A 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten Csernus Imre magyarországi pszichiáter is a nagyközönség elé állt, és a maga szókimondó stílusában szembesítette a kolozsvári magyarságot az erdélyiek feszességével, a gyávasággal, ami szinte áthatja a társadalmat. Mint mondta, a kincses városba érezve azt tapasztalta, hogy „a magyarul beszélő kolozsváriak merevek, befeszülnek: az itt elő emberek kifelé mutatnak egy arcot, miközben befelé más van. Ami az álszent kategória." Ugyanakkor az érzések, gondolatok felvállalásának szabadságáról is beszélt. Beszélgetőpartnere Kádár Annamária pszichológus volt, akivel olyan hangulatú előadást nyújtottak a „színpadon”, azaz a színpad előtt és a közönség soraiban, hogy a jelenlévőnek sokszor az volt az érzése, egy stand up műsorba csöppent. Nagy hahotázások és beszólások is elcsendültek, a közönség pedig elégedetten távozhatott, bár félő, hogy azok,akik a közönségből ki  lettek hívva, hogy Csernus doktor rávilágítson a problémájukra – sokszor nyomdafestéket nem tűrő szavakkal –, hazaérkezve nem csattantak ki az örömtől.

Csernus Imre pszichiátert sokan a szókimondó vagy üvöltöző terapeutaként ismerhetik. Ám kezdeti stílusa, amivel berobbant a televíziók képernyőjén, mára sokat enyhült, nem kiabál és nem is oszt ki senkit, csak akkor, ha önként vállalkozik arra valaki – tudtuk meg a közönségtalálkozón, amelyen hangsúlyozta: az, hogy a nézőtér zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, azt jelenti, hogy az emberek azt sem bánják, ha egyik-másik problémájukra mindenki szeme láttára és füle hallatára világít rá. Így történt, hogy kihívott maga mellé több részvevőt is, és voltak köztük, akik csakhamar megkapták a „gyáva” és „kispöcs” címkét, vagy éppen azzal szembesültek, hogy kedvesük „becsapja őket”, mert a szemükbe valami olyat mutat, ami voltaképpen nem is létezik, mégpedig azt, hogy felnőtt, holott még mindig gyerek.

A beszélgetés apropóját dr. Csernus Imre 2022-ben megjelent Én és te című könyve adta, amelyben a jól működő párkapcsolatok dinamikáját taglalja. Mivel ez a legutóbbi műve, Kádár Annamária is erre alapozta kérdéseit, bár szinte szóhoz sem jutott, annyira elemében volt a pszichiáter, aki kérdés nélkül is ontotta magából meglátásait. Sőt humorosan megjegyezte, senkinek sem ajánlja könyvét, mert „combosra sikeredett”, és sokan fogják olvasás közben a sarokba vágni felháborodásukban, ugyanis kendőzetlenül tárja fel benne a párkapcsolatok két eltérő síkját, a felnőtt és felnőttnek látszó kapcsolatokat.

Előbbire a felek tiszta, egyszerű kommunikációja jellemző. Az egyenesség, az őszinteség, a szókimondás, utóbbira pedig a köntörfalazás, a félelem, az elhallgatás, illetve az önmagunk és társunk sanyargatása például azzal, hogy megkíméljük, nem mondjuk el neki azt, ami zavar benne, vagy azt, ami rosszul érint – részletezte a pszichiáter, és erős kérdést intézett a közönség felé: „ha én gyáva vagyok kimondani az érzéseimet, milyen lesz az önbecsülésem és az önbizalmam?” Mint mondta, elsődleges szempont, hogy az én előbb jól legyen önmagával, csak azután következhet a te, vagyis a másik ember. Egészen addig, míg az önismeret hiányos, a párkapcsolat sem lesz működőképes, mert a felek nem nőttek fel ahhoz.

Az illem úgy kívánja, hogy mindig az én elé helyezzük a te névmást, holott „ha a másik embert helyezzük önmagunk elé, akkor az a függés jele, máris megszűnik a kölcsönös tisztelet, és a két ember befőtt módjára kezd létezni egymás mellett. Kialakul a rutin.” Mint mondta, nem kell az én előrehelyezésének a nárcizmusról vagy egoizmusról szólnia, de fontos kinek-kinek arra törekednie, hogy az önmagával folytatott háborút befejezze, azaz ne hazudjon önmagának, mondja ki az érzéseit és a gondolatait, legyenek azok bármennyire is nem tetszők társa számára.

„Ha kimondom, azt jelenti, hogy szívből szeretem, mert megtisztelem őt a véleményemmel” – fűzte hozzá hangsúlyozva, hogy fontos az intő jelekre és a megérzésekre figyelni. Mert bármi merüljön is fel egy párkapcsolatban, megoldható, ha van elég bátorság a másik félnek jelezni a gondokat. „A jó párkapcsolat ismérve, hogy nemcsak szép és boldog, hanem, ha elküldjük egymást a pi…ba, és rájövünk, hogy megbántottuk a másikat, akkor bocsánatot tudunk kérni” – hangsúlyozta a szakember.

Csernus Imre hozzáfűzte, aki nem tud bocsánatot kérni, az tulajodnképpen a saját haragját cipeli. Pedig nem is a másik félre haragszik, hanem voltaképpen önmagára, mert esélyt adott a párjának, hogy visszaéljen a bizalmával, a szeretetével. Haraggal lefeküdni pedig az egyik legnagyobb hiba: tovább burjánzik a mérgezett állapot, és az éjszaka minősége a másnap minőségét is meghatározza. Hitvallása tehát, hogy a konfliktusokat frissen meg kell beszélni, és nem ajánlott átvinni a következő napra.

Azt is kiemelte, hogy a tönkrement párkapcsolatokra sem érdemes haraggal visszatekinteni, ugyanis a valamikori szerelmeknek köszönhetően tart ott az ember, ahol, és tud helytállni az aktuális kapcsolatában. Ugyanis minden ember hozzáad a másikhoz, és minden egyes emberi kapcsolat következtében többek leszünk. A véget ért viszonyok mutatják meg, hogy fontos az önbecsülés, az érzelmek kimondása és a hiányosságokra való rávilágítás, ezek mind leckék, tanítások.

Tehát az ujjal mutogatás és a valamikori szerelmek hibáztatása nem célravezető, mi több, nem egy felnőtt ember magatartásáról tanúskodik. Azonban az, aki képes kimondani, hogy volt felelőssége abban, hogy a kötelék megszakadt, és meg tudja fogalmazni, hogy melyek voltak a hibái, sokkal előrébb jut. Elkezdi becsülni önmagát és a másik embert, egyenessé és őszintévé válik.

Csernus Imre hangsúlyozta, megkönnyebbül az ember, ha kimondja, hogy féltékeny volt, uralkodott, és innentől nem cipeli tovább a terheit. Mint mondta, „könnyű osztogatni másnak az észt, de a magam életében is használnom kell, mert milyen jogon ajánlok bárkinek bármit, ha én magam nem aszerint cselekszem? Kutyakötelességem előbb a saját életemet helyretenni és megélni a felsoroltakat”.

Nyíltan beszélt arról is, hogy több házasságon kellett keresztülmennie, míg szó szerint felnőtté vált, aki képes határokat húzni, kimondani azt is, ami rossz, és megtanulni elengedni. „Aki bátor kimondani azt, amit érez, az felelősséget vállal. Ilyenek a felnőtt emberek, akiknek önmaguk szemében van arcuk, tartásuk, rugalmas méltóságuk” – részletezte, majd hozzátette, a felnőtt élet szép és békés, miközben a felnőttnek látszó élet tele van megoldatlan feszültséggel, frusztrációval, elégedetlenséggel és kompenzációval.