Mondják: a vers és a dal valamikor nem volt két különálló műfaj. Így lehet, hogy ma is számos együttes szerez zenét klasszikus és kortárs alkotók szövegei alá, létrehozva ezzel egy egészen egyedülálló művészeti ágat, a versénekélés műfaját. A 2024-ben Kossuth-díjjal is kitüntetett Misztrál együttes egyike ezen ág legismertebb képviselőinek. Balassitól Lackfiig válogatják a szövegeket, színes repertoárjuk jellegzetessége a megszámlálhatatlan hangszer, amelyekkel életre keltik a dallamokat. Heinczinger Mikával, Török Mátéval, Heigl Lászlóval, Tóbisz Tinelli Tamással és Pusztai Gáborral beszélgettünk.

– Mit jelent számotokra a vers? Miért kezdtetek foglalkozni a költészettel?

Mika: Mindig is szerettünk verseket olvasni. A versek válaszok a bennünk lévő kérdésekre, akár azokra is, amelyeket addig nem tudtunk megfogalmazni. Valójában inspiráció a kérdés felételére. Néha a válasz már eleve ott van, és csak mikor elolvasod, akkor jössz rá, hogy jé, nekem ez a kérdés volt.

Máté: Vannak, akik egyszerűen úgy vannak beállítva, hogy nekik kell a vers ahhoz, hogy túléljenek. Mi ebbe a csoportba tartoztunk mindig. Kamaszként bennem is nagyon sok kérdés volt, amelyekre kerestem a választ. Katolikus környezetben nőttem fel, de ott sem tudtam mindig mindent megkérdezni. Sem a családomnak, sem a barátaimnak nem mondtam ezeket, és akkor egyszer csak ráakadtam egy versre, amelyben ott volt a válasz. Onnantól kezdve szoros kapcsolat alakult ki. Mi egymással is úgy találkoztunk, hogy mindenki zsebében volt egy-egy verseskötet.

László: Számomra a vers elsősorban a gondolatok színességét jelenti. Én mindig is szerettem koncentrálni az érzésekre, azoknak a megfogalmazására, a költészet pedig tökéletes bizonyítéka annak, hogy milyen sokféleképpen lehet kifejezni ezt a sokszínűségeket.

– És hogy társult ehhez hozzá a zene?

Gábor: Egy konkrét esetre emlékszem, amikor Babits Mihálynak az Olvasás közben című versét olvastam. A kötetben meg nem jelent versek közé sorolta az internet, és egész egyszerűen az a kép, ahogy pici hangyák mászkálnak a fűben, egyből megihletett. Tetszett az a játékosság. Egyébként az az idézetesen szomorú helyzet, hogy ez nálam általában fordítva szokott történni. Jön egy dallam, amit aztán az ember kidolgoz, és gyakorlatilag bármely költő versei közt lapoz kettőt-hármat, talál hozzá szöveget.

Mika: Mindannyiunknál történt már olyan, hogy elkezdtünk olvasni egy verset, és egyből jött hozzá egy dallam. Nálam személy szerint ez a jele annak, hogy megszólított a szöveg. Persze valóban van olyan, hogy először születik meg a dallam, amit aztán kibontunk, és épp ezért jó, hogy vannak olyan kortárs alkotók, akikkel tudunk együtt dolgozni: Nacsinák Gergely András, Lackfi János… az ő szövegeikkel gyakran foglalkozunk. Néha nehezebb, mert beleszólnak. Ady például nem nagyon tesz ilyet.

– Történt már olyan, hogy a vers jelentett számotokra valamit, és amikor dallam került mellé, a jelentése teljesen átalakult?

Máté: Volt, igen. Babitsnak van egy olyan mondata, hogy egy vers teljesen mást jelent elmondva, mint elolvasva. Ha énekled, megint más tartalmakat tulajdonítasz hozzá. De azt is alapul lehet venni, hogy különböző élethelyzetekben ugyanaz a vers más és más jelentéssel bír. Máshogy zenésíted meg, más dallam jön hozzá. Egy Balassi-vers jó eséllyel nem ugyanazt mondja hétéves korodban, mint 17, 47 vagy 67 évesen. Plusz hát ahányan vagyunk, annyi értelemzés születik, és itt jön be a zene nagy erőssége: ha dallamot adsz hozzá, már ki is fejezted a közönségnek, hogy te miként értetted. 

– És mi a helyzet azokkal a versekkel, amelyek nagyon népszerűek, elhangzanak minden versmondó versenyen, tanítják az iskolába, így mindenkinek él egy kép a fejében arról, hogy miként hangzik. Számomra ilyen például a Kocsi-út az éjszakában. Ezerszer hallottam már, többször is olvastam, és mégis, mikor meghallottam a ti feldolgozásotokban, abszolút másként hangzott, mint vártam. Más volt a hangulata, mint ha nem is ugyanaz a szöveg lenne.

Máté: Egy-egy népszerű verset több együttes is feldolgoz, és ha megnézed a feldolgozásokat, azok is eltérnek egymástól. Kocsi-útból van például Kaláka-verzió is, és érdekes is egymás mellé rakni őket, látni, ki honnan fogta meg. Megvannak a szakmai fogások, hogy mit ne kövess el egy megénekléssel. Kérdés például, hogy kihagyhatsz-e verssort, kihagyhatsz-e versszakot, mert akkor már a tartalom is módosul. De lehet, hogy neked meg éppen az passzol az aktuális hangulatodhoz. Az, hogy „minden egész eltörött” egyben lüktetően zaklató és mélységesen elszomorító.

– Én elég sok verset ismerek, többet fejből is tudok, viszont valamiért ezek közé nem sorolom be azokat a szövegeket, amelyeket dalként ismertem meg. Ismerek olyat is, aki nem szeret verseket olvasni, viszont telitorokból énekel egy versmegzenésítés-koncerten. Mit gondoltok, miért ilyen gyakori, hogy egy-egy költemény dalként könnyebben kerül közel az emberhez, mint puszta szövegként?

Tamás: Ez nagyon aktuális kérdés ugyanis, épp a minap mentem munkába és néhány jó emberrel, akikkel utazom a kompon, köztük fizikussal, költővel, szóba került Sinka István. Az egyik illető épp olvasott tőle egy szöveget, én meg mondtam, hogy nekünk is van egy dalunk tőle. Kikereste az említett verset a kötetben, elkezdte hangosan olvasni, én meg mondtam, hogy hát ehhez képest a dal, amit Mika írt rá, mennyire könnyedebbé teszi. Egy versmegzenésítéskor tehát nemcsak dal születik, hanem új értelmet nyer a költemény is. Több, mint puszta dallam, több, mint puszta vers, több, mint puszta szellemiség.

Az embernek is megvannak az ösztönei, a versmegzenésítés pedig szerintem pont ezt kapcsolja be. Egyrészt már nem csak az agy, hanem az egész test mozog az ütemre. Nemcsak gondolatokat, hanem érzéseket is ébreszt. Egyszerre kapcsol be az agy, a lélek és a test, ezek pedig egy nagyon fontos hármast alkotnak.

– Aki szereti a verseket, az a versmegzenésítéseket is szereti? Vagy történhet olyan, hogy „visszafelé sül el”, és a dalok juttatják el a hallgatót a vershez magához?

Mika: Nem biztos.

László: Sőt még azt a butaságot is kimondják – ami nem is biztos, hogy butaság –, hogy a vers önmagában zeng, így felesleges, nem oda való a dallam. Én ezzel nagyon nem értek egyet. Meg is lepett, mikor találkoztam ezzel a gondolattal. Tény, hogy ha rosszul nyúlnak a vershez, az komolyan tudja csorbítani a műfajt. Akkor inkább valóban ne tegyék.

Máté: Van azonban olyan is, aki épp az énekelt vers által találja meg a költészetet. Zenei műfajok közt is ezeregy változat van, elindulnak valahonnan, és kikötnek a versnél. Persze itt akkor már érdemes beszélni arról is, hogy van-e érdemi különbség vers és dalszöveg között. Vagy, ha van – mert szerintem van –, hol keresendő? Ha egy csapat nem klasszikus verseket dolgoz fel, de nagyon jó szövegeik vannak, akkor ők verséneklők, vagy sem? Szóval igen, szerintem egy jó dal el tudja vezetni az embert a költészetig.

Gábor: Az én környezetemben a zenei vonal mindig is intenzívebb volt, mint a szöveg. Személy szerint engem gyorsabban megfog egy jó ritmus, mint egy szellemes szófordulat. Éppen ezért például Babitsról le se tudom hámozni a dallamiságot. Egyszerűen akárhogy olvasom, mindig ének lesz belőle a fejemben. Mint mikor a kisgyerektől megkérdezik, hogy a szorzótábla megy-e, s azt válaszolja, hogy a szöveg nem, de a dallam igen. Persze megvan bennem a kíváncsiság, hogy utánamenjek a puszta szövegnek is, de ahogyan Máté is mondta, mindenkinél más ez. Nekem a dallam teszi teljessé a verset.

Tamás: Mindannyian bizonyos értelemben a zenei oldalról jövünk, hiszen amikor gyerekek voltunk, akkor gyakran mondókákat énekltünk. Nem is tudtuk, hogy sok belőlük valójában vers. Szoktuk emlegetni, hogy régen a versmondás és a zene nem különült el egymástól. Még a barokk korban sem nagyon szavaltak, sokkal inkább énekelték a szövegeket. Balassi oda is írta a versei alá, hogy XY dallamra. Azt nem tudjuk, hogy Janus Pannonius játszott-e hangszeren, de elképesztően jó ritmusban írt. Arany Jánosról viszont konkrétan tudjuk, hogy kiváló zenész volt. Nem véletlen, hogy könnyű dallamot írni a versei alá. A szöveg összefügg a muzsikával. Weöres Sándor közeli barátai közt számos zenész volt. Kodály személyesen kereste fel őt, hogy megzenésítené egy versét. Sebővel és a Kalákával is kapcsolatban állt egészen a haláláig. Ily módon tehát igen. Működik ez visszafelé is. A dal el tud juttatni a költészetig.

– Ha a versmegzenésítést egy „koprodukcióként” nézzük a költő és a dalszerzők között, akkor miként lehet úgy beleállni ebbe a közös munkába, hogy tudjátok azt: a másik fél már nem szólalhat meg, nem mondhatja el a véleményét? Miként lehet megadni a tiszteletet a versek szerzőinek a halálukon túl is?

Mika: Az alap, hogy tisztelettel olvassuk a verseket. Hogyha már megvan az alázat, szerintem nem tudunk mellényúlni.

Máté: Sose fogjuk megtudni, hogy a költő mit mondana, ha hallana minket. Vagyis csak majd, amikor találkozunk odafenn. De nem is ez a lényeg. Az alázat a lényeg. Hogy hitelesen üzenjünk valamit a költő szavaival, ezt azonban csak úgy lehet, ha mi is hiszünkk abban, amit ő mondott.

László: A vers ne eszköz legyen, hanem forrás.