Az idén nyolcvan esztendős Kenéz Ferenc, József Attila- és Arany János-díjas író és költő volt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét csütörtöki nyitónapjának egyik kiemelt meghívottja a Bánffy-palotában. A nagyszalontai születésű alkotóval Papp Attila Zsolt író, költő beszélgetett. Nemcsak munkásságról, hanem az emberről is sokmindent megtudhatott a hallgatóság, Kenéz Ferenc ugyanis őszintén vallott arról, milyen hatással volt rá szülőhelyén Arany János „árnyéka”, de elbeszéléséből azt is megtudhattuk, mi olvasható ki a Budapesten született verseiből.

Babkoszorú – Az utolsó verseskönyv címmel az alkotó 80. születésnapjára a közelmúltban megjelent kötetéről a szerző elárulta: meglátása szerint „a költő nem lehet öreg”, mert a versírás „nem olyan, mint az élet, hogy amíg folyik a vér, addig folynak a versek is”. Számára eddigi munkássága a hagyaték, egyebe sincsen, mondta a nagyszalontai származású, de 1989-ben Magyarországra áttelepült író.

A kötetben szereplő versekhez ajánlások tartoznak, ezekről Kenéz Ferenc elmondta, az utóbbi időszakban „nem szaporítani, hanem inkább szétosztani” szerette volna költeményeit, így ezek az ajánlások többnyire utólag kerültek a versek mellé, és jelzik, hogy ezek révén írásai egyfajta ajándékversekként értelmezendők. Ezeket azoknak szánta, akikhez személyesebb kapcsolat főzte vagy fűzhette volna élete során. „Meglehet, így tán nem is versgyűjtemény ez, hanem lélekgyűjtemény. Olyan lelkek magam köré ültetése, amelyekben a magamét tükröződni véltem” – olvasható a szerző gondolata a kötet előszavában.

A szerző korábbi, Szabadnak lenni mit jelent? – Kolozsvár-oratórium című kötetének megszületésől is vallott, majd beszélgetőtársa kérésére néhány versét is felolvasta, és mintegy ráadásként a költeményekhez tartozó történetet is felelevenített, Így tudhatta meg a hallgatóság például azt is, miképpen született meg Kenéz Ferenc verse Kulin Györgyről, Nagyszalonta másik híres szülöttjéről, a magyar csillagászat atyjáról.

A költő szülővárosánál, Nagyszalontánál, illetve az ahhoz közeli Nagyváradnál maradva elhangzott, mindkét város rendelkezik egy-egy nagy magyar költő „ikonikus árnyékával”, a hajdúváros esetében Arany János, míg a bihari megyeszékhely esetében Ady Endre az, aki „megbélyegezte” a város irodalmi életét. Arra a kérdésre, hogy ez a hagyaték mennyiben befolyásolta munkásságát, Kenéz Ferenc egy újabb versével válaszolt. Ebből kiderült, a saját életének meghatározó pillanatai nagyobb hatással voltak rá, mint az elődök kiemelkedő irodalmi alkotásai.

Elhangzott az is, Kenéz Ferencnek nagyszalontaiként nem is „Arany-élménye”, hanem „Csonkatorony-élménye” volt. Ebben az egykori bárbástyában rendezték be 125 évvel ezelőtt Arany János emlékmúzeumát, ahová el-ellátogattak fiatalkorukban, felrohantak a legfelsőbb emeletre, ahonnan a legmesszebbre el lehetett látni, és ez a távolság volt az, amely közelebb vitte a költészethez. A poéta őszintén elmondta az is, hogy az iskolában tanított Arany-balladák, és úgy általában véve a tananyag, vagy a városban éltetett Arany János-kultusz kevésbé volt vonzó az akkori fiataloknak, így számára is. Ám a ’60-as évek irodalmi-kulturális élete sokkal meghatározóbb volt, és amikor egy-egy verse is megjelent a lapokban, akkor úgy érezte, egy „szabad világ” tagja lett.

Bár 1989 óta Budapesten él, mindig is erdélyi költő maradt. „Szalonta a természetes szülőföldem, Kolozsvár a szellemi szülőföldem, Budapestre pedig azt tudom mondani, hogy az én vissza-szülőföldem, ugyanis volt 6-8 év ottlétünk során, amikor semmit nem írtam, és akkor tért vissza az alkotói energiám, amikor a pesti létemben újra jelentkeztek az itthoni világ témakörei. A pesti versekből nem azt lehet kiolvasni, hogy én ott élek, hanem azt, hogy én nem itt élek” – fogalmazott a beszélgetés végén Kenéz Ferenc. „Most, hogy itt ülök, úgy érzem, mégiscsak van föld a talpam alatt” - tette hozzá a nagyszalontai származású költő.