Az élettörténetek szerepe az érzelmi intelligencia fejlesztésében – erről a témáról tartott előadást dr. Kádár Annamária pszichológus, egyetemi oktató a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. A szerzővel Vitus Bulbuk Emese kolozsvári pszichológus beszélgetett csütörtök este a Bánffy-palotában.

Megtelt a terem Kádár Annamária érkezésére, a szerző a mesepszichológia szakértője, könyvei minden életszakaszban segítséget, kapaszkodót nyújtanak a szülőknek is. A beszélgetés során kiderült, a családtörténetek nagyban befolyásolják az egyént és a családot. Az önbecsülés és a rugalmas alkalmazkodóképesség már korai gyerekkorban alapozódik meg, ez pedig attól függ, hogy mennyit mesélnek a szüleink, de a személyes történetektől és családtörténetektől is függ, amely a népmesék modelljére van felépítve – tudtuk meg Kádár Annamáriától. „Az a gyerek, aki jobban ismerte a saját családja történetét, annak jóval magasabb az önbecsülése” – tette hozzá. Ennek a hátterében az intergenerációs én áll, ami azt jelenti, hogy mindenki tudja, hogy nem csak „én vagyok a nagyvilágban”, hanem ott van mögöttem a történet, az életmese.

A történeteket is meséljük, ezek egymás szinonimái – mutatott rá Kádár Annamária, viszont nem mindegy, hogy milyen módon mesélünk el egy élettörténetet, a pszichológus szerint a rossz történeteket is ugyanúgy meg kell osztani egy gyerekkel, hogy a gyermek mintát lásson, amit majd a későbbiekben követhet. „Vannak olyan dolgok, amiket nem érdemes elhallgatni” – hívja fel a figyelmet a szerző. Bár nem egy egyszerű történet a gyász megélése, de el kell mondani a gyermeknek, mert ezzel egy mintát kap, hogy majd ő is hasonlóképpen dolgozza fel, ahogyan látta a szüleitől. „A gyász hatalmas erőforrássá is válhat. Bár mindig megdolgoz a veszteség, de ha letagadjuk, és nem mondjuk el, akkor nem tanuljuk meg kezelni” – mutatott rá Kádár Annamária.

A családtörténeteket a felek különbözőképpen látják. Kádár Annamária nagyszüleiről írt mesét, akik különbözőképpen élték meg ugyanazt az eseményt, amíg a nagyapja megtartotta gyermeki énét, addig a nagymamája elengedte. Ennek kapcsán a szerző elmondta, „gyerekként általában azzal a nagyszülővel, szülővel azonosulunk, aki olyan, mint az én nagyapám”. A traumakutatások során kiderült, hogyha negatív történeteken nőtt fel az ember, de van egy személy, aki hisz benne és másfajta történeteket mesélt, akkor át lehet írni ezeket a traumákat.

A pszichológus szerint nagy felelőssége van a felnőtteknek abban, hogy milyen szemszögből ad elő a gyerekeknek történeteket, „szülőként pont az a dolgunk, hogy egyfajta védőburkot tegyünk a gyerek köré és valahogy letompítsuk azokat a meséket”. Rámutatott, hogy a szülőnek nagy feladata, hogy mit, mikor mond el a gyerekének, bár fel kell világosítani a gyereket, nem mindegy, hogy mikor.

Vitus-Bulbuk Emese kérdésre, hogy miért igénylik a gyerekek az újrameséléseket, Kádár Annamária elmondta, azért, mert nagy érzelmi biztonságot ad nekik, hogy a történet mindig ugyanúgy kezdődik és ugyanúgy ér véget. „Egy jó mese is feszültséget kelt és feszültséget vezet le. A gyerek meg akarja magyarázni magának a világot, talál egy magyarázó elvet, ami megnyugtatja” – jelentette ki. A szerző szerint fontos az, hogy ne csak az anyukák, hanem az édesapák is meséljenek a gyerekeknek. „Amikor meséltek lesz egy közös nyelvetek, a meseolvasás egy jó érzelmi kapcsolódást biztosít” – mondta.