Ferencz Imre költő. És újságíró. No meg fafaragó. Aligha van olyan téma, amit nem már dolgozott fel valamilyen formában, miközben mindmáig aktív tagja a székelyföldi kulturális életnek. Ő most azonban mégis inkább úgy hivatkozik magára, mint nyugdíjasra, aki a természet rendjét követve él: télen ír, nyáron farag. Pályája kezdetéről, a költészet és a szobrok közötti kapcsolatról, a fiatal írógenerációról, no meg a példaként előtte járó nagyokról beszélgettünk.

„A költő, ha hallgat, belekékül” – hangzik a mondás, amellyel Ferencz Imre teljes mértékben egyetért. Épp ezért igyekszik nem hallgatni, hogy a bőre színe természetes maradjon. Nyáron Hargitafürdőre költözik, ahol szabad ég alatt farag, télen pedig a csíkszeredai lakásában írja verseit.

Ferencz Imre évtizedeken át meghatározó alakja volt az erdélyi magyar sajtónak, ám saját elmondása szerint igyekezett mihamarabb nyugdíjba vonulni, hogy helyét átadhassa az új generációnak. A tétlenséget azonban továbbra sem szereti. Minden napra talál magának elfoglaltságot. Fából készült szobrai helyi templomoktól egészen határon túli településekig eljutottak már, versei sok éve stabil helyet foglalnak el a kortárs antológiákban, gyakran jelenik meg új kötete, mindeközben pedig igyekszik úgy élni, ahogy az számára a legnemesebb: kíváncsian, tevékenyen.