Február 6-án került a boltokba a kultikus norvég black metal zenekar, a Mayhem hetedik nagylemeze, a Liturgy of Death című anyag, amely, mint ahogyan már a címéből is kiderül, a halál témakörét járja körül. Nyilván, egy olyan banda esetében, mint a Mayhem, akár legyinthetnénk is, mondván, hogy hát nincs itt semmi újdonság, az eddigi munkásságuk is bővelkedik a halállal kapcsolatos témákban, arról nem is beszélve, hogy a való életben is történt egy-két dolog e téren a zenekar háza táján. Utóbbi történésekről nem fogunk most beszélni, viszont a Liturgy of Death című lemezről annál inkább, mivel ez valóban eltér némileg a Mayhem-életmű többi darabjától. Teszi mindezt úgy, hogy a norvég zenekarra mindig is jellemző sötét atmoszféra és sajátos stílusjegyek ötvözete továbbra is fellelhető az új korongon.

Mielőtt konkrétan rátérnénk az új lemezre, tudni kell, hogy február elején a Mayhem 19 állomásos európai turnéra indult a svéd Marduk és az amerikai Immolation társaságában. A Death Over Europe cím alatt zajló körút berlini állomásán pedig a norvég zenekar magyar frontembere, Csihar Attila koncert előtt időt szakított arra is, hogy a Maszol kérdéseire válaszoljon, így első kézből értesültünk arról, hogy mi is húzódik az új lemez koncepciójának hátterében, mennyi idő alatt készült el tulajdonképpen az anyag, de ezen kívül más érdekes dolgok is szóba kerültek.

– Most egy új Mayhem-lemez kapcsán ültünk le beszélgetni, amelyet már türelmetlenül vártak a rajongók. Mikor készült el az anyag, olyan körülmények között, hogy 2024-ben negyven éves jubileumi turnéra indultatok, amely csaknem két évig tartott, és amelynek során Európától Amerikáig és Ausztráliától Ázsiáig a világ számos pontján felléptetek. Hogyan lehet így egyáltalán még az alkotói munkára is koncentrálni?

– Körülbelül 3-4 éve kezdtünk el foglalkozni a gondolattal, hogy akkor most már ideje lenne lemezt csinálni. Ekkor jött nekem az ötlet, hogy akkor ez miért is ne szólna teljes egészében a halálról, bár a cím még meg sem volt, de elkezdtem játszani ezzel a gondolattal. Ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, kikristályosodott lassan, hogy mennyire összetett és univerzális ez az egész, és itt már rég nem is a black metalról beszélünk, hanem egy olyan dologról, ami az idők kezdetétől foglalkoztatta az emberiséget. Mi az a halál, mi az az elmúlás és mindez hogyan függ össze a földi léttel. Tehát valahogy így indult az egész folyamat, és hát ez úgy ment, hogy először mondtam Mortennek, aztán Charlesnak (Morten Iversen és Charles Hedger gitárosok, művésznevükön Teloch és Ghul – szerk.), hogy ez az ötletem. Ők mondták, hogy oké, és akkor elkezdtem felénekelni dolgokat, amiket elküldözgettem nekik, mire ők is elkezdtek a szövegvázlatok alapján zenét írni.  Szóval vannak ilyen 3-4 éves demófelvételek, amik már kezdeményei voltak ezeknek a számoknak, tehát valahogy így indult. Másrészt mostanság már nem úgy csinálunk lemezt, mint régen, hogy egy évig próbálunk, mert ugye annyit játszunk, meg annyit turnézunk együtt, hogy közben természetes folyamattá válik az alkotás. Nyilván, ha új számok vannak, az más, azzal többet kell foglalkozni, de ugye most már nem kell egy helyen lenni, mert mindenki tud otthon fölvenni, és akkor küld egy ilyen demót, én rámondok valamit, ráéneklek, és akkor ez így kristályosodik. Aztán kb. másfél éve elkezdtük konkrétan összerakni és rendszerezni a dolgokat, tavaly tavasszal pedig bevonultunk a stúdióba. Szóval ezt úgy kell elképzelni, hogy hullámokban dolgozunk, nem folyamatosan. Még a stúdióba is egy demoverzióval vonulunk be, ami menet közben változhat, és többnyire változik is, amíg össze nem áll zeneileg a teljes kép. Ezután pedig következik legutoljára az ének, ennél a lemeznél ez tavaly augusztusban volt, négy nap alatt énekeltem fel a teljes anyagot.

– Liturgy of Death, azaz a Halál liturgái… Sokatmondó cím, sok mindent előrevetít. Többször végighallgattam már és bennem azt a benyomást keltette, hogy ez az új anyag eltér az eddigi Mayhem-lemezektől. Arra gondolok itt elsősorban, hogy ugyan a téma univerzális, viszont a nézőpont egy individuálisabb síkon nyilvánul meg. Sokkal inkább befelé forduló, ugyanakkor a szövegeid reflektálnak mindazokra a problémákra, amik gyakorlatilag állandó jelleggel jelen vannak az ember életében: magány, szorongás, elidegenedés, röviden, mindaz, ami napjainkban olyannyira jellemző a társadalom egészére, és persze, így haladunk az elmúlás, azaz a halál felé. De javíts ki, ha esetleg tévedek…

– Jó a meglátás és köszi, hogy ezt észrevetted, mert én is úgy érzem, hogy ezeket a dolgokat akartuk hangsúlyosan közvetíteni. Kezdjük itt talán azzal, hogy sokszor szembesülünk azzal, hogy a Mayhem a múltjából él, amivel én egyáltalán nem értek egyet, mert ha megnézed a diszkográfiánkat, rögtön világos lesz, hogy jelen van egyfajta ciklikusság. Ha pedig már a halálról beszélünk, már a zenekar korai történetében ott van egy öngyilkosság, ami különböző eseményeket indított el, majd ugye azok a dolgok, amelyek majdnem a zenekar végét eredményezték. Viszont ezután a korszak után következett a Grand Declaration of War, ami egyértelműen üzente, hogy még véletlenül sem a múltból élünk, hanem tiszta lappal indítunk. Itt még Maniac volt ugye az énekes, én aztán visszatértem 2004-ben, ekkor csináltuk az Ordo Ad Chao-t, ami szintén egy meglehetősen elvont lemez, de más, mint az előző. Egyébként nagyon büszke vagyok ezekre, de említhetem az Esoteric Warfare-t is, aminek az üzenete most újra aktuális kezd lenni, ez az egész mind control dolog, amiről egyébként reméltem, hogy sose lesz valóság, de úgy tűnik, hogy mégis. Visszatérve az új lemezre, úgy gondolom, hogy sikerült valahogy beépíteni az elmúlt negyven évet, főleg, hogy dolgoztunk rajta a jubileumi turné közben is, ahol minden korszakból játszottunk valamit, tehát mindenképp hatással volt rá. Visszajött kicsit ez a régi vonal, ami már az előző stúdiólemezen, a Daemon-on is jelen van, tehát kevésbé elvont, mint a Wolf’s Lair Abbys, a Grand Declaration Of War, vagy épp az Ordo Ad Chao, ezért zeneileg könnyebben befogadható, de ugyanakkor nagyon is összetett anyag szerintem. Már csak ha a szövegeket megnézed, átlagban kétszer olyan hosszúak, mint az összes többi Mayhem-szöveg, és nem a szóismétlések miatt. Szóval föladtam magamnak is a leckét alaposan. Igazából már a stúdióban szembesültünk azzal, hogy valójában mennyire összetett, amikor fel kellett játszani az anyagot.

– Mi alapján állt össze a végső koncepció?

– Rengeteg tényező játszott közre. A lényeg, hogy amint egyre mélyebben ástam bele magam ebbe a témába, folyamatosan jöttek elő az újabb és újabb kérdések. De induljunk ki abból első körben, hogy már rögtön az elején szembesültem azzal, hogy végső soron mennyi minden szól a halál kérdésköréről. Festészet, irodalom, építészet, ősi szakrális helyek és fennmaradt épületek, mitológia, na meg persze, a vallások, ezek mind-mind ezt a témát feszegetik. Amint már mondtam, jóval túlmutat a black metalon, ez egy univerzális kérdés, mert végső soron minden múlandó és az élet első napjától kezdődően gyakorlatilag az elmúlás felé haladunk. És rögtön itt már fel is tevődik a kérdés, hogy honnan is számítjuk az élet kezdetét? Anno ott voltam a szülőszobában a fiam születésénél, láttam, ahogy kiveszik az anyaméhből és akkor belém nyilallt a felismerés, hogy álljunk csak meg egy pillanatra, mert az élet tulajdonképpen nem is most kezdődött. Tehát a fiam már élt öt perccel azelőtt is az anyaméhben, de élt kis embrióként és a végén ott vagyunk egy petesejtnél, amely szintén egy létforma. Tehát hol is van a tulajdonképpeni kezdet? A születésünk pillanata csak ebben a dimenzióban lét. Előtte egy másik dimenzióban létezünk, mert szerintem simán nevezhetjük másik dimenziónak az anyaméhet, mivel ott egy másik létformában van az ember, köldökzsinóron keresztül összekapcsolódva az anyával. Szóval hatalmas misztérium ez az egész. Főleg, hogy a lét kezdetétől rohamosan haladunk az elmúlás felé. Lefordítva, teljesen mindegy mit csinálunk, úgy is elmúlik minden. Tudom, ez most egy ilyen nihilista felfogás, de tovább vihetjük az egészet úgy is, hogy akkor miért ne csináljunk a földi létünk alatt mindent teljes gőzzel, ha már úgy is meghalunk. De ez egy olyan dolog, hogy amint te is utaltál rá, az individuum maga döntse el, hogy mit kezd azzal az idővel, ami neki itt a földön megadatik. Mert az élet az örökkévalósághoz képest csupán egy pillanat, és itt bejön az is, hogy a vallásos és tudományos megközelítés, más-más keretezéssel ugyan, de végső soron a halált tekinti az örökkévalóságnak. Ugyanakkor nyilván ijesztő szembesülni ezzel a tudattal, nem beszélve arról, hogy hány arca is van a halálnak, amelyek közül számos igencsak groteszk és ijesztő. Másrészt viszont ott van az is, hogy a halál sokszor megkönnyebbülés, feloldozás, mert ha úgy vetjük fel a problémát, hogy mindaz a kín, szenvedés, borzalom, betegség lelki teher a halál pillanatában megszűnik és az ember megszabadul ezektől a terhektől, akkor már mindjárt egy másik aspektusnál vagyunk.

– Ha jól értelmeztem, akkor például a Life is a Corpse You Drag című tétel az új lemezről épp erről az utóbbi vetületről szól…

– Igen, mondhatni, de ott is a halál elkerülhetetlen voltára tevődik a hangsúly. Mert az egész kérdéskör annyira komplex, hogy megválaszolni lehetetlen. Minden egyes felmerülő kérdésre csak újabb kérdések jönnek, és ezzel az egész koncepcióval én sem akarok mást, mint kérdéseket feltenni. Eszem ágában volt egy pillanatig sem megmondani, hogy mi van a halál után, vagy hogy ki milyen megközelítésben dolgozza fel ezt a témát. Tehát a Liturgy of Death nem egyfajta útmutató, arra vonatkozóan sem kínál válaszokat, hogy spirituális értelemben ezt vagy azt kéne követni, mert ezt már épp elég vallás megtette helyettem, én pedig ebbe semmilyen szinten nem akarok belemenni, viszont mindig föl fogom tenni a saját kérdéseimet.

– Ha már fölhoztad a vallás témáját… Beszélgettünk még ezekről a dolgokról a múltban is, de a minap olvastam veled egy interjút, ahol egy érdekes gondolatot fogalmaztál meg ezzel kapcsolatban…

– Én úgy gondolom elsősorban, hogy létezik valami, ami túlmutat az emberen, de nem feltétlenül vallási értelemben. Viszont nem szeretnék ezzel kapcsolatosan konkrét eszmefuttatásba bocsátkozni, mert még a végén elindítok egy új vallást. Tehát vigyázni kell, hogy az ember miket mondogat, és nem azért, hogy én mekkora király vagyok, de szerintem a probléma épp itt kezdődik valahol, hogy a vallásnak, legyen szó bármelyikről, intézményes jellege van, közben pedig ez egy egyéni kérdés kellene legyen. És itt a hangsúly szintén a kérdésre tevődik. Mindenki saját magának kellene kérdéseket feltegyen élete során és ezek alapján kellene kialakítsa a saját spirituális útját. Miközben mit látunk? A világ vallásai igazából a manipuláció egyfajta eszközével élnek, főleg az ábrahámi vallások esetében igaz ez, amikor egy Istenről beszélünk. Most kérdem én tőled, hogy ki fog tudni megegyezni abban, hogy melyik is az egy bizonyos Isten? Ez egy paradoxon, olyan, mint a sült jég vagy a sötét fény. Feloldhatatlan ellentmondás. Továbbá, mit keresek én ebben az egészben, hol van az én helyem ebben a történetben? Ehelyett imperatívuszokban kijelentik, hogy mi az, amiben hinni kell, holott sokkal inkább arra kéne tanítani az embereket, hogy individualista módon kellene hozzáállni ehhez az egészhez és itt nem azt akarom mondani, hogy nem kellene legyenek tanítók, mesterek, irányvonalak, sőt. Másrészt szerintem a materializmus talán még ennél is rosszabb. Ott ugye az van, hogy kijelentjük, hogy mindent tudunk, közben alig tudunk valamit. Szóval én valahol a kettő között látnám a megoldást, főleg, ha megnézzük az ősi kultúrákat, Egyiptom, India stb., akkor rögtön tiszta lesz, hogy a napjainkban uralkodó narratívákkal van egy probléma. Itt arra gondolok, hogy nem beszélhetünk egy lineáris evolúcióról, sem vallási, sem tudományos értelemben. Ha megnézzük, hogy milyen szinten voltak az ókori civilizációk és ahogy az az egész kultúra gyakorlatilag eltűnt és a középkorban szinte semmi sem maradt, majd jött a reneszánsz, ahol sikerült némileg újra felépíteni a dolgokat, de csak töredékében. De visszatérve a kérdéshez, annyira transzcendens ez az egész, és ehhez képest annyira le vagyunk butítva, és a vallások nem arra ösztönöznek, hogy elsősorban befelé nézz, hanem csak ülj szépen csendben és majd jön valaki, aki megoldja. Van egy példám erre egyébként. Volt nálam egy villanyszerelő, akit megcsapott egyszer az áram és néhány percig klinikai halálban volt. Elkezdett nekem a reinkarnációról beszélni, mondom, mi van? Erre elmesélte ezt az egész tapasztalatot, mondja, képzeld Attila, elhagytam a testem, kirepültem belőle, belerepültem a napba, ami egy ilyen négydimenziós fényalagút volt, azon átrepültem, és a túloldalon ott volt egy olyan létállapot, ami a tökéletes megnyugvás volt. Tehát egy olyan létformába került, amilyen nagyon kellemes volt, és hogy emlékszik rá, az a durva, és mondta, hogy ő nem akart visszajönni, de aztán egy ilyen erő visszahúzta, a testébe magához tért, de azóta teljesen megváltozott az élete. Extrém példa, tudom, de jól illusztrálja azt a fajta transzcendenciát, amiről beszélek.

– Szóval összeáll a kép, hogy valóban sokrétű ez a koncepció, aminek mentén az új lemez felépült, ugyanakkor ezek szerint volt, amiből inspirációt is merítened bőven. Hogy érzed, sikerült átadni a kész anyaggal, amit a halállal kapcsolatosan mondani szándékoztál?

– Maradjunk annyiban, hogy egy ilyen univerzális témakört egy lemezen gyakorlatilag lehetetlen a maga valós mélységében besűríteni. Amint mondottam, sokkal inkább kérdések és benyomások kaphatnak helyet egy ilyen anyag keretében, viszont remélem, hogy ezzel arra ösztönzünk mindenkit, hogy tegye fel a saját maga kérdéseit. Konkrétan valóban nagyon sok minden inspirált, de fordítsuk meg egy picit az időrendi sorrendet. Már zajlott a mostani turné és Madridban volt néhány órám, így hát kiugrottam a Pradoba. Többször jártam már ott, de mindig rohanás volt, mert koncertezni kellett este, de még így is mindig megéri, mert több napra lenne szükség ugyan bejárni és alaposan megnézni azt a hihetetlen mennyiségű fantasztikus műalkotást, de most ez ilyen. Bementem a Goya-terembe, amelynek hihetetlen hangulata van, az összes műalkotás gyakorlatilag a halál tematikáját feszegeti. De nem csak Goya, hanem említhetem Boscht akár, vagy másokat, a lényeg, hogy kb. minden második képen jelen van a halál, a szenvedés, a feltámadás és akkor tudatosult bennem, hogy ez valójában mennyire releváns. Nem mintha én ezekhez a zseniális művészekhez akarnám hasonlítani magam bármilyen szinten, de megnyugvással töltött el a tudat, hogy a téma, amelyet a magam szerény eszközeivel feldolgozni akartam, az nagyon mély és nagyon aktuális, ez pedig így nagyon jó, hogy épp ebbe sikerült belenyúlni.