Katlan, avagy hat fiatal zenész fiú, akik igyekeznek a népzene egyszerre autentikus, de csípős, fiatalos megfogalmazására. Repertoárjukban megjelenik a hagyományos Kárpát-medencei magyar népzene és az amerikai bluegrass világa is. Barátságuk, a zene iránti szeretetük és a közös bulik örömének eredményeként idén áprilisban debütáltak Katlan néven a Rhédeyben, azóta a Kolozsvári Magyar Napokon, a Botorka Fesztiválon, a Vásárhelyi Forgatagon és számos más rendezvényen is sikerült hatalmas bulit csapniuk. Dezső Attila, Szabó Bence, Miklósi Hunor, Vincze Balázs, Réman Gergő és Mohácsy Lőrinc csütörtökön a kolozsvári Planetáriumban készülnek újra megmutatni, hogy a népzene nem merül ki az „Az a szép” című nótában. Ennek apropóján Bencével, Hunorral, Balázzsal és Gergővel beszélgettünk.

– Mikor és hogy került közel hozzátok a zene?

Balázs: – Zeneóvodába jártam, úgyhogy kiskoromtól adott volt a hangszerekkel való ismerkedés, és hála Istennek, már akkor komolyabban érdekelt is a hangszerek világa. Tanulgattam, hogy kell kezelni egy hangszert, aztán telt-múlt az idő, és a bátyám tette fel azt a bűvös kérdést, hogy nem szeretnék-e brácsázni. Akkor voltam tizenkét éves, és az volt a válaszom, mit sem sejtve, hogy persze, hogy is ne. Azóta az életem része a brácsa. Ehhez csatlakozott később még más hangszer is. A zenekarban gitározom, harmonikázom és brácsázom.

Hunor: – Bence és én mindketten Szamosújváron nőttünk fel. Édesapám a Szamosújvári Kaláka Néptáncegyüttes alapítói között volt, úgyhogy otthon adott volt a lehetőség a népzenével való találkozásra. Érdekes, hogy én sokáig nem mertem felvállalni, mert nyominak tartottam a népzenét, nem érdekelt. Aztán a Téka Alapítványnál indult 2010 környékén hangszeroktatás. Akkor az osztálytársakkal kitaláltuk, hogy jelenkezünk mi is. Én hegedűoktatásra jártam, de utána sem foglalkoztam vele különösebben. Aztán Bencével elkezdtünk járni Válaszútra néptánctáborokba. Gyakorlatilag az volt az a pont, három-négy év hegedűoktatás után, hogy oké, akkor ez engem most tényleg érdekel, és akarok vele foglalkozni egy amolyan „komoly amatőr” szinten.

Gergő: – Nekem már a szüleim is zeneiskolában ismerkedtek meg a ’80-as évek derekán. Mindketten hivatásos zenészek, így én is úgy nőttem fel, hogy születésem óta zene vett körül. Mi egy nagy zenész család vagyunk. Zeneoviban kezdtem, aztán tizenkét év zeneiskola, egyetem. Jelenleg hivatásos zenész, papíron klasszikus ütőhangszeres vagyok. Mai napig aktív vagyok szimfonikus zenekarokban, filharmóniákban, sok helyre járok zenélni. Alkalmazva is voltam Nagyváradon a filharmóniában. Ebben a zenekarban cimbalmozok és dobszerkózok is egy kicsit. A cimbalom érdekes módon engem egészen a közelmúltig elkerült, pedig hatéves korom óta táncolok, és mintha a sors így írta volna, egyszerűen észre sem vettem azt a hangszert egészen 2018-ig. 20 év ment el mellettem úgy, hogy a létezése se tűnt fel, miközben én már ekkor ütőhangszeres voltam. Aztán a Kallós Zeneiskolában bejelentették, hogy indul ősztől a cimbalomoktatás. Akkor én már negyedéves egyetemista voltam ütőhangszer szakon, és jött egy nagy felindulás, hogy én akkor most megtanulok cimbalmozni is. Ilyen a természetem. Meg akartam csinálni, és végül cimbalmos lettem. Aztán ott jött közbe a Covid is, volt időm gyakorolni, majd egy újabb nagy felindulás, és felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémiára, ahol elvégeztem a cimbalom szakot mesterin. Azóta is cimbalmozom. A fiúkat is a zenén és a táncon keresztül ismerem. Ők is táncoltak, én is táncoltam, ők is zenéltek, én is zenéltem. Velük zenéltem először mint cimbalmos. A meglévő barátság még erősebb lett, szóval összeverődtünk ebbe a zenekarba.

Bence: – Hát én nem tudtam semmit sem a népzenéről. Aztán a testvérem elkezdett brácsázni. Az volt az a pont, amikor – habár a brácsáról sem tudtam semmit –, amikor elkezdett érdekelni, mert a bátyám is ezt csinálta, ezért én is brácsás akartam lenni. Majmolni akartam a bátyámat. Aztán két hónap után úgy döntöttem, hogy átiratkozom hegedűórákra. Nem igazán ismertem a dallamokat, de igyekeztem fejlődni. Aztán Hunorral egymásra találtunk, mert valamivel többet gyakoroltunk otthon, mint a többiek, nem sokkal, csak valamivel. Annyival, hogy jólesett néha-néha együtt is gyakorolgatni délutánonként. A táborok újabb löketet adtak. Akkor kezdtünk el zenekarban gondolkodni, mígnem összeverődtünk, meglett a zenekar. Balázzsal és Hunorral együtt is lakunk, ez méginkább megerősíti a barátságot, és jó kis próbahelyszín is, az a miénk, a zenészsimogató.

– Hogy kerültetek össze így hatan? Ha jól értem, már régről ismeritek egymást, hogy lett ebből a baráti társaságból egyszer csak Katlan zenekar?

Balázs: – Felkerültük majdnem egy időben Kolozsvárra, Bence jött először, aztán Attila és én, majd Hunor, és először ebből a négyesből született meg a zenekar. Nem a tudatosság jellemezte a mi együtt zenélésünket, egyszerűen csak a baráti vonzalom és a sorozatos jó élmények.

Bence: – Meg egy belülről jövő szükségesség érzése is. Annyira jól esett az együtt zenélés, hogy konkrétan azt éreztük, hogy nekünk muszáj ezt így együtt csinálni.

Hunor: – Az nem volt tudatos, hogy együtt zenéljünk, az viszont igen, hogy akarunk valamit együtt csinálni. A tavalyi zabolai Cigányfolklór Táborban kerültünk először úgy, hogy együtt muzsikáltunk néptánctábort. Oda akkor kellett egy bőgős is, és ott jött képbe Mohácsy Lőrinc, akit Dezső Attila barátunk által ismertünk. Ők ketten kint voltak Amerikában egy évet. Ott ismerték meg az amerikai bluegrass-t. Szóval kellett egy bőgős, de olyan, aki nagyjából velünk egykorú és valahogy érdekes módon egy tábor elég volt ahhoz, hogy megismerjük Lőrincet, rájöjjünk, hogy ugyanaz a karakter, ugyanazokon a poénokon tudunk röhögni. Nagyon hamar érezni kezdtük, hogy jól tudunk mozogni együtt, és talán az a legjobb ezekben az együtt muzsikálásokban, hogy ismered a másiknak a hülyeségeit, a vicceit, a poénjait. Tudtuk, hogy Lőrinccel érdemes elindulni, bár kicsit ködös volt, hogy fog ez működni, mert ő Budapesten él.

Balázs: – Lőrinc hivatalosan dzsessz bőgős, dzsesszt tanul a budapesti zeneakadémián. Ott él, ott muzsikál dzsessz-szférában és népzenei körökben is.

Hunor: – Szóval ez a tábor volt a helyszín, ahol „megszületett” a zenekar. Gergőt már ismertük, egyértelmű volt, hogy ő is kell. Ezt hozza ki az emberekből egy hét néptánctábor.

Gergő: – Én egy térdemen meg tudom számolni, hogy hány stabil zenekarom volt pályafutásom során. Én zsoldos típusú zenész vagyok, bármit bármikor alapon, habár válogatós vagyok olyan szempontból, hogy hol jelenek meg stabilan. Amikor a fiúk szóltak, hogy kellenék mint cimbalmos és dobos, akkor már éreztem, hogy ez érdekes lesz. Nagyon stabil népi zenekarba nem szívesen állok be, úgyamúgy nem hiszek a nagyon stabil dolgokban, túl jól ismerem ehhez a szakmát. Erről éreztem, hogy működhet és jó lesz. Hát, működik és jó lett.

– Manapság nem az a jellemző, hogy egy csapat fiatal népi zenekart alapít. Ti miért kötődtök ennyire ehhez a műfajhoz?

Balázs: – Akik gyerekkoruktól kezdve kapcsolatban voltak a néptánccal és a népzenével, azoknak szinte mind volt egy olyan korszaka, amikor nem szívesen vallotta magáról, hogy ezt csinálja, foglalkozik ezzel. Én is voltam ilyen. Hogy miért maradtunk ennél a műfajál? Azt hiszem, a sorozatos jó élmények tartottak emellett. Ezek szülték egymás után az újabb és jobb helyzeteket és az akarást arra, hogy minél hamarabb kerüljünk újra ilyen helyzetbe, például egy jó táncházbba. A buli egy fontos mozgatórugó. Amikor megalakult a zenekar, szerintem nem volt kimondva, hogy mi csak népzenével fogunk foglalkozni. Én szerettem volna nevén nevezni a gyermeket, meghatározni, megfogalmazni mindent, de nem így alakult, és nem bánom. Attila és Lőrinc kilenc hónapot töltöttek Amerikában, és nagyon megtetszett nekik az amerikai népzene, vagyis az Appalache-hegységből eredeztethető több népnek a zenéje. Ezzel megfertőztek minket is, mi is elkezdtük tanulgatni. Szóval ott álltunk, hogy mi szeretnénk magyar népzenét játszani, de annyira érdekel ez az új dolog, hogy nem tudjuk magunkba tartani, ezt is akarjuk csinálni. Így kerekedett ki ez a magyar és amerikai népzenés koncertanyag. Amúgy nem nagyon ötvözzük. Kicsit olyan, mintha két koncerte jönnének a hallgatók.

Gergő: – Próbáltunk is figyelni arra, hogy ne a fúzióról szóljon, hanem hogy legyen mindkettő önmagában jó. Ne vegyünk át egy viccesebb akkordot, és tegyük bele a népzenébe, ne komplikáljuk agyon, mert az már túl sok lesz.

Bence: – Fontos, hogy mindkettő őrizze meg az egyszerű szépségét, legyen körvonalazható.

Hunor: – Kimondani, hogy ciki vagy nem ciki...szerintem az embernek idő kell. A népzene kicsit idegennek, kicsit szektásnak tűnhet, de gyakorlatilag hallgatjuk más ország népzenéjét is, csak nem tudjuk, hogy az az, és azt meg vagánynak tartjuk, a sajátunkat meg nem. Ha kicsit sikerül megérteni, hogy mi ez, akkor a buliélmény tud pörgetni. Modhatunk ilyen közhelyes dolgokat, mint hogy közösségformálás, de ha megérti az ember, hogy ez mennyire szerteágazó, akkor rájön, hogy a népzenén belül van blues, rock, jazz...ez mind megtalálható, mert annyira színes a magyar kultúrának a zenéje, csak kell, hogy az ember egy kicsit hagyja magát. A népzenész berkekben mindig megvan az az elhatárolódás, hogy akkor most csak autentikus népzenét játszom, vagy feldolgozásokat...és hát a feldolgozások színterén nagyon kevés az, ami ízléses. A koncert nem táncház. Azt is nagyon szeretjük, de mikor színpadra viszel valamit, az teljesen más. A népzenével is ugyanígy van. Próbáljuk egy nagyon kicsit fiatalosabban, ízlésesen megfogalmazni, és ez nem azt jelenti, mint ahogy Gergő mondta, hogy valamit nagyon túlvizionálsz, hanem hogy autentikus maradsz, de bele teszel egy két olyan csípős, pikáns dolgot, amitől a koncert élvezhető lesz.

Gergő: – Fontos, hogy a magyar népzenét is lehessen olyan minőségben hallgatni, mint a bluegrasst. Az autentikus lehet rossz is. Az amerikai zene, amit mi népzeneként ismerük, az pedig tökéletes stúdióminőségben elérhető. Ennek a kettőnek a szintjét akarjuk egymáshoz közelíteni. Magyar népzenét autentikusan, de jól, jó minőségben, és az amerikai népzenét sem nagyon letisztult, rocksztáros formában játszani, hanem ahogy például szólna egy teraszon Kentuckyban.

Hunor: – Nem akarjuk mi feltalálni a spanyolviaszt. Mindig arra törekedtünk, hogy a népzenében autentikusan szólaljunk meg, viszont ezt meg lehet fogalmazni úgy is, hogy ne legyen unalmas. A táncházban maximálisan az autentikusságra törekszünk, viszont ha már valami a színpadra kerül, az legyen egy műsör, egy produkció, egy színpadi műfaj. Autentikusság, frissesség, üdeség. Ez a kulcsa.

Balázs: – Én amúgy nem szeretem ezt a zenei útkeresés kifejezést. Nagyon sok hülyeséget fognak rá erre. Nem akarunk elvesződni a „nagy zenei útkeresésben”, ezért húztuk fel ezeket a támpontokat.

Gergő: – Az út megvan, csak építünk hozzá még egy sávot.

– Milyen céljaitok vannak a zenekarral? Tervek, álmok? Milyen irányba tartotok?

Bence: – Azt beszéltük a fiúkkal, hogy két dologra szeretnénk ráállni: a koncertekre és a táncházakra. A többit is megcsináljuk, pláne baráti kérésekre bármikor szívesen, de a fő vonal az, hogy koncertezünk és táncházazunk. Mindkettő közönségorientált. A táncházban zeneileg az autentikus hangzás a fontos, ez igaz, de zenészként az a fontos, hogy kinek zenélsz. Mulattatni kell, a táncos láb alá zenélni. Koncerten sem az a fontos, hogy milyen girlandokat szedsz elő a padlásról, hogy megmutasd, te szakmailag milyen jó vagy, hanem hogy a közönséggel együtt mozogj. Tudd megmozgatni őket, tudjanak ráhangolódni arra, amit csinálsz.

Gergő: – Ez a piac létezik. Szerencsére körbe vagyunk véve egy csomó jó zenekarral, meg régebben működő alakulatokkal. Az igények ki vannak elégítve. Emlékszem, hogy egy barátom kérdezte nemrég, hogy „na mi a helyzet a new kids on the block zenekarodddal”? Kacagtam, mert azért nem vagyunk mi éppen „new kids on the block”, de valahol tényleg van benne egy ilyen is. Új zenekar, de régi emberek, akik benne vannak már ebben egy ideje. Egy új felállásban csináljuk azt, amit eddig, csak van még ez a koncertprogram is mellé. Ez eddig nem volt. Senki más nem is csinált ilyet itt a környéken. Ez új, de a piac maga nem az. Ismerősökhöz megyünk fellépni, a közönségnek mindig legalább felét ismerjük. Egy meglévő dologban próbálunk egy kicsi újat mutatni, lássuk, mi lesz belőle. A holnapi koncert is erről kéne szóljon.

Hunor: – Az a jó, amit mi már az elején megfogalmaztunk magunknak, hogy nekünk ez nem az elsődleges megélhetésünk. Ez a zenekar azért van, mert jól érezzük magunkat együtt. Azt csináljuk és annyit, amennyi nekünk jól esik. Nekünk a tánc a legfontosabb. Azt szeretjük legjobban, ha mulattatni tudunk, mert onnan rengeteg impulzus jön. Nagyon fontos megérteni, hogy a zenész a táncosért, a táncos meg a zenészért van, ez egy olyan kapcsolat, amit meg kell tartani.Terveben van egy lemezfelvétel is. Tavaszra van tervezve, ha minden jól alakul. Márciusban Bécsben és a Magyar Zene Házában, Budapesten is fellépünk. Lehet összejön egy berlini fellépés is. Most, hogy sikerült összerakni a koncertanyagot, szeretnénk fel is venni, meg is mutatni, ahányszor csak lehet.

– Mennyire tudjátok megmozgatni azokat a fiatalokat, akik nem feltétlenül érdeklődnek a népzene iránt, pusztán azért, mert ti is fiatalok vagytok, és a kolozsvári egyetemista közösség aktív tagjai? Mi a cél például a csütörtöki koncerttel?

Hunor: – Volt olyan, hogy barátunk eljött velünk egy táncházba, és meg volt lepődve, hogy itt tényleg mekkora buli van. Érzi. Ez nem azt jelenti, hogy őt ez most annyira beszippantja, hogy hű de nagy néptáncos lesz, de valahogy közelebb tudtuk csalni, megértette, hogy miért lehet jó ez az egész, miért fontos nekünk is ennyire.

Gergő: – A táncházmozgalomnak is egy csomó rétege van. Olyan, mint a metálosok. Van aki bőrszerkóban láncokkal jár egész nap, de van, aki csak néha meghallgat egy metál számot. Ez van a népzenével is. Vannak nagyon ultrák, akik nagyon belebolondultak, és vannak olyanok, akik elmennek havonta egy táncházba. Szóval van egy elég nagy réteg, akik mondjuk úgy, hogy passzív népzenekedvelők. Na, ez a koncertanyag nekik tökéletes. Aki kicsit is szereti a népzenét, de nem folyik egész nap a csapból, annak van kitalálva.

Balázs: – Felidőnél nem fogják megunni, nem fognak kimenni, ezt garantálom. Úgy van kialakítva, hogy fenntartsa az érdeklődést.

Bence: – Mindenkit szerettel várunk. Szertnénk is, ha minél többen lennénk. Rendet is akarunk tenni egy kicsit a fejekben, hogy ne Lagzi Lajcsival asszociálják az egészet, ne a Nóta TV-vel azonosítsák a népzenét, ne az legyen, hogy megyek csípőre tett kézzel jobbra-balra lépkedni. Magyarok vagyunk. Erdélyiek vagyunk. Kárpát-medenceiek vagyunk. A kultúránk segít abban, hogy valahová köthessük magunkat. Az embereknek fontos kell legyen, hogy honnan származnak. Ismerniük kell. Valamilyen szinten ezt is szeretnénk közölni a fiatalokkal, hogy ők is tudják magukat valamihez, valakihez kötni, legyen a nagy világban egy kapaszkodójuk.

Hunor: – Engem eléggé fel tud bosszantani, hogy a sztereotípiák miatt az Az a szép című szám alapján leírják, hogy ez a népzene. Ezért mondom mindig, hogy legyünk nyitottak, hallgassuk minél többféle zenét. Mi is ezt tesszük. Ne higgye senki, hogy nálunk a nap minden órájában népzene szól. A népzene annyira sokszínű... Adj magadnak egy órát, légy nyitott és megérted, hogy itt mennyi műfaj keveredik. Ha egy picivel több türelemmel áll hozzá az ember, megérti, hogy miért szerethető ez.

Gergő: – Egész életemben néptáncoltam, zenélek, de szeretném kiemelni, hogy az ember ne hallgasson csak népzenét. 2023 van. Azon kellene dolgozni, hogy van ez a hagyaték, ez az örökség, amit lehet úgy is ápolni, hogy nem rekesztünk ki más műfajokat. Errő szól a zenekar.

Hunor: – Mi csak együtt akarunk muzsikálni, és szeretjük, tiszteljük annyira a műfajt, hogy megpróbáljuk minél ízlésesebben csinálni.