„Kolozsvárban azt szerettem mindig, hogy pörgős, fővárosszerű hely, ami nagyon gyorsan változik. Az ember kiteszi fél évre a lábát, és máris új helyek vannak, egyes régi helyek lezüllenek, újak bukkannak fel” – véli Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, aki már több területen is kipróbálta magát, hiszen műfordítóként, szerkesztőként és a színház berkeiben is tevékenykedett. Szeptemberben Kolozsváron tartottak író-olvasó találkozót Szálinger Balázzsal, a beszélgetés után mesélt nekünk legújabb projektjéről és a kincses városhoz fűződő emlékeiről is. (INTERJÚ)

– A sajtóból értesültem, hogy bábjátékszerző (is) lettél. Hogy lettél te bábjátékszerző? 

– Vagy tíz éve volt az első bábszínházi munkám, a Budapest Bábszínházban egy Fehérlófia-feldolgozás. Teljesen váratlanul jött, mert szerintem semmimből nem következett, hogy én valaha gyerekeknek bármit írok. Voltak már darabjaim, de bábszínház soha. Beleástam magam a történetbe, és akkor pont olyan életszakaszban is voltam, hogy a Fehérlófiában nagyon megtaláltam azt, ami nekem szól, rólam szól – ott, amikor a barátai lent hagyják az embert az alvilágban, és egyedül marad. Úgy akartam megcsinálni, ahogy én mint gyerek, gondolom, befogadnám. Utána jött a következő bábszínház, aztán még egy, és ha az elmúlt tíz évet megnézzük, már több az, ami gyerekszínház, bábszínház. Jórészt mesefeldolgozások ezek, tehát nem saját történet. Illetve van ez a mostani, az árpád-házi királyokról szóló Királyok Könyve, amivel a szombathelyiek jöttek Kolozsvárra, ezeket a történeteket sem én írtam, hanem a magyar történelem. A Királyok Könyve formailag nagyon izgatott, nem egy lineáris történetmesélés, hanem a mesélő olykor csapong, mint egy termékbemutatón. Ezeket az asszociációkat a gyerekek talán jobban is tudják követni, mint a felnőttek.

– Ezek szerint beszélhetünk egyfajta átdolgozásról, adaptációról, mégpedig a 2024-es igényeknek megfelelően? 

– Igen, meg a 2024-es nyelvi regiszterekkel, poénszintekkel, hiszen a húsz évvel ezelőtti színpadi poénok ma már nem biztos, hogy működnek. A sebesség viszonylag gyors. Jó munka ez, szeretem csinálni. Nyelvileg szinten tart, és nagyon szeretem a közönség reakcióit, a közönség ugye legtöbbször gyerekekből áll.

– Elhangzott a ma esti beszélgetésen egy olyan megjegyzésed, ami szerint középiskolában is épp időszerű lenne egy szemléletváltás az irodalomoktatás terén…

– Az volna a legfontosabb talán, hogy az olvasásra való ránevelés legyen a legfontosabb. Ezért olyan élményeket kell adni nekik, amik nem ijesztik el az olvasástól. Arról beszéltem itt, hogy mondjuk a könnyedebb dolgokat kéne az elsősöknek, vagy kilencedikeseknek, és a nehezebb tartalmakat kellene a végzősöknek, hiszen ők már felnőttek ahhoz a dologhoz. Miközben ez most is fordítva van. Tehát vannak XX. századi könnyedebb szerzők, mondjuk Rejtő vagy Örkény, elvileg őket kéne az elejére venni. Megszeretnék az olvasást, látják, hogy ez nem bánt, nem fáj, olvasni szórakoztató is lehet. Nem egy ilyen nehéz, vaskos dolog az irodalom. Ehelyett kilencedikben antik költészetet tanítanak.

Azt mondta tankönyvszerkesztő ismerősöm, hogy fensőbb koncepció az, hogy a történelem anyagával valamilyen szinten párhuzamosan folyik az irodalom. Tehát amikor Petőfit vagy a romantikát tanulják, a XIX. század közepét, nagyjából akkor van a reformkor a történelemoktatásban, ami tulajdonképpen logikus. Nem tudom, mit kéne tenni, de ugye nem is engem kértek fel rá, hogy kitaláljam. Petőfi útirajzai például tizedikes tananyag, de egy kilencedikesnek is izgalmas lehetne, mert könnyed, vicces és egy más Petőfi-képet ad, mint ami mindenkiben él.

– Petőfi… ha jól értettem, akkor következő kötetedben ő a főszereplő, ennek érdekében pedig épp az ő nyomába szegődtél, mégpedig épp az imént említett Útirajzok helyszíneit keresed fel. Miről is szól tulajdonképpen ez a projekt?

– Azért nem lesz főszereplő. Volt neki 1845-ben egy felvidéki körútja, aminek alapján írta ezt a bizonyos útinaplót. Én ezt az utat gondoltam végigjárni. Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Igló, Rozsnyó, Rimaszombat, Losonc, Balassagyarmat, Vác. Nagyon a végén vagyok, két kör van még, az aggteleki cseppkőbarlang meg Balassagyarmat és Vác. A legnehezebb az a távolabb eső, felvidéki helyszínek felkeresése volt, de most egy ideje már közelre megyek.

– Mi áll ennek az egész koncepciónak a hátterében? Mi lesz az a mű, ami ebből meg fog születni?

– A kiindulópont nyilván Petőfi, de egyre inkább azt érzem, hogy fokozatosan tolódik előtérbe a saját tapasztalat. Érdekes élethelyzetben talált rám is ez a téma, számomra érdekesebb 2024, mint 1845. Másfelől jó érzés egy ilyen kockázatos dologba belevágni, úgy értem: ennek is én vagyok a kiadója, és ha nem jó, egyszerűen nem kell majd az embereknek. Ez nagyon izgalmas. És nagyon várom, hogy elkezdjem az írást. Muszáj jónak lennie, már csak az előbbi miatt is.

– Magánkiadás… Egyre több szerzőtől hallom ezt. Nem macerásabb, mint leszerződni egy kiadóhoz?

– De, sokkal macerásabb. Nehezebb, mint elküldeni egy Word-fájlt egy szerkesztőnek, aki visszaküldi kijavítva, aztán valamennyit elfogadok, aztán esetleg vitatkozunk egy kicsit, de elkészül a szöveg, megkapom a pdf-et, korrektúrázom én is, utána választhatok kettő vagy hat borítóterv közül, és utána szólnak, hogy kijött a nyomdából. Igen, ennél macerásabb.

– És kapsz tíz tiszteletpéldányt…

– Igen, meg félhavi átlagfizetést, aminek a harmadát befizeted az államnak.

– Térjünk vissza picit a költészet vizeire. Költőként ráadásul Kolozsváron debütáltál, ezért óhatatlanul meg kell kérdeznem, hogy milyen emlékeid vannak a kincses városból?

– Kolozsvárban azt szerettem mindig, hogy pörgős, fővárosszerű hely, ami nagyon gyorsan változik. Az ember kiteszi fél évre a lábát, és máris új helyek vannak, egyes régi helyek lezüllenek, újak bukkannak fel… Meg hogy nagyon nyitott, nyugatos, rengeteg a fiatal. Most ritkábban fordulok meg itt, mivel egy ideje Keszthelyen élek. Ez azt is jelenti, hogy elmegyek ugyanazokra a kolozsvári helyekre, és nem ismerek senkit. Mert már máshova járnak. De ettől még pont ugyanolyan csodálatos Kolozsvár, mint korábban. Ezt el kell fogadni: végül is ugyanaz zajlik most is, csak nélkülem. Csak annyi a rossz belőle, hogy megy az idő, de ezt nem a város miatt van.

- Azért néhány itt született versed kiállta az idő próbáját…

– Jó lenne! Írni kell, és akkor meg lehet fogni picit az időt, be lehet oda valahova szögelni. És akkor azokban a versekben hátha valami meg tud maradni abból, ami volt.