Mesélés közben láthatatlan dolgokat teszünk láthatóvá, ekkor csak egymásra figyel mesélő és gyermek, aki ilyenkor nagyokat tud álmodni, elképzelni dolgokat, és akkor képes lesz, aki pedig képes, az tényleg mindenre képes, és az lehet igazi mesehős – mondta közönségének Bajzáth Mária, a népmesekincstár mesepedagógiai módszer kidolgozója a 13. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, ahol mondókázott, mesét mondott a gyerekeknek.

A mesék jóságról, empátiáról, dacról tanítottak, és közben a fákról, a Napról, szélről, csillagokról adtak ismereteket. Bajzáth Mária szerint a mese abban segít, hogy a világ csodájára járjunk, a könyvhéten bemutatott kiadványa, az Erdők-mezők népmeséi pedig ezt hivatott elősegíteni. 10–12 éves korig nagyon fontos műfaj a mese, mondta a foglalkozással egybekötött könyvbemutatón Bajzáth Mária. Hogyan is tanít és segít a mese, hogyan nevel olvasásra, miért nem kell sok illusztráció a mesekönyvbe, hogy készült a könyv, aminek a megírásához még az erdőmérnöki karra is beiratkozott? Többek között erről beszélgettünk vele az ünnepi könyvhéten.

– Az Erdők-mezők népmeséi válogatás első meséje fölött azt írja: „Aki nem ismeri a fákat, eltéved az erdőben, aki nem ismeri a meséket, eltéved az életben…” Erős kijelentés, ez saját mottó is?

– Szibériai közmondásként találtam több forrásban, én is így gondolom, hogy aki nem ismeri az őt körülvevő világot, nem tudja nevén nevezni annak elemeit, nem tud hozzájuk kapcsolódni, az eltéved, vagy legalábbis kevésbé tud tájékozódni, a mesék pedig abban segítenek, hogy minden egyes történetben magunkra ismerjünk. Jó esetben a hősben, amikor nem annyira jó az eset, akkor az álhősben, a boszorkányban, a sárkányban és a mesék hőst segítő vagy akadályozó szereplőiben.

– Azt vallja, hogy a mese mindenkié, de hogyan lehet minden élethelyzetre, minden területre, még akár a matematikaórára illő mesét is találni?

– 2399 fajta mesét azonosít a mesekutatás. Ennek a 2399 fajta mesének van százezernyi változata a világ különböző tájain. Ezek a történetek gyakorlatilag lefedik a valóságot: azt, ami megtörténhet egy emberrel, vagy megtörténhetne, vagy megtörténhetett volna. Ha ezt a mesekincset feltérképezzük, – egy ember élete nem elég rá, hogy mindegyiket megismerje, még akkor sem, ha kutatja, hisz őrületes mennyiségű a meseanyag, de  aki ezzel a témával foglalkozik, az nagyjából látja, hogy merre kell keresnie egy-egy helyzet kapcsán. Ráadásul a mese mint szöveg annyira sokrétű, hogy tudom értelmezni nagyon egyszerűen szövegszinten, és tudok kapcsolódni hozzá a szöveg szintjén, tudok kapcsolódni az archetípusok mentén, a szimbólumok mentén, és ahányan vagyunk, annyiféle üzenetet tudunk felfedezni egy-egy történetben.

Ahányan vagyunk, egy történethez annyiféle módon kapcsolódunk. Ha megnézzük ezt a mindenki által ismert mesét, A szél meg a nap címűt, láthatjuk benne a természeti jelenségek működését, a szél erejét. A szél mint természeti erő jelenik meg a mesében, és megjelenik a Nap is. De ennél sokkal több is lehet. Én egy Nap vagyok, aki úgy akarom elérni, amit szeretnék, hogy cirógatok, simogatok és gyengéd, finom vagyok? Vagy szél vagyok, aki tép, cibál és erőszakkal akarja elérni a célját? Ha őszinte vagyok magamhoz, és őszinte mesehallgató vagyok, akkor azt mondom, hogy van, amikor Nap vagyok, van, amikor szél vagyok, van, amikor én vagyok az ember, akit cibál a szél, van, amikor én vagyok az ember, akit simogat a nap, és van, amikor én vagyok a köpönyeg, akit rángatnak, az út vagyok, akin épp keresztülmennek, aki viszi a másikat, és egyszer csak eljutunk ahhoz a nagyon komplex értelmezéshez, amikor rájövünk arra, hogy egy mesében mindenki épp benne van. Ettől tud a mese elképesztően sokoldalú, organikus lenni, és sokféle módon, sokféle területen felhasználható.

–  Hogy kerülhet akár a matematikaórára a mese?

– Nagyon sok olyan mese van, ami számolásról, osztozkodásról szól, ami arról szól, hogy számtalányokat kell megfejteni: olyan találós kérdéseket ad föl a király a lánya kezéért, amiben számolni kell, úgy kapja meg az örökséget a fiú, ha megfejti az apa halála előtt feladott talányt, vagy úgy kapja meg az örökséget a feleség, ha megfejti a férje halála előtt feladott rejtvényt. Ravasz Péter a magyar népmesekincsben például remekül oszt el három tyúkot öt felé. Rengeteg olyan mese van a világ minden táján, nemcsak a magyar népmesekincsben, ami kifejezetten a számolás fontosságáról szól.

– Hogyan találja meg a válogatásokba bekerülő meséket, amelyek a világ minden tájáról származnak?

– Nagyon sokat vagyok könyvtárban, sokat fordítok különböző nyelvekből, sok mesemondót hallgatok a világ különböző tájairól. Amikor egy konkrét téma, egy konkrét mese fölkelti az érdeklődésemet, ami fontos nekem, akkor az Aarne-Thompson-féle mesekatalógus – ami azt a bizonyos 2399 fajta mesét tartalmazza – ad iránymutatást, hogy azt az adott típust merre keressem a világon. A Magyar Népmesekatalógust is nagyon sokat használom, és a különböző népek mesekatalógusait.

– Hogyan válasszunk mesét a különböző életkorú gyerekeknek? Főleg a kicsiket, a 3–5 éves ovisokat a képek ragadják meg, sok képet és kevés szöveget akarnak, ezt tapasztalom. Mikor jöhet a népmese, aminek a szövege többnyire az ovisnak még hosszúnak számít?

– A népmese nem gyerekmese alapvetően. Felnőttek mesélték felnőtteknek, de annyira sokoldalú szöveg, hogy minden korosztály megtalálhatja a neki szóló üzenetet egy-egy szövegben. 1972-ben született először Magyarországon egy olyan meseválogatás, ami korosztályos szempontokat vett figyelembe, Kovács Ágnes Icinke-picinke magyar népmesegyűjteménye, ami minden óvodában általában jelen van. Kovács Ágnes, aki nem volt pedagógus, hanem folklórista, nem vett figyelembe pedagógiai, pszichológiai szempontokat, de csinált egy remek válogatást. Utána nem született korosztályos válogatás. A Népmesekincstár sorozat – aminek része az Erdők-mezők népmeséi – az első ezek után, amiben azt vettem figyelembe, mivel felnőtt műfaj a mese, nézzük meg a neveléstudományi szempontokat, nézzük meg a pedagógia, a pszichológia újításait, kutatásait és eredményét, és nézzük meg, hogy melyik korosztálynak mit mesélhetünk. Nemcsak nagyon hosszú népmesék vannak, hanem nagyon rövid népmesék is, amit képes egy kicsi gyerek is befogadni. 

Az 1950-as években kezdődött a mesekutatásnak a nagy forradalma, az azóta pontosan tudjuk, hogy a tündérmesénk, ami mindenki által ismert mesetípus a kilenc nagy mesetípusból, az valamikor 5-6 éves korban válik mesélhetővé. De egy novellamese vagy egy tréfásmese, egy állatmese, az már akár hároméves korban is izgalmas lehet. Azt javaslom, hogy azokat a népmeseválogatásokat kell szülőnek, pedagógusnak levenni a polcról, ami korosztályos szempontokat figyelembe vesz, megjelöli, hogy hároméves, ötéves, hatéves kortól ajánlott.

A kép szintén nagyon fontos kérdés. Az elején ez mindig alku tárgyát képezte az én saját gyerekemmel. Azt mondtam, hogy mesélek kettő képeset, és mesélek egyet, ahol neked kell belső mozit vetíteni, neked kell kitalálni a képet. Mindig azt mondtam neki, hogy a képzeleted a legnagyobb erőforrásod, és ha tudsz elképzelni dolgokat, akkor képes leszel, és aki képes, az tényleg mindenre képes, és az lehet igazi mesehős. Ez így ment nálunk. Ha ez valódi örömforrás szülő és gyerek számára, akkor a gyerek rájön annak a különleges ízére és élményére, hogy mit jelent belső képet alkotni, és ez a belső képalkotás tulajdonképpen az olvasóvá nevelés egyik nagy mérföldköve, mert ha képes lesz a meséket meghallgatni képek nélkül, akkor fog tudni az olvasás folyamatában ő maga is, mikor olvas, képek nélkül elképzelni egy-egy képsort az olvasott szöveg mögött, és ettől fog kedvet kapni az olvasáshoz. Ezért nagyon fontos az, hogy például a Népmesekincstár köteteiben nem halmozzuk az illusztrációt, csak mindig kinyitjuk a képalkotó képzeletet, aminek segítségével elindul a folyamat.

– Az Erdők-mezők népmeséi nem szokványos mesekönyv abban az értelemben, hogy nemcsak mesék vannak benne, hanem növényekről, állatokról, csillagokról vannak benne ismertetők. Miért tartotta fontosnak, hogy ezek is bekerüljenek?

– A könyv sajátossága, hogy bal oldalon mindig van tudományos információ és ismeretterjesztés, jobb oldalon pedig elkezdődnek a mesék. Azért tartottam nagyon fontosnak ezt, mert húsz évvel ezelőtt vettünk egy erdei házat, és körülötte egy erdőt, és amikor én odakerültem, akkor rájöttem, hogy én nem tudok eligazodni ebben a világban. Nem ismerem a növényeket, az állatokat, azt hittem, hogy az őznek a férje a szarvas. Egy idő után rájöttem, hogy nemcsak én vagyok így, hanem gyerekek és felnőttek egyaránt,  miközben mindannyian tanultunk biológiát. Folyamatosan ömlenek ránk a környezetvédelem, környezettudatosság, klímaválság, globális felmelegedés kérdései, amikért mi felelősek vagyunk. Azt kérdeztem magamtól: hol rontjuk el?  Miért nincs valódi kapcsolat a XXI. századi ember és a természet között, holott senki nem tanult ennyi biológiát, mint mi.

Arra jutottam, hogy pont az a szakasz maradt ki a gyerekek és a felnőttek életéből, ami valódi, élő kapcsolatot tud teremteni a növény, az állat és az ember között, és az az, ahogy a mesehős rácsodálkozik a világra, és a régi ember rácsodálkozik a világra. Miközben ezeket a meséket válogattam, azt láttam, hogy – ezt most nem tudom másképp mondani – a „régi ember” odafordult egy fa felé, és azon gondolkozott, hogy vajon azon a fán miért vannak ilyen bogyók, vagy miért olyan alakú a borostyán levele amilyen, vagy hogy lesz egyik pillanatról a másikra a fa tövében gomba, hogyan lesznek a csillagok az égen. Nem volt tudományos magyarázata. Ezért valódi kapcsolatot keresett, a miértekre és hogyanokra  történetekkel válaszolt. Ezt gyermeki világképnek nevezném, de ez nem csak gyermeki világkép, a mágikus gondolkodás, az animista, a mindent meglelkesítő, mindent élettel megtöltő gondolkodás, hanem ez a természeti népeknek a gondolkodásmódja. Ha ez a gondolkodásmód kimarad, ez a történetekkel való állandó odafordulás, kérdezés, rácsodálkozás, akkor nem tud valódi kapcsolat felépülni. Viszont önmagában a történet, a varázslat, ez a mágikus, különleges világkép nem elég. Ezt ki kell egészíteni a tudománnyal.

Én a magam részéről azt csináltam, hogy ötvenévesen beiratkoztam a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karára, elvégeztem az Erdőpedagógia szakot, és levizsgáztam iszonyatos erőfeszítésekkel és a család óriási támogatásával mindenből. Utána írtam meg ezt a könyvet, hogy azok a tudományos információk, amelyeket megosztok, teljesen hitelesek legyenek. Lektorálták a professzoraim is ezt az anyagot, hiszen ez tényleg egy új világ volt számomra, egy új nyelv és óriási kihívás. Így született meg ez a könyv. Abban hiszek, hogy a kettő együtt, a természettudományok és a történetmesélés tudnak adni egy teljes, gyönyörű világképet.