Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Fejes Rudolf Anzelm főapát, váradhegyfoki premontrei prépost és elmondta: holnapután újabb fázisába érkezik Nagyváradon a premontrei rendet érintő kilakoltatási per. November 25-én, papíron eldőlhet, hogy el tudják-e hallgattatni a majdnem kilencszáz éves prépostság hangját, melyet 1131-ben alapított Könyves Kálmán fia, II. István magyar király, akit kívánsága szerint itt is temettek el.

A prelátus a Balázs D. Attila által készített exkluzív interjúban beszámolt a jelenlegi helyzetről és az ügy várható kimeneteléről, illetve arról is, „hogy miért ilyen rátarti a román dominanciájú váradi önkormányzat.”

„Amikor Anzelm apát kilakoltatására ránézünk, óhatatlanul eszünkbe jut Izajás próféta. Izajás könyvének 10. fejezete pontosan azt a logikát írja le, amit ma Nagyváradon látunk Anzelm apát ügyében: „Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, és elnyomó rendeleteket írnak, akik kiforgatják a jogot a gyöngék kezéből, megkárosítják a szegényt, kizsákmányolják az özvegyet, és megrabolják az árvát.” (Iz 10,1–2) Ezek a szavak nagyon józan leírást adnak arról, mi történik, amikor a hatalom a jogot már nem a gyengék védelmére, hanem a saját érdekeinek kiszolgálására használja.”

A Váradhegyfoki Premontrei Prépostság Facebook oldaláról egy négy nappal ezelőtti bejegyzésből idéztem fentebb. Ebben a hozzászóló Fejes Rudolf Anzelm főapátnak aznapi, felhívás-jellegű nyílt levelével kapcsolatosan fejti ki véleményét, melyből szintén idézek:

„Lassan közeledik november 25-e kilakoltatási perem újabb tárgyalási időpontja. Előre bocsátom, hogy a kilakoltatási perem nem négyzetméterek pere, hanem az emberi és egyházi méltóságomról, a küldetésemről és a közel 900 éves premontrei jelenlét és közösség jogairól szól Nagyváradon, a város szívében.”

Az olvasó számára nem ismeretlen a nagyváradi premontrei rendház sok éve elhúzódó kálváriája, melynek 2012 óta a különböző állomásairól mindig tudósítottunk a Maszolban. Legutóbb arról a jogi abszurditásról számoltunk be júniusban, hogy kilakoltatási felszólítást függesztett ki a nagyváradi önkormányzat a premontrei kanonokrend kolostorának kapujára, ami nem egy egyszerű közigazgatási lépés volt, hanem egy megszentelt szerzetesi élettér elleni példátlanul súlyos beavatkozás. „Ennek szakrális státuszát az állami hatóság semmilyen alapon nem kérdőjelezheti meg – sem jogi, sem morális, sem adminisztratív alapon nem rendelkezhet fölötte” – fogalmazott akkor Anzelm atya.

Most, hogy a jelek szerint kedden újabb fordulópont várható a nagyváradi premontrei rend gyalázatos kilakoltatási ügyében, a Magyar Nemzet munkatársa, Balázs D. Attila exkluzív interjút készített Fejes főapáttal. Ezúttal ezt a beszélgetést ismertetem.

Az interjú első kérdése óhatatlanul adta magát. Arra érdeklődésre, hogy mire készülhet a két nap múlva esedékes tárgyaláson a váradi önkormányzat, Anzelm atya megismétli a Facebookon közzétett segélykiáltásának főbb gondolatait. Kifejti, számára nem az a kérdés, hogy most mit is akar a polgármesteri hivatal, mert ezt évek óta a saját bőrén megtapasztalhatta. A valódi feladvány szerinte az, hogy mit kezd a nagyváradi bíróság Románia saját törvényeivel, vajon egy városi apparátus kimondhatja-e azt az égbekiáltó képtelenséget, miszerint egy egyházi székhelynek és kormányzati központnak otthont adó kolostor és rendház nem más, mint „egy szoba egy iskolaépületben”, ő pedig valójában egy jogcím nélküli rosszhiszemű lakó.

Hadd idézzem is rögtön őt: „Pontosan látom, mit akarnak. Ugyanazt, amit eddig is: azonnali hatállyal ki akarnak lakoltatni a saját rendi és kormányzati székhelyemről, hogy teljes ellenőrzést szerezzenek az ingatlan felett, maradandó kárt okozzanak a prépostságnak, és kerülő úton megszabaduljanak tőlem, mint útjukban álló, nemkívánatos paptól. A tét azonban messze nem az én személyes sorsom, hanem az, hogy egy nyilvánvalóan törvénytelen helyzetet rá lehet-e erőszakkal kényszeríteni az egyházra és a helyi közösségre.”

Azt különösen fájdalmasnak tartja, hogy ebben a kutyakomédiában nem lehet jóhiszeműségről vagy tájékozatlanságról beszélni, hiszen a váradi önkormányzat saját irataiból, vagyonleltáraiból, határozataiból „tűélesen kiolvasható, hogy az önkormányzati igény mögött nincs érvényes tulajdonszerzési jogcím.” Ehhez hozzáteszi: „Aki mindezek után is úgy tesz, mintha lenne, az nem egyszerűen téved, hanem tudatosan nem akar tudomást venni arról, amit a saját dokumentumai világosan kimondanak. A jog ezt nevezi „szándékos vakságnak”. Ebben a helyzetben az én kötelességem nem az, hogy beletörődjem a nagyobb erő logikájába, hanem az, hogy kimondjam: amit ma Nagyváradon látunk, az egy egyházi székhely ellen végrehajtott einstand, amelyet sem a román jog, sem a kánonjog, sem a vallásszabadságot védő nemzetközi normák nem ismernek el jogszerűként.”

Az interjú készítője teljes joggal értetlenkedik, amikor arra kérdez rá, hogyan történhet meg az, hogy a város tulajdont próbál formálni egy olyan egyházi épületrészre, amikor egyáltalán nincs semmilyen tulajdonjoga?

A válasz önmagáért beszél. Abból kiderül, hogy a kialakult helyzet a diktatúrákban meg banánköztársaságokban ugyan elképzelhető, de egy jogállamban soha: „Jogszerűen ilyesmi nem történhetne meg. Ha egy városnak nincs érvényes, tulajdont átruházó jogcíme, akkor nincs joga jogot „formálnia” egy egyházi épületrészre.  Amit ma Nagyváradon látunk, az fikció, amelyre most egy kilakoltatási pert próbálnak ráépíteni."

Persze az is igaz, derül ki a folytatásból, hogy a városi önkormányzat már korábban sem tisztelte a tulajdonhoz való jogot, ha a premontreiekről volt szó. Így épülhetett fel például a templomuk mögötti parkolóház is egy olyan telekre, amely soha nem volt a város tulajdonában.

Az eddigieket mintegy sommázza a prépost azzal, amit ezután elmond: „Ma mégis úgy viselkednek, mintha minden az övék lenne, és erre a hamis állításra alapoznak egy kilakoltatási pert. A premontrei rendház, a kolostor, az iskola és a hozzájuk tartozó telkek – soha, egyetlenegyszer sem lettek érvényes jogcímmel átadva a városnak.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy amikor 1936-ban az állam neve (azaz Románia) került be a telekkönyvbe, az a korabeli jog szerint sem jelentett tényleges tulajdonszerzést ezek fölött az ingatlanok fölött. Ami most zajlik, az nem a tulajdonjog gyakorlása, hanem adminisztratív önkény. A valódi kérdés az, hogy a bíróság partner lesz-e abban, hogy egy magát papíron tulajdonossá nyilvánító önkormányzat kiürítsen egy olyan egyházi székhelyet, amelyhez semmilyen civil jogcímmel nem rendelkezik – ráadásul úgy, hogy a hivatkozott 2014-es végzés is csak a volt premontrei iskoláról szól, és egyetlen szóval sem a rendházról és a kolostorról. Ha ebből ma mégis „önkormányzati tulajdont” olvasnak ki a kolostorunkra, az már „ultra petita”, a kereseti kereten túlnyúló, nyíltan törvénysértő értelmezés.”

Meg nem kerülhető témája a beszélgetésnek az a két tavaszi kilakoltatási felszólítás, amelyekben megalázó módon alig néhány napot adtak a rendnek, hogy több évszázad után szedje a sátorfáját.

A minősíthetetlen eljárásról is határozott véleményt mond az interjúalany, ami szintén nem igényel különösebb kommentárt:

„Maga a felszólítás is alkotmányellenes, úgy tesz, mintha egy istentiszteleti helyet egyszerűen át lehetne sorolni egy városi iskola melléképületévé. Ez már nemcsak Kafka, hanem Mrożek világa: abszurd dráma, amelyben a hatalom azt hiszi, hogy még az istentiszteleti hely fölött is szabadon rendelkezhet. Ha ezt a modellt ma egy pápai kanonokrend rendházán próbálják ki, holnap bárki más következhet – és végső soron nemcsak egy rendház, hanem az egész román jogállamiság fizetheti meg az árát.”

Ezek után logikusan adódik az újabb újságírói értetlenkedés: miként vehette a bátorságot a városvezetés, hogy bejelentkezzen egy kolostorért, amely egy magyar római katolikus templom működését is veszélyezteti?

„Sajnos ez a nagyváradi valóság.” – fogalmaz a prelátus, majd így folytatja: Amikor egy városvezetés évek óta úgy működik, hogy előbb teremt tényhelyzetet, és csak utána próbál hozzá jogot gyártani, akkor egy kolostorra való „bejelentkezés” már nem bátorság kérdése, hanem politikai reflex. A háttérben nincs szükség különleges összeesküvésre: van egy rögzült hatalomgyakorlási minta, amely Nagyváradon régóta ismert – ahol érdek van, ott nem a jogból indulnak ki, hanem abból, hogy „előbb lépünk, aztán legfeljebb megmagyarázzuk. Most is ez történt.”

A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé az interjú teljeskörű ismertetését. Viszont mivel van benne két olyan vonatkozás is, melyekről kifejezetten hangsúlyosan esett szó a dialógus során és egyben üzenetértékűek is, – ezeket kihagyhatatlannak tartom.

Az egyik az, hogy Budapest is látja, ez egy magyar közösséget érintő támadás, és nem hagyja szó nélkül a nemzeti önérzetünket is sértő jogfosztó kísérletet. A másik pedig az, hogy nemcsak a magyar kormány, viszonyul ekképpen, hanem a jogállamiságért kiáltó européer demokrata román közvélemény is. Utóbbit illetően az egyik közvélemény-formáló orgánumban meg is fogalmazták azt, hogy az akcióval veszélyes precedenst teremthet a nagyváradi polgármesteri hivatal önkénye.

Úgy vélem, az olvasónak a legjobb szolgálatot azzal teszem, ha szöveghűen közreadom az e két felvetésről szóló kérdezz-feleleket:

Íme, az első: „Nemrég lapunk hasábjain Nacsa Lőrinc nemzetpolitikai államtitkár is jelezte, hogy amiben tudnak, segítenek a nagyváradi magyar közösségnek az ügyben. Hogyan érintették önt az államtitkár szavai?

Nacsa Lőrinc államtitkár nyilatkozata számomra két dolgot tett világossá. Először is azt, hogy kívülről is látják: ez az ügy nem egy „helyi konfliktus”, hanem egy egész közösség jövőjét érintő támadás. Jólesett, hogy nem udvariassági gesztust kaptunk, hanem egy egyenes mondatot: igazságtalanság történik, és ezt nem hagyják szó nélkül. Másodszor azonban azt is értem és ezzel teljesen tisztában vagyok, hogy ebben a helyzetben a célkeresztben nem a magyar állam, nem a közösség, hanem én állok. Nekem kell kiállnom, nekem kell viselnem a felelősséget, mert ez az én székhelyem, az én örökfogadalmam, az én rendi és kormányzati kötelességem. 

Budapest nem vívhatja meg helyettünk ezt a harcot, de az sokat jelent, hogy nem egyedül állunk a pályán.

A támogatás iránya tehát világos: nem helyettünk lépnek, hanem mellettünk, és ennyi éppen elég ahhoz, hogy az ember tudja, nincs teljesen magára hagyva abban a küzdelemben, amelynek a terhét neki kell hordoznia.”

Végül következzen a második:

„A napokban a Ziua című lapban egy román jogi szakember, Valer Marian is megtörte a hallgatást a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság ügyében, aki elemzésében erősen kiosztotta a helyzetért felelős Ilie Bolojant, Várad egykori polgármesterét, a jelenlegi román kormányfőt. Ezek szerint a román közvéleményt is megérintette a téma?

Természetesen. A román közvéleményt is érinti és megérinti ez az ügy, mert pontosan látják, hogy itt egy vörös vonalról van szó. Ha ma egy pápai joghatóság alatt álló, közel kilencszáz éve működő rendház esetében meg lehet próbálni egy ilyen önkényes kilakoltatást, akkor holnap bárkivel meg lehet tenni ugyanezt. Innen nézve ez már rég nem „a premontreiek ügye”, hanem annak a kérdése, hogy Romániában meddig tart az intézményi sérthetetlenség, és meddig állnak ellen a politikai nyomásnak azok a helyek, amelyek elvben a jog által védettek.

Valer Marian írása azért volt fontos, mert román szakemberként mondta ki: itt nem joggyakorlat, hanem jogellenes precedens előkészítése zajlik. Ha velem, egy prépost-prelátussal ezt meg lehet tenni a saját székhelyemen, akkor mi állítja meg holnap egy másik vallási vezető, egy civil szervezet, egy történelmi intézmény kilakoltatását? 

A közvélemény pontosan érzi, hogy itt nem csupán egy ingatlan ügye forog kockán, hanem az, hogy egy helyi hatalom meddig mer elmenni.

Ezért is vált ez az ügy román oldalon is érzékennyé: mert mindenki tudja, hogy a precedens működik. Ha most átmegy, akkor bárki sorra kerülhet. És éppen ezért kell ma világosan beszélni.”