A hazai közönség leginkább stand-uposként ismeri Tóth Edu nevét, de új könyvében – Nem nyerhetsz mindig, kölyök - Gyermeknevelésem története – most nem a színpadról, hanem a nappaliból, a gyerekszobából és a játszótérről mesél — méghozzá úgy, hogy egyszerre nevetünk és bólogatunk. A 14. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a könyvének bemutatója után beszélgettünk Tóth Eduval arról, hogyan lett a toronydaru a gyereknevelési elmélete szimbóluma, mit mond majd Edu a fia esküvőjén, hogy lehet túlélni a játszótéren a kioktatók és térítők között, miért nehéz elszúrni az apaságot, és hogy lesz épp az apaság a nem rizikós szerelem egy férfi életében.

– A könyved címe azt sugallja, hogy a gyereknevelés egy örök hatalmi harc, amiben többnyire nem nyersz a gyerekkel szemben. Így van?

– Valahol érzem ezt végig, hogy dominanciaharc van, de már tudom, hogy ha át is engedem neki a hatalmat, azért tudjuk ki irányít. Például mondja a zsebpénzéről, hogy „apa, az én pénzem”. Igen, de „kitől kaptad?”. Kilenc és fél éves a nagyobbik fiam, vannak meccseink, de nem akarok belecsúszni a „bezzeg neked mennyivel könnyebb” butaságba. Ennyi idősen, edzésre úgy jártam, hogy a suliból busszal mentem, és még gyalogoltam is. Mikor megmutattam neki Pécsett az óvodám, sulim, akkor döbbentem rá: milyen óriási lakótelepen nőttem fel. Neki viszont teljesen más, Kispesten lakunk egy kertvárosi sorházban. Belegondoltam, milyen jó volt, hogy nekem a lakótelepen mindig volt, akivel egy jót focizni, vagy kiraktunk egy plédet, a lányok jöttek, hozták a gumicukraikat, meg chipset ettünk, és kártyáztunk. Ezeknek nagyon jó hangulata volt.

Most szülőként az egyik legnagyobb kihívás – és ez a könyvemben is nagyon szignifikáns – a kütyük elleni harc. Nekem mint a szülőnek kell azt mondani, hogy „gyere, menjünk, biciklizzünk”. Viszont ha nem érek rá, és a feleségem sem, akkor nehéz. Sokszor a barátokkal is csak telefonoznak. Meggyőződésem egyébként, hogy amikor biciklizik vagy társasozunk, az ugyanúgy leköti, mint ezek a kütyün játszott játékok.

A másik, amire nagyon biztatom az az olvasás, és olvas, mert tudja, hogy apa meg anya örül neki. Közben arra gondolok, hogy többet kellene fára másznia, ha meg felmászik, olyanra mászik, hogy leesik. Talán el kellene küldeni valami nomád táborba.  

– Milyen emlékeid vannak, mennyire szervezték így az életed, küldtek például táborba?

– Nekem ott volt a Mecsek, sokat is túráztam, anyu pedig állandóan elküldött táborba. Voltam Erdélyben is, Torockón. Donátot is vittem már táborba. Szeretném, ha ő is menne iskolai táborba, de néha elgondolkodom: akarom-e, hogy átélje ugyanazokat a csínyeket és „szívásokat”, mint én? Például voltam a Mecsek közepén olyan régésztáborban, ahol alig volt mit enni, nem fürödtünk napokig. Vagy például, 9 évesen anyu simán felrakott a vonatra Pécsen, és Pesten leszálltam. Sokat stoppoltam is, de el sem tudom képzelni, hogy a gyerekem stoppoljon. Sok nehéz, aprópénzzel fizetett diákmunkám is volt, és kérdés, hogy hagyjam-e, hogy ő is ilyeneket megtapasztaljon. 

– Közben van egy szilárd alapkoncepciód arról, hogyan szeretnéd nevelni a fiaidat, merthogy közben kistesó is született. Mikor fogalmazódtak meg benned a nevelési elméletek, elvek?

– Már akkor megfogalmazódott, amikor éreztem, hogy ez a kapcsolat komolyabb lesz. Amikor eldőlt, hogy házasság, azt mondtam: ebből gyerek lesz. Azt érzem az apasággal kapcsolatban, hogy míg számomra gyerekkoromban nem működött, ez viszont most rajtam múlik.

Amikor Donátot először a kezembe adták, üvöltött, és amint bugyolálták, el is aludt. Bence nem üvöltött annyira. Mindkettőjüknél azt éreztem, mint amikor szerelembe esel, és nem tudod kontrollálni az egészet. A szerelemben mindig van az a rizikó, hogy elhagynak, de most az a jó, hogy végre úgy vagyok szerelmes, hogy nem fognak elhagyni valószínűleg. Mikor megtudtam, hogy apa leszek, azt mondtam, ezt jól kellene csinálni. De miért is ne csinálnám jól? A családomban szinte mindenki rosszul csinálta. Ehhez képest csak jobban lehet. Azt is gondolom, hogy végső soron egyetlen ember döntheti el, hogy jó apa vagyok-e: a gyerekem. Közben azt is látom, hogy még a legbénább, legfelelőtlenebb apáknál is gyerek azt mondja, hogy „kapsz még esélyt, apa”. Nagyon alacsony az elvárási küszöb. Ez jó hír ebben a teljesítménykényszeres világban: nehéz igazán rosszul csinálni.

– Hogy állt össze ez a könyv? És hogyhogy tíz évet vártál a kiadással, a babavárástól számítva?

– Akkoriban, amikor a nagyobbik fiam született épp egy másik könyvemen dolgoztam, ami meg is jelent, és amikor a kisebbik született, akkoriban írtam egy regényt, és el is küldtem a kiadónak, de nem fogadták el. Később, 2022 decemberében a Bödőcs Tibor szülinapján Búcsúszentlászlón találkoztam M. Nagy Miklóssal (a Helikon Kiadó főszerkesztője – szerk.), és hajnali 1 órakor magyaráztam neki egy regénytervemet. Meglepetésemre 2023 januárjában rákérdezett, hogy küldenék-e belőle 30 oldalt. Rákészültem, írtam, agyaltam rajta – mégiscsak M. Nagy Miklós keresett meg. Elküldtem, az volt a válasz: ez nem jó. Három havonta küldtem egy új változatot. Aztán elkezdtem feladni.

– Inkább nekifogtál a gyereknevelésed történetének...

– Először olyan regényt akartam, ami két gyereknevelés-elméleti szakértő harcáról szól. Aztán pont hetedjére beszéltünk Mikivel, amikor feltette a kérdést, hogy „amúgy te miben vagy most éppen?” Valójában ekkor is, mint mindig ott voltak a gyerekek. Így adta magát, hogy írok erről. Azt mondta, „legyen benne poén”.

Végül is 2016 óta, amióta apa vagyok folyton az apaságról poénkodok, hát csináljuk, mondtam. Elküldtem neki 180 oldalt, és azt mondta, hogy ez lesz a könyv, még küldjek szöveget. Végül küldtem 480 oldalt, amiből maradt a végén 380. A könyv bemutatója után már azt kérdezte Miki, hogy mikor jön a következő.

– Szerintem nincs szülő, aki ne ismerné ezeket a helyzeteket, életérzéseket, amikről írsz, hogy a gyerekkel megy a hatalmi harc, hogy férfiként háttérbe szorulsz, hogy nem így képzelted az időbeosztást? Most ezzel hogy vagy?

– Hogy férfiként háttérbe szorulok, azt tulajdonképpen sosem gondoltam komolyan. Az idővel kapcsolatban semmit nem fejlődtünk: ha 9-kor kellene indulni, hogy barátokkal állatkertbe menjünk, és mi 8 óta azon vagyok, hogy induljunk, és fél 10-kor még nem állunk készen, akkor ezt már el tudom engedni. Amiben fejlődtünk szerintem az az, hogy kitapasztaltuk, hová jó menni biciklizni, játszóterezni, szabad időt eltölteni.

– Hogy kell túlélni a játszótéren, ami unalmas szülőként? A könyvbemutatón fegyenctelepnek nevezted, ahová rendszeresen kiküldik a szülőket.

– Egyrészt az a gond, hogy kinéznek, ha viszel sörikét. Jobb esetben találkozom jó fej emberekkel rosszabb esetben kevéssel. Ha jófejek, akkor szívesen beszélgetek, de többnyire nem azok. Ami engem zsibbaszt a játszótéren, hogy például odajön egy nő, és azt mondja, „figyelj, van az a poénod, hogy…”, vagy „olvastam a könyvemben, hogy …”. Sokan leülnek egy padra és hátradőlnek, de én aggódós vagyok, megyek mindig a gyerek után.

A játszótéren mindig ott vannak a kioktatók, akik elmondják, hogy szerintük, „nem kellene Donátnak ilyen magasra mászni”, miközben az ő gyereke épp a szoknyájába fújja az orrát. Aztán ott vannak a térítők: a tápszerellenesek és a tápszeresek. Engem is bevonnak ezekbe az elvi kérdésekbe. Aztán vannak a tüntetően szoptatók, akik egyszer csak előkapják a mellüket, kezdenek szoptatni, és néznek rám, hogy mit szólok ehhez. Ugyanazt érzem ilyenkor, mint amikor kilépek a házam elé, és áll a gazdi, akinek a kutyája épp pisili le füvünket, és néz, hogy én mit szólok ehhez.

Visszatérve a játszótérre, sokszor ott van nyolc anyuka, meg én. „Nagyon jó ez a szemspriál” – szólok bele én is, bár nem tudom, mit jelent, de a szemspirál az a szemöldökre kell, azt nagyjából be tudom lőni. A játszótéren fárasztó, de voltak már nagyon jó beszélgetéseim is.

– A könyvedben toronydaru elméletről beszélsz, mit jelent ez pontosan?

– Ez a gyermeknevelési elméletemnek a megnevezése, azt jelenti, hogy engedem, hogy csinálja, amit szeretne, de közben ott vagyok, magasan föntről nézem, és akkor avatkozom bele, amikor nagy szükség van rá. Ami egyébként rizikósabb hozzáállás.

– Mint a helikopterszülőség…

–  Vagy mint a kigyulladt hóember irányzat, amit szintén én találtam ki, és van még a szenteste a Mcdonald's-ban. Az utóbbi az a nagy kütyük elleni harcról szól, hogy engedem, hogy telefonozzál, csak kikapcsolom. Van sok ilyen, amik inkább paródiái az elméletemnek. A toronydaru elmélet alaptézisei: a gyerek érezze jól magát, de mi van akkor, ha én mondom neki, hogy valamit csináljon, de ő nem csinálja, mert éppen jól érzi magát. Akkor mit csinálunk? Egy másik: koszos gyerek, boldog gyerek, de azért le is fürödhetne, nem? Vagy: hagyjuk őt unatkozni, csak ne egy életen át. Ez ilyen rugalmas elmélet, lehet csiszolni.

– Még meg sem született a fiad, már készültél a ballagására, elővetted az öltönyöd, készülsz az esküvőjére is. Végül mit fogsz mondani az esküvőjén?

– Azt, hogy fiam, teljesen mindegy, kinek van igaza... – épp ezt jegyeztem le, amikor a feleségem kérdi, mit csinálsz, mondom: tudom, hogy még kilencéves, de egyszer meg fog nősülni, mégicsak legyen meg a szöveg. A feleségem: te nem vagy normális. Mutasd! Micsoda? Hogy teljesen mindegy, kinek van igaza? Ez baromság! Igazad van, mondom.

– Így van. Mit szól a nagyobbik fiad ahhoz, hogy írtál (főleg) róla?

– Ebben nőtt fel. Egyszer elmentem egy műsorba, megnézte, és számonkért, hogy nem mondtam el a dobókockás poénját. Általában ki szokott javítani, hogy nem úgy történt.

– Ennyire valósághűen írtad meg ezek szerint a gyereknevelésed történéseit?

– Sok van, ami pontosan úgy történt. Van egy fejezet a könyvben, ami kifejezetten a strandról szól. Elmondom az egyik történetet: voltunk Lillianóban tavaly, ahol egy strandon Donát, egy másik magyar kisfiú, Vince, meg egy német kisfiú játszottak, és a német kisfiú elvette a Vince labdáját, de durván. „Vince, tépd ki a nyakát! Harapd el a torkát!” – kiáltja az apa Vincének. Látva, hogy kezd a helyzet eszkalálódni, odamegyek a német kisfiú anyukájához, mondom: „Das ist grose problem, Vince fatter no happy. Das ist no geburstag, no wunderbaum. Das ist no ball, das ist eine ball.” Erre a nő: „Ez nem az én gyerekem”.