kívül az is logikus, hogy ha valaki egy gyilkosság nyomait akarja eltüntetni, és teszem azt egy holttestet akar elrejteni, Izlandon erre bőven van lehetősége, nem is kell nagyon messze menni valamely településtől. Röviden, ezért találsz a könyveimben oly sok leírást az izlandi természetről, mert – hipotetikusan szólva – ideális környezet egy bűnügyi történethez, és remélhetőleg ez mindig is a fikció szférájában marad.

– Ha már a realista ábrázolásmód jött szóba, akkor megkérdem, hogy a karaktereid – például Freyja és Huldar – is létező személyekről mintázod?

Ez a dolog picit összetettebb. A kiindulópont mindig egy valós személy, viszont nagyon sokat dolgozom azon, hogy az írás során ezek a karakterek saját jellemvonásokkal is rendelkezzenek. Nyilván az inspirációt a szűkebb és tágabb környezetemből merítem, de sokat dolgozom azon, hogy a végén ezekben a karakterekben még véletlenül se ismerjen senki magára. Amúgy is, egy olyan ismerősömről sem tudok, aki szívesen szerepelne a könyveimben, ami nem is csoda, hisz nálam az emberek többsége meghal.

– Utolsó kérdés: most épp min dolgozol?

Jelenleg az egyik sorozat, a Karólina és Tyr karakterei köré szerveződő történetek negyedik könyvének a végén tartok, ezt követően pedig egy klasszikus horror-sztori megírását tervezem.