Egy hosszabb csend után újra az erdélyi pop-rock színterére lépett a gyergyószentmiklósi No Sugar zenekar. Az idei évet rögtön egy hatalmas dobbantással indították: a legjobb 32 között léptek színpadra A Dal című műsorban. A tehetségkutatón szerzett élményeikről, az új tagokkal való összecsiszolódásról, világmegváltó tervekről és a zenével való kapcsolatukról kérdeztük őket, de szóba került az is, hogy szerintük miért érdemes No Sugar koncertre járni.

Portik Lívia énekesnővel, Bereczky Botond gitáros-vokalistával, valamint Balázs Zoltán dobossal ültünk össze a No Sugar zenekar gyergyóújfalusi próbetermében. Beszélgetésünk apropóját A Dal című műsorban való szereplésük adta, ám ahogyan ez lenni szokott, történet történetet szült, így végül kiderült az is, hogy a zenekar 2010-es évek végi nagy szárnyalása után miért következett pár év csend, hogyan alakult az új felállás, és miért érezték fontosnak, hogy négy év után újra megmérettessék magukat a tehetségkutatóban.

– Csupán néhány napja tértetek haza A Dal-ból. Hogy telt Budapesten?

– Botond: Élménydús volt. Nagyon szerettük, hiszen az új tagokkal igazából még nem tudtunk túl sok időt együtt tölteni, úgyhogy ez egy jó alkalom volt az ismerkedésre, összecsiszolódásra. Persze zenéltünk már közösen, de így, hogy több napon át együtt legyünk, erre még nem volt példa. Jó tett nekünk a kint töltött idő.

– 2021-ben már megmérettettétek magatokat A Dal-ban. Honnan jött az ötlet, hogy újra belevágjatok?

– Lívia: Igazából ez az én bakancslistás sztorim. Amikor négy évvel ezelőtt ott voltunk, nem tudtam élvezni. Nem volt még tévés tapasztalatunk, végig izgultam az egészet, és úgy éreztem, szeretném ezt végig vinni jókedvvel is.

– Botond: Neki bakancslistás sztori volt, de ezt nekünk nem igazán mondta. Valójában mi nem is nagyon készültünk tudatosan erre a versenyre, a dal sem ezért született, végül is azért esett erre a választás, mert ez az első számunk ezzel a felállással. De lényegében a nevezés utolsó napjaiban, ha nem épp az utolsó napon dőlt el, hogy akkor megpróbáljuk. Akkor is a feleségem juttatta eszembe, hogy jár le a határidő.

Többünkben megvolt az érzés a múltkori után, hogy köszönjük szépen, nekünk ebből több nem kell, de Lívia tényleg szerette volna, hogy kicsit másként is meg tudjon élni egy ilyen versenyt.

– Miért volt ez annyira fontos?

– Lívia: Akkor keserű szájízzel távoztunk. Ezen akartam változtatni. És hát össze is jött, hiszen most tényleg nagyon elégedett vagyok. Elsősorban magammal szemben voltak elvárásaim, és úgy érzem, mindent meg tudtam valósítani, amit szerettem volna. Jól sikerült az ének, a tánc, és tényleg élveztem az egészet. Visszanézve a felvételt is újra meg újra ezt érzem.

– Botond: Végül is mi is jókedvvel vágtunk bele. Úgy voltunk vele, hogy ha kitűzünk egy ilyen nagy célt, jobban fogjuk látni azt is, hogy mennyire megy a közös munka az új tagokkal. A nézők csak néhány percet láttak belőlünk a képernyőn, de mi tényleg nagyon sokat dolgoztunk. Amikor csak egy koncertre készülünk, az nem egy ilyen feszített tempójú, intenzív együttlét.

– Zoltán: Igen, hiszen többször is ki kellett menni Budapestre. Kisfilmeket forgattunk, amely kapcsán múzeumba és korcsolyázni is el kellett mennünk. Valószínűleg, ha ez nem lett volna, mi soha nem mentünk volna el együtt korcsolyázni. Bazi (Basilidesz László basszusgitáros – szerk, megj.) válogatott jégkorongozó volt, de körülbelül tíz éve nem járt a lábán korcsolya. Két perc után úgy száguldott a jégen körbe, mint egy mérgezett egér. Hatalmas élmény volt ezt látni.

– Nem éreztetek nagy rizikófaktort abban, hogy az új tagokkal éppen egy tévéműsorban, több ezer ember szeme előtt próbáljátok ki magatokat?

– Botond: Hát azért volt benne egy olyan, hogy ha kiderül, hogy amúgy nem is jövünk ki egymással, akkor nem tudjuk, hogy lesz tovább, de a puding próbája az evés. Lehet húzni-nyúzni ezt a dolgot, de ha tényleg nagyon nem talál a szó, az inkább derüljön ki minél hamarabb. Szerencsére erről szó sem volt, minden szempontból elégedetten jöttünk haza. Továbbjutni ugyan nem sikerült, de a zene olyan, mint a pacalpörkölt: ízlés kérdése. Mi megfőztük, amit szerettünk volna, nekünk ízlett is, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki másnak is finom kell legyen.

– Zoltán, a sokat emlegetett új tagok közül épp te vagy az egyik. Mesélj, hogy kerültél a csapatba, és hogy érzed maga köztük?

– Zoltán: Már tavaly is zenéltem néhányszor együtt a No Sugarral, akkor csak mint beugrós, helyettesítve az akkori dobost, ha épp valamiért nem ért rá. Aztán valahogy itt ragadtam. Idejöttem, zenéltem, megkérdezték, hogy maradnék-e, én meg igent mondtam. Van nekem már egy zenei múltam, sokáig ez volt a „fő foglalkozásom”, aztán az élet átalakította a dolgokat, az utóbbi években pedig inkább a hobbizónába került. Szóval nagyon vágytam már egy stabil csapatra, akikkel közös célokért dolgozunk. Ezzel visszatért a zene folyamatossága: próbák vannak, mindig jön egy új projekt, és ismét a mindennapjaim részévé válhatott a dobolás.

– Lívia: Nekünk pedig nagyon jó, hogy itt ragadt, mert zeneileg és emberileg is sokat hozzátesz a csapathoz. Olyan, mint ha már évek óta itt lenne. Furcsa is belegondolni, hogy szigorúan véve még mindig ismerkedős fázisban vagyunk.

– Az új tagok és új dal csak az egyik része a sok „új”-nak. A 2010-es évek végén szépen ívelt felfelé a zenekar karrierje, aztán csend következett, most pedig jó sok kezdőlépést kihagyva álltatok vissza a közönség elé, egyenesen A Dal színpadára. Hogy zajlott le bennetek ez a néhány évet felölelő folyamat?

– Botond: Volt egy két éves kiesésünk. Ebben a két évben négy gyerek született a zenekar tagjainál, miattuk pedig muszáj volt kicsit visszavenni. A kötelezőt megcsináltuk, de nagyon kevés koncert volt, és nagyon kevés új dal született. Visszavettünk egy takaréklángra, és most úgy éreztük, ez az (újra)indulás kell nekünk.

– Lívia: Tudtuk, hogy mivel jár: médiafény, kiadott feladat, határidők. Mint amikor a dízelmotor mínusz fokokban nehezen ugyan, de akkor is megindul, s onnan aztán nagyon megy.

– Botond: Azt akartuk, hogy újra felfigyeljenek ránk. Dalokat versenyeztetni hülyeség, nem is ez volt a célunk.

–A versenynek számotokra vége lett, hazatért a csapat. Most hogyan tovább, mi az irány?

– Botond: Haza jöttünk és nem állunk le. A verseny idáig tartott, de a célunkat elértük vele. Most készülnek az új dalok, hónap végén megyünk is felvenni néhányat, szökünk neki az évnek, alakulnak a fellépések, szóval minden sínen van.

– Zenélni kezdtetek, aztán mindenkinek jöttek az életébe a fontosabbnál fontosabb dolgok, így család, gyerekek, munka… Ahogy említettétek, éreztétek, hogy mikor kell takaréklángra váltani, most miből érzitek, hogy eljött a visszatérés ideje? Mit ad hozzá az mindennapjaitokhoz a színpad?

– Lívia: A színpad egy teljesen más világ, teljesen másképp tudok rajta érvényesülni. Át tudok szellemülni, és pont ettől válik hitelessé az egész. Ezt nem lehet tanulni, és elmagyarázni sem lehet.

– Botond: A színpadon egy kicsit másak lehetünk, mint a mindennapi életben. Mások is vagyunk, mint a hétköznap énünk. Talán ez Lívián látszik legjobban. Teljesen más személyiséggé válik.

– Lívia: A mindennapokban egy csendes kezesbárány vagyok, de ha visszanézem magam egy felvételen, mindig elcsodálkozom. Egy vérengző vadállat. Egy normális kép nem tud rólam készülni, mert folyton szökök valamerre.

– Zoltán: A színpadi létbe beleférnek olyan dolgok, amelyek a hétköznapokba nem. Nem kell 180 fokos fordulatra gondolni, de ha tényleg jó zenét akarsz csinálni, hagynod kell magad belekerülni abba, amit közvetíteni akarsz. Nem csinálok hátraszaltót a dobok mögött, de még ha nem is látszik, egy koncerten sokkal jobban el tudom engedni magam, sokkal jobban tudok élni a pillanatnak, mint bármikor máskor. Ha az ember olyan dolgot csinál, amit tényleg szívből szeret, ami már több, mint egy hobbi, annak nagyon más az égése. Ha ez nincs meg, akkor érzed igazán, mennyire fontos is. Amikor hiányozni kezd, akkor tudod, mennyit is ér valójában.

– Botond: Mindannyiunknak van egy „civil” munkája. Abban az életszakaszban, amiben mi vagyunk, nagyon sok minden vesz el időt és energiát a zenétől. Már nem húsz évesek vagyunk, hogy két zoknival nekivágjunk a nagyvilágnak, és mindegy legyen, hol alszunk, vagy alszunk-e egyáltalán menet közben. Család van, gyerekek vannak, ezzel pedig törődni kell. Eltelt egy hosszabb periódus, amikor tényleg csak ezt csináltuk. Aztán visszatértünk a próbaterembe. Felvettem a gitárt, és érezni kezdtem a bizsergést. Érezni kezdtem, hogy valami hiányzott. Ez volt az, csak nem tudtam megfogalmazni. És újra jött az az önfeledt boldogság, amit a zene okoz. Ez döbbentett rá arra is, hogy a mindennapok nemcsak elvesznek a zenétől, hanem hozzá is adnak: ezek mutatják meg a valódi értékét. Azt, hogy mennyire fontos is nekem. Ez sokat számít. 

Kapcsolódó

Erdélyi népzenészek a tengerentúlon – Hazatért Amerikából a kolozsvári Katlan zenekar (INTERJÚ)

Az elsősorban autentikus Kárpát-medencei magyar népzenével foglalkozó formáció már megalakulása óta kísérletezik a bluegrass műfajával.

interjú népzene Amerika tanulás Kolozsvár

– Mik a tervek a nagy visszatérés évére?

– Botond: Legalább három-négy új dalt ki kellene adni. Meg szeretnénk tölteni a koncertnaptárat, és pótolni kell mindazt, ami kiesett. Jó volna eljutni minél több helyre, minél több emberrel megismertetni azt, amit csinálunk. Ez nem könnyű, de legalább nehéz.

– Zoltán: Valóban nehéz, de nem ez az, amivel foglalkoznunk kell. Összeállt a csapat, vidáman, komolyabb konfliktusok nélkül zenélünk, haladunk a céljaink felé akkora lendülettel, hogy időnk sincs búsulni a nehézségeken.

– Lídia: A zeneiparban nagy a tumultus. Ha egyszer kiestél, nehéz visszakapaszkodni. Kétszer akkora melót kell beletenni, mint korábban, ha azt akarod, hogy újra odafigyeljenek rád. Itt jön be az a mumus közösségi média. Posztolni, posztolni, posztolni folyamatosan, s már szinte bármilyen tevékenység közben azon gondolkozni, hogy ebből miként gyárthatnál tartalmat. Én nem vagyok egy olyan ember, aki komolyabban élné ezt az online világot, szóval tanulom, mert muszáj. Rá kell álljon az agyam.

– Botond: Már nem elég jó zenésznek lenni. Valaki egyszer azt mondta, hogy a zenekari próbák fele lassan arról kell szóljon, hogy a csapat megtervezze a jelenlétét az online térben a következő napokra. Fontos része lett az előadói életnek.

Kapcsolódó

Filterek és lájkok csapdájában: ezt teszi a közösségi média a fiatalok önértékelésével

Vajon hogyan védekezhetnek a serdülők, és mit tehetnek a szülők és tanárok?

közösségi média fiatalok pszichológus

– Nem megy ez a zene minőségének rovására?

– Botond: Hát ami elveszi a zenéről a fókuszt, az segíteni nem nagyon tudja, szóval valamilyen szempontból talán igen, hátráltatja.

– Zoltán: Arra törekszünk, hogy mellé tegyük, és ne a helyére. Szóval nem a zenéből kell visszavenni, hanem egy pluszt hozzáadni.

– Mit gondoltok, miért érdemes No Sugar dalokat hallgatni?

–Lídia: Na, ez például lehetne egy poszt. Mondják el a véleményüket a követők. Viccet félretéve azt hiszem, a mi erősségünk a koncert, az élő fellépés. Nekünk a színpad az otthonos közeg, sokkal jobban érezzük magunkat, mint például a stúdióban. Közönségcentrikusak vagyunk, és úgy látjuk, minden fellépés után vannak olyanok, akik jönni akarnak a következőre is.

– Botond: Mi szeretjük, amit csinálunk. Lehetne rá jelzőket mondani, de ha össze kellene sűríteni egy szóba, akkor az a buli lenne. Szerintem mi nagyon tudunk bulit csinálni. És talán ez épp azért van, mert mi is végig bulizzuk a saját koncertünket. A közönség ezt érzi. Átragad rá.

– Zoltán: Én hajlamos vagyok egy koncertet nagyon szakmai füllel hallgatni, éppen ezért sokszor nem is tudom élvezni. De most fent vagyok a színpadon, és egyáltalán nem érdekel semmi, csak hogy jól érezzem magam, és akkor az szakmailag is rendben lesz. Egy jó bulira mindenkinek szüksége van, mindegy, hogy a hangszereknek melyik oldalán áll.