Hazatért Amerikából a kolozsvári Katlan zenekar. Az elsősorban autentikus Kárpát-medencei magyar népzenével foglalkozó formáció már megalakulása óta kísérletezik a bluegrass műfajával, most pedig lehetőségük nyílt annak őshazájában, avatott mesterektől elsajátítani annak minden csínyját-bínyját. Miklósi Hunor prímás számolt be a tengerentúlon szerzett élményeikről, tapasztalataikról.

2023-ban Katlan néven mutatkozott be az a hat fiatal zenészből álló csapat, amelynek célja a népzene egyszerre autentikus, de csípős, fiatalos megfogalmazása volt. Bár már külön-külön korábban is aktív tagjai voltak az erdélyi táncházmozgalomnak, ez a formáció bombaként robbant be nemcsak a kolozsvári, hanem az egész ország, sőt, a határon túli népzenei közegekbe is.

Kapcsolódó

„Az út megvan, mi csak építünk hozzá még egy sávot” – Interjú a Katlan zenekarral

Katlan, avagy hat fiatal zenész fiú, akik igyekeznek a népzene egyszerre autentikus, de csípős, fiatalos megfogalmazására. Repertoárjukban megjelenik a hagyományos Kárpát-medencei magyar népzene és az amerikai bluegrass világa is.

interjú népzene Kolozsvár Planetarium

A Katlan repertoárját nemcsak az autentikus Kárpát-medencei dallamok képezik, hanem az ebben a közegben még újdonságnak számító amerikai bluegrass világa is hangsúlyos szerepet kap. Koncerteznek, táncházakban muzsikálnak, sőt, 2024 márciusában lehetőségük volt színpadra lépni a budapesti Magyar Zene Házában is olyan világhírű előadókkal, mint Raymond McLain, a legendás McLain Family Band vezetője, valamint Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák zenekar.

Közel egy év telt el a hatalmas mérföldkőnek számító budapesti koncert óta, a Katlan pedig azóta sem állt meg. Nemrég tértek haza Amerikából, ahol Raymond McLain jóvoltából eredeti közegében tanulhatták a bluegrass-t, játszhattak az ottani közönségnek, sőt, még egy albumnyi hanganyagot is rögzítettek, amelyet hamarosan a hazai közönség is megismerhet. Tengerentúli kalandjaikról Miklósi Hunor prímás számolt be.

– Szinte napra pontosan egy éve beszéltünk, akkor épp gőzerővel készültetek a budapesti koncertre. Mi történt azóta a Katlannal?

– A Magyar Zene Házát egy eléggé zsúfolt késő tavaszi- kora nyári időszak követte. Sok fesztiválra és táborba voltunk hivatalosak, és májusban egy lemezt is felvettünk Kolozsváron, amelyre az akkori koncertanyagunkat rögzítettük. Sokáig ez volt az elsődleges projektünk: hogy minél hamarabb, minél profibb módon kiadhassuk. Sok munkával járt, és igazából most jutottunk oda, hogy azt tudjuk mondani: kész van.

Közben ezzel párhuzamosan zajlottak az egyeztetések: úgy volt, hogy ősztől Bence, Balázs és én kimegyünk Amerikába azzal a programmal, amellyel korábban Lőrinc és Attila is ott tanulhattak. Sajnos ez különböző objektív okok miatt nem jött össze, azonban ennek hatására Raymond McLain, aki a Morehead State University nyugalmazott igazgatója, úgy döntött, meghív minket magához egy kéthetes workshopra. Innen indult az amerikai álom.

– Részben a hazai közönség támogatásával végül tényleg eljutottatok a tengerentúlra. Mivel teltek az ottani napjaitok?

– Igen, adománygyűjtést szerveztünk, a támogatásokból befolyt összeget pedig részben az amerikai útnak a fedezésére, részben pedig az album költségeire fordítottuk. És hát ugye ennek a programnak az alapja egy kéthetes workshop volt Raymond McLain-el, amelynek eredményeként fel tudtunk venni öt számot egy elég neves stúdióban, Kentuckyban. Tulajdonképpen lett egy második minilemezünk is. Mivel már nagyjából beleláttunk abba, hogy is működik ez a stúdiózás, reméljük, kicsit gyorsabban fognak menni a dolgok, és még idén ki is adhatjuk ezt az albumot.

– Miben lett más ez, mint az itthon felvett?

– Itt arra fókuszáltunk, hogy csakis bluegrass zenét játsszunk fel. Ezért mentünk ki, nem is nagyon foglalkoztunk mással. Az ott töltött két hét elegendő kellett legyen ahhoz, hogy összeálljon egy kisebb anyag, amely nem tartalmazza az erdélyi, Kárpát-medencei, európai dallamokat. A lemezen közreműködött Raymond is, sőt, több ottani ismerősünk is beugrott egy-egy szóló erejéig, a végére pedig Ferenczi Gyuri barátunk és a lánya, Bora is csatlakoztak. Így állt össze végül ez az anyag. Ez Raymond és a Katlan zenekar barátságának a lemeze. Van rajta egy számunkra nagyon különleges dal is, amelyet Raymondnak a nagynénje írt. Egy gyönyörű szerelmes szám, amely szerintem simán sláger lehetne. Reméljük, az emberek is szeretni fogják.

– Korábban említettétek, hogy ha összejön ez az amerikai út, ott teljes egészében a zenére akartok majd koncentrálni. Végül is nemcsak két hetet maradtatok. Mivel teltek a további napok?

– Mint említettem, megérkezett Ferenczi Gyuri, akinek már megvoltak a kapcsolatai Nashville környékén, így Kentucky után Tennessee-be is ellátogathattunk. Itt volt egy kis időnk felszusszanni a kéthetes workshop után, de valójában a pihenőidőszakot is a zene töltötte ki.

Ezután egy régi tervet válthattunk valóra kedves barátunk, Zoé Aqua jóvoltából. Ő egy kolorádói hegedűművész, aki Kolozsváron él, és már régebb óta ismerjük egymást. 4-5 éve kezdett el foglalkozni a magyar népzenével, így kerültünk vele kapcsolatba. Amikor szóba jött, hogy készülünk Amerikába, ő jött azzal az ötlettel, hogy látogassunk el a családjához is Kolorádóba. Négy napot töltöttünk ott, ami alatt ő három mini koncertet is leszervezett nekünk. Találkoztunk magyarokkal és románokkal, akik felismerték a hazai dalokat, énekeltek velünk és mindenhol állva tapsoltak. Óriási meglepetés és annál nagyobb öröm volt.

– Más az ottani közönségnek játszani?

– A koncertlehetőségek elég spontán jöttek, viszont nagyon érdekes volt az látni, hogy mennyire nyíltak, mennyire befogadják a mi zenénket is. Látszott az arcokon, hogy most olyasmit hallanak, amit soha korábban. Érdeklődve figyelték az idegen dallamokat, ritmusokat, a sok hangszercserét, de úgy érzem, ha a szöveget nem is, a mondanivalót nagyon is értették.

És hát természetesen lelkesen fogadták, amikor meghallották, hogy az ők zenéjükkel is próbálkozunk. Az egyik kolorádói koncerten beépítettünk egy helyi dalt is a repertoárba, és konkrétan mindenki velünk együtt énekelt. Itthon még nem tapasztaltunk ilyet. Nem láttunk még olyat, hogy mindenki állva tapsol. Valószínűleg van egy kulturális különbség is koncerthallgatás terén, illetve abban, hogy miként fogadunk egy idegen zenekart.

– A Katlan már megalakulása óta kísérletezik a bluegrass-el, sokan éppen erről ismernek titeket. Most mégis kimentetek, és gyakorlatilag az őshazájában kezdtetek foglalkozni vele. Milyen volt azoktól tanulni, akik erre tették fel az életüket, és milyen volt azoknak játszani, akiknek ez valóban a mindennapjaik zenéje?

– Raymond hozzáállása talán az, amit leginkább ki tudnék itt emelni. Ez a rövid idő alatt azt tapasztaltuk, hogy ott teljesen másként állnak hozzá az oktatáshoz, a kultúrára való neveléshez. Akárhová mentünk, akárkivel beszéltünk, mindenki azt éreztette, hogy „meg tudjátok csinálni”. Dicsértek minket, az első visszajelzés mindig pozitív volt, és csak utána jött az építő kritika.

Raymond többször is könnyezett egy-egy próba alatt. Nagyon furcsa volt ezt látni, mi az oktatóinktól nem ehhez szoktunk hozzá. Zeneileg sosem érhetünk fel az ő szintjére, de elmondhatatlan érzés, hogy örömkönnyeket csalhattunk a szemébe. Azt hiszem, a hozzá hasonlókra mondják azt, hogy mester.

Egyébként vicces, mert azokon a helyeken, ahol megfordultunk, úgy tűnt, mint ha mindenki zenész lenne. Komolyan mondom, egy teljesen random benzinkutas is kiválóan gitározik és énekel. Mindenkin azt láttuk, hogy lelkes, érdeklődő, értékeli azt, amit csinálunk. Türelemmel és alázattal fordultak felénk, egyszerre értékelték, hogy megszólaltatjuk az ők dalaikat, és azt is, hogy megmutatjuk a mieinket.

– Talán akkor nem is kell kérdeznem, hogy valóra vált-e az amerikai álom?

– Hihetetlenül intenzív időszak volt, nézelődni nem is nagyon volt időnk, de végtére is nem is azért mentünk. A legjobb az egészben az, hogy végig úgy éreztük, és úgy érezzük most is, hogy ez nem egy egyszeri kiruccanás volt. Nagyon vagány emberekkel ismerkedtünk meg, érdeklődő román és magyar közösségek vannak ott, akiknek lenne igényük arra, amit mi csinálunk, és visszavárnak minket.

– Ennek a kalandnak a távlatából mit gondoltok, mi a kapocs a Kárpát-medencei magyar népzene és a bluegrass között?

– Sokszor mi magunk sem tudjuk, milyen szempontok szerint hasonlítsuk össze a kettőt, de azt hiszem, végtére is a zenélés miértje, annak célja és tartalma az, ami összekapcsolja a kettőt. A zene valójában a leképeződése a gondolatnak, a szerelemnek, a bánatnak, a magánynak vagy a boldogságnak. Ők is és mi is ezt próbáljuk megragadni. Teljesen más hangzásvilág, de végtére is ugyanazt jelenti. Ez hozza össze a zenészeket emberileg is.

– Most pedig már itthon van a teljes csapat. Mivel foglalatoskodtok jelenleg?

– Nagyon várjuk, hogy megjelenjenek a lemezek. Ezenkívül, vagy hát végül is ehhez kapcsolódva dolgozunk a Katlan arculatának felfrissítésén is. Szeretnénk egy jól felismerhető vizuális anyagot, amelyet majd használhatunk az albumokhoz. Azt szeretnénk, ha a két lemez történetei kapcsolódnának egymáshoz.

Március végén Münchenbe megyünk az ottani táncháztalálkozóra, közben alakulnak a nyári programok, fellépések is. Júniusra tervezünk egy németországi turnét és nekiállunk a következő lemezanyag kidolgozásának is.

– Ilyen az, amikor a zenészek visszatérnek a hétköznapokba?

– Foglalkozunk mi minden mással is. Munka, egyetem, család… de azért igyekszünk minél gyakrabban, rendszerszerűen próbálni, új dalokon dolgozni, közönség elé állni.