Kollár-Klemencz Lászlót eleinte talán a legtöbben a Szájbergyerek című alternatív, már-már lakodalmas zenével azonosították, amit már rég kinőtt és le is vedlett magáról. Kamarazenekarával manapság teljesen más hangvételt képviselnek: egy sokkal letisztultabb, nyugodtabb, szövegekre nagy hangsúlyt fektető műfajt. Az író-dalszerzővel a 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten beszélgettünk új könyveiről, Istenről, élete nagybetűs nőiről és a Kistehén-korszakról is.

– Az Anyám tenyere című kötetben az ember, állat, természet van fókuszban, de nagyon hangsúlyos benne az istenkeresés is. Ön hogyan kereste és hogyan találta meg Istent? És milyen ez az Isten, akiben ön hisz?

– Nagyjából hasonlóan hiszek én is, mint Pamuk, a remete ebben a regényben, olyan az én Istenem is, mint az övé. Katolikus családban nőttem fel, így már kiskoromban találkoztam azzal a gondolattal, hogy van valami a földi, fizikai világon túl. Ezt természetesként kezeltem, hiszen része volt a mindennapoknak főleg a nagyszüleim által, de a szüleim is vitték ezt tovább. Hogy mennyire hittel tették ezt, nem tudom, de szokás szintjén biztosan. Jártunk templomba, ministrálni és hittanórára is, szóval alapvetően nem volt idegen soha az Isten-fogalom. A templom egy szakrális tér, ezt már gyerekként is éreztem, nem olyan, mint a mindennapi terek, az ovi, az iskola. Ezen kívül mindig is nagyon fontosak voltak az ünnepek, ezeknek középpontjában mindig Isten és a hit volt. Magát a rendszert, az egyházat és a vallásos megkötéseket már akkor is ferde szemmel néztem, mint minden más megkötést, de az egész mögött lévő Istent teljes bizonyossággal hittem.

Az, hogy van valami a világon, ami nem látható, de mégis hisszük, hogy létezik, ez természetes dolog volt nálunk. Aztán később alakult ki bennem, hogy függetlenül a templomtól, a rítustól és a vallás kötöttségeitől, egyszerűen van egy kapcsolatom ezzel a transzcendens térrel, energiával vagy bárhogyan hívjuk is. Én Istennek hívom. Nekem erre szükségem van, mert tudok vele beszélni, legalábbis mondok neki dolgokat, ő vagy válaszol, vagy nem, de meg tudok köszönni, kérni tudok tőle, ez része az életemnek. A könyvben is az áll, hogy van egy velünk született alapvető mély kapcsolata minden egyes teremtett lénynek a saját teremtőjével, Istennel, ez nekem is alaptézise az életemnek. Az én hitem ez, és ilyen értelemben vagyok testvére minden teremtett lénynek és létezőnek, a növényeknek, az állatoknak, mindennek a Földön, és így osztozom az apai szeretetben velük.

– Szentendrén élnek egy tanyán, az erdő mellett. Ez a természetközeliség erősítette meg önben ezt az Isten-tapasztalást?

– Szerintem erős volt ez előtte is, de mostanra letisztultak már bennem a dolgok, a természet közelében nincs sok zavaró tényező, közelebb vagyunk Istenhez, mint ahogy a remete is a természeten keresztül kapcsolódik Istenhez. Az tény, hogy az ember a hegy tetején közelebb van Istenhez, lehet, hogy a tenger mélyén is közelebb van Istenhez, de egymás szeretetében is közelebb vagyunk hozzá. Az is közelebb lépés Istenhez, ha egymáshoz nyitottan állunk és szeretettel. Ahogy a rengetegben megtaláljuk ezt a közelséget, ugyanúgy egy kapcsolatban is megtapasztalhatjuk. Szóval talán inkább azt mondanám, hogy az ember figyelmét kevesebb dolog tereli el, tisztábban lát az erdőben, a természetben, ott sokkal könnyebb befelé figyelni.

– Tavaly jelent meg A mennybe vitt leány című könyv, amely egy ballada-csokor: nőkről, tragikus sorsokról szól, ezeket zenésítették meg. Sokszor, sok helyen beszélt már a férfi felmenőiről, sőt könyvet is írt róluk (Öreg banda), azonban, ha már adott a téma, meséljen életének nagybetűs nőiről, mit tanult tőlük?

– Az Öreg banda című regény nagyon sokáig Erős asszonyok alcímmel futott a tudatomban, és erre is akartam kiélezni a könyvet. Az egész történet mögött és az erős vagy akár gyenge férfiak mögött ott állnak az erős asszonyok is. Erős asszonyokkal voltam körülvéve, ezek a sváb asszonyok már csak ilyenek, az is erősségük, hogy ha gyengék, akkor ki tudják azt mutatni. Ez nekem egy alap minta, ami elég nyíltan és erősen befolyásolta az újhartyáni, sváb közösséget. Ebben nőttem fel: két nővérrel, erős anyával, erős nagymamákkal, erős dédnagymamával. Dédnagymamámról az a kép él a fejemben, hogy mint egy szent, ül a tisztaszobában, a család pedig elé járul néha, és bólint, ha valami rendben van, ha pedig nincs rendben, arra int, hogy másként csináljuk. Közben mosolyog szelíden, de az egész mögött hihetetlen erő van.

– Nem tudom és nem is szeretném kihagyni a Kistehén-témát, mert Erdélyben a legtöbben ezáltal a zenekar által ismerhették meg, sőt főként a Szájbergyerek által. Sokszor nyilatkozta már, hogy levedlette magáról már ezt, nem érzi már önazonosnak. Ezek szerint ki lehet nőni egy-egy korszakot, nem?

– Ez egy időszak, persze. Mindenkinél vannak ilyen időszakok, csak van olyan, aki nem tudja letenni, pedig egy idő után terhet is jelenthet. A Kistehénnek két korszaka volt, a Szájbergyerek és az Ezt is elviszem magammal-korszak, mindkettő nagyjából tíz évig tartott, szóval szívesen hagytam abba. Ennek ellenére lesznek még koncertek, például jövőre a Budapest Parkban, de ez nem egy ilyen nagy visszatérés. Csak szeretnénk együtt örömzenélni, a közönség is akarja, így négyévente egy-egy ilyen koncert belefér. Én magam nem állítom meg ezeket a folyamatokat, egyszerűen élvezem az együttlétet. A jelenlegi időszakban a férfi-nő kapcsolattal foglalkozom és az ember-természet kapcsolattal, és kíváncsian várom, mi lesz a következő időszak és téma, ami engem érdekelni fog évekig.

– Követ fiatal magyarországi zenészeket, akikkel szívesen dolgozna is együtt? A Carson Coma gondolom már adott, hiszen beleírták az ön nevét is egy dalba.

– Abszolút igen! Giorgio (a Carson Coma frontembere – szerk. megj.) lesz nyár végén a Kobuciban a vendégelőadónk, és majd megcsináljuk annak az ominózus dalnak (Carson Coma: Feldobom a követ – szerk. megj.) a kamarazenekaros változatát is. A Kishetén ideje alatt is nagyon fontosnak tartottuk, hogy azokat a zenekarokat, akiket szeretünk, vigyük magunkkal, ameddig tudjuk. Rend szerint utána mind meg is erősödtek, saját közönségük lett, ilyen volt a például a Ricsárdgír vagy a Csaknekedkislány is. Szerintem manapság is nagyon sok zenekar nagyon jó irányba halad, nagyon jók a szövegek, úgyhogy a legújabb kamarazenekaros albumon szeretnénk is együttműködni egy-két kortárs, fiatal zenésszel. Elég érdekes lemez lesz, februárban jelenik meg, és szeretném, hogy ha csak foltokban is, de megvillanjon a fiatalabb generáció.

– Mi lenne az a három dolog, amire egy lakatlan szigetre való kiköltözés esetén azt mondaná, Ezt is elviszem magammal?

– Valószínű, hogy teljesen praktikus dolgok lennének ezek: egy balta, valamilyen gyújtószerszám és talán elvinném magammal a Bibliát is. Ez utóbbit pedig nem azért, mert jelenleg ez a hit-téma foglalkoztat, nincs ennek semmiféle szentimentális, érzékenyítő célja. De nem igazán tudom elképzelni, mikor tudnám elolvasni a Bibliát teljes egészében. Sokszor olvastam már íróktól, akár Krasznahorkaitól, akár Eszterházytól, hogy nagyon fontos szöveg, abban már minden megírtak. Van is egy olyan félelmem, hogy – ha nem kerülök egy ilyen abnormális helyzetbe, mint egy lakatlan sziget, akkor – nem fogom tudni elolvasni a Bibliát. Talán ez lenne a harmadik dolog, amit elvinnék.