Február 27-én nyílt meg a kolozsvári Bánffy-palotában a Dekonstrukciók címet viselő tárlat, amelyen Kiss Noémi munkái láthatók március 16-ig. Az erdélyi származású, Ausztriában élő képzőművész munkái egy érdekes, ugyanakkor első látásra szokatlan világba kalauzolják a látogatót, ugyanis a Szépművészeti Múzeumban kiállított alkotások anyaga is alkalmas a figyelem felkeltésére, hisz a kiállított műtárgyak többnyire a gyerekkorból jól ismert perzsaszőnyegek felhasználásával készültek. A képzőművészt a tárlat megnyitóját követően kérdeztük a kiállítás alapötletéről, valamint a címben is szereplő dekonstrukció mibenlétéről.

– Egészen pontosan mi az, ami itt a dekonstrukció révén konstruálódott? Amikor beléptem ide, elsőre az tűnt fel, hogy szőnyegek vannak a falon. Viszont miután behatóbban kezdtem szemlélni, egy nagyon érdekes világba kalauzolnak ezek a műalkotások. Miért éppen a szőnyegre esett a választásod?

– Először is, ha már a címről kérdezel, akkor azt tudom mondani, hogy ahhoz, hogy valami új dolog létrejöjjön, általában valamit szét kell szedni. Itt most a szőnyeg a kiindulópont, és szerintem egy műalkotás akkor működik, akkor hat a nézőre, ha egy konkrét tárgy – jelen esetben a szőnyeg – nem a megszokott funkciójában jelenik meg. Az alkotási folyamat során mindig arra törekszem, hogy úgy cseréljem fel egy adott anyag tulajdonságait, helyezzem másfajta kontextusba, hogy abból egy merőben új rendeltetésű valami jöjjön létre. A szőnyeget például elég nehéz másra formálni, nehéz felvágni, eltépni sem lehet, mint egy papírt, és nem is folyik szét, és ebben az esetben nem egy multidimenziós, hanem egy alapvetően puha, bolyhos és lapos tárgyról beszélünk, aminek a rendeltetése nem mellékesen jól körülhatárolt, nagyon is világos funkciókat tölt be a mindennapi életben. Na most, nekem ebből kellett valami mást, valami újat létrehoznom, és ilyen értelemben kapta ez a tárlat a Dekonstrukció címet, hisz le kellett bontanom a szőnyeg eredeti funkcióját, ahhoz, hogy ez az új rendeltetése létrejöjjön.

Másrészt mindig arra törekszem, hogy az anyag, amiből dolgozom hétköznapi legyen, olyannyira, hogy hajlamosak legyünk simán elmenni mellette, ha csak nem viszek bele az alkotási folyamat során olyan elemeket – és ezt a már említett tulajdonságok felcserélésével érem el –, ami megtorpanásra késztet, ami előtt meg akarunk állni egy pillanatra, meg akarjuk tapintani, hogy lássuk, tényleg igaz az, amit a szemünk lát. A mai vizuális dömping közepette ugyanis egyre nehezebb olyasmit létrehozni, amivel meg lehet ragadni bár egy pillanatra a befogadó figyelmét, hisz hozzászoktunk, mitöbb, meg is untuk már a sok képet, ami napi szinten ránk zúdul.

– Mondtad, hogy a szőnyeget elég nehéz szétvágni, de a jelek szerint mégis sikerült, mert több olyan munkát is látok itt, például a perzsaszőnyegből kivágott hatalmas pók, vagy épp a Gordius című, ahol alkalmaztad ezt a technikát. Más esetben ezek a szőnyegek merőben új értelmezésben jelennek meg valamely hozzáadott elem következtében, ami látszólag apró, de mégis teljesen átalakítja a percepciót. Honnan jönnek ezek a fajta ötletek?

– Egyfajta játék a dimenziókkal és a vizuális tudattal. A szőnyegek esetében megpróbálom a lehetőségekhez mérten a kétdimenziós tárgyat három dimenzióban megjeleníteni, ami pedig az ábrázolt témákat illeti, ott az előzetes vizuális ismereteinkre próbálok hatni. Mert ha visszagondolsz, gyerekkorunkból hordozzuk magunkkal ezeket az emlékeket a szőnyeggel és a falvédőkkel kapcsolatban. Hol voltak ezek a tárgyak? A vendégszobában, a tiszta szobában, amit lehet, hogy a mindennapokban nem is használtunk, olyankor mutogattuk, amikor vendég jött a házhoz. Gyakorlatilag a szép képeket mutogattuk kifele már akkor is, ahogyan ez ma is történik, csak jelentősen átalakultak az eszközök.

Most már a barátaink közösségi médiába feltöltött képeit nézegetjük, filmekből merítjük az élményeinket, de ezek nem a saját élményeink. Tehát az időnk jelentős részét arra használjuk, hogy valaki másnak az életét nézzük, de mi közben nem élünk, nézőkké válunk, folyamatosan nyomkodva a telefonunkat. Erre nagyon jó példa az itt is látható iPhone, amelynek képernyőjén egy bolyhos falvédő látható. Ezt a munkát még 2015-ben csináltam, és a vizuális kultúránk, és az ezzel összefüggésbe hozható életvitelünk változásai inspiráltak. Külön érdekesség, hogy még a Frankfurti Telekommunikációs Múzeum is felfigyelt rá, tehát azt mondhatom, hogy valamilyen szinten elértem a célomat vele.

– Most beugrott nekem a tigris a rácsok mögött, amelynek a címe Szabadnak születtem…

– A tigris, igen… egy szörnyen ronda kínai szőnyegről beszélünk, de ezzel a vasráccsal, ami bezárja, arra utalok, amit az előbb is mondtam: nézünk valamit, de nem vagyunk benne jelen, ott van egy választóvonal, amit nem tudunk átlépni, nem válik a saját életünk részévé. Ugyanakkor valamilyen formában a szabadságot is bele akartam vinni, olyan értelemben, hogy szabadon dönthetünk, hogy meg akarjuk-e élni a saját élményeinket, saját világot és életet teremtve magunknak, avagy maradunk a rácson kívül. Vagy belül, ez is nézőpont és szabad döntés kérdése. Másrészt ebben az esetben is megtalálhatjuk a számunkra ismerős kapaszkodókat – a rács, a tigris és maga a tárgy, a szőnyeg –, mert ezekhez mind-mind kapcsolódnak előzetes tapasztalataink, mind vizuális, mind pedig empirikus téren. Ahogyan például a Zorróból ismert Z-betűről is, ami alatt most ülünk, mindenkinek azonnal beugrik, hogy miről van szó, azzal a különbséggel, hogy eddig nem feltétlenül egy perzsaszőnyeggel asszociáltuk a filmtörténet egyik leghíresebb igazságosztójának a szimbólumát.

Itt amúgy bejön az is, hogy azt vallom, hogy a mű mindig felemelő is kell legyen, olyan, ami a lelket egy picit megpendíti, egyfajta kaland, vagy akár egy váratlan fordulat. A jó filmben is mindig van egy váratlan fordulat, amit várunk, remélünk, és úgy gondolom, hogy a képzőművészetben is jelen kell ennek lennie.

– Elhangzott a megnyitón, hogy nemcsak képzőművész vagy, hanem műépítész, sőt, közben a filozófiát is elvégezted. Ezek közül mi volt először, és hogyan ötvözted az idők során ezeket a dolgokat?

– Először a műépítészettel kezdtem, de annyira száraz volt, legalábbis Bécsben, hogy párhuzamosan elkezdtem a filozófiát is, az valahogy akkoriban jobban is érdekelt. A diplomamunkám a hatásról szól, amiben a művészet, építészet, zene, minden benne van. Végső soron mindaz, ami érdekel minket, amilyen élményeket, tapasztalatokat gyűjtünk életünk során és amik meghatároznak bennünket, az mindig a hatásból eredeztethető. Arról a szubjektív hatásról beszélek, amit mindenki érez, és amihez nem kell tanult legyen az illető. Azt mindenki tudja, érzi, ha valami meghatotta őt, vagy sem. Ezek az események, mint az első szerelem, egy fenséges épület, egy gyönyörű tisztás, vagy épp egy érdekes műalkotás lesznek meghatározók az életünkben, amennyiben hatást gyakorolnak ránk. Ezekre mindig fogunk emlékezni, és nem a külsőségek definiálnak bennünket, és nem is azok a dolgok, amiket esetleg a szakmai előmenetel során elérünk, hanem ezek a gyöngyök, amit a lelkünk felemelő érzésként, hatásként él meg. Ezekből állunk, ez az életünk, ezekre emlékszünk életünk végéig.