Szabó Balázs ismét szívének egy igencsak kedves helyen, a kincses városban koncertezett. A Kolozsvári Magyar Napok keretében találkoztunk, és Erdélyhez fűződő különleges kapcsolata mellett az egy szál gitár-előadóestekről, nagyszínpadról, ösztönösségről, valamint édesapja órájáról mint egy egész univerzumról beszélgettünk.

– Hogy érzed magad Kolozsváron?

– Itt mindig jól. Korán reggel értünk ide, egész éjszaka utaztunk a csillagos ég alatt, ami persze nagyon romantikusan hangzik, de azért az utazás nem mindig a legszebb része a koncertezésnek. Erdélybe utazni, a hegyek között járni azért persze mégis romantikus kicsit, Kolozsvárra pedig különösen szívesen jövünk. Ez már a sokadik alkalom, és még mindig van bennünk egy kölykös izgalom.

– Van valamilyen különleges kapcsolatod Kolozsvárral, ami ezt a „kölykös izgalmat” ennyi év után is előidézi?

– Igen. Sok éve járunk vissza, és mindegyik itteni koncertünk különösen nagy élmény volt. Az unitárius kollégiumban többször is aludtunk, fellépéseink is voltak az udvarán, de számos klubkoncert is kötődik ide. Mindig sütött ránk a nap, csupa jó dolog történt itt velünk, így mindig reményekkel teli indulunk el, hogy biztosan a következő is épp ennyire jó lesz.

– Kanyarodjunk Kolozsvárról kicsit Székelyföld irányába. Nem olyan rég a kovásznai unitárius gyülekezet álmának valóra váltásában működtél közre: jótékonysági koncertet adtál, hogy megvásárolhassanak egy ingatlant, amely egyszerre templomként és közösségi házként is szolgál majd. Hogyan kerültél Kovásznára?

– Amikor megkerestek, hogy segítsek, gondolkodás nélkül igent mondtam. Jó pár éve ismertük is egymást az ottaniakkal, tudtam a több mint 200 éves történetről, miszerint mindig akartak egy saját templomot, egy saját házat, de ez valamirét soha nem valósulhatott meg. Nincs olyan ember, akit ez valamilyen szinten ne érintene meg. Ennyi várakozás, ennyi tiszta gondolat mellé ösztönösen oda akarunk állni. Lehetetlen lett volna számomra, hogy ne vegyek tevékenyen részt ebben.

Kapcsolódó

Otthonra lelt a Kovásznai Unitárius Leányegyházközség

Közösségi összefogásnak köszönhetően a Kovásznai Unitárius Leányegyházközség 2025. június 27-én megvásárolta azt az ingatlant, amely hosszútávon hitéleti, közösségi és kulturális célokat szolgál – és a jövőben templomként is otthont ad az unitárius gyülekezetnek, valamint a város közösségének.

ünnep Kovászna unitárius egyház jótékonyság összefogás

Maga a koncert is nagyon jól sikerült. Sok ölelés, sok hála, sok öröm kísérte. Aztán hazautaztam, és pár hétre rá megjött a hír, hogy révbe ért ezt a kis hajó. Ennek a fénye Budapestig is elvilágított. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Egyszerre volt megtisztelő, ugyanakkor egy nagyon otthonos érzés is az, hogy valakiknek ily módon segíthettem.

– Mennyire más egy ilyen típusú fellépés, mint egy nagyszínpados koncert?

– Ezek egy kicsit törékenyebb dolgok, ha mondhatom így. Valahogy az ember jobban egyedül érzi magát, nincsenek ott azok a fények, azok a távolságok, amelyek a színpad sajátjai. Úgy is mondhatnám, hogy nincs védőháló. Ezek az alkalmak mindig kicsit intimebbek, a résztvevők jobban beleláthatnak az én szerzői világomba, abba, amelyben a dalok születnek. Mert az én dalaim valóban így születnek: egy szál gitárral. Ilyenkor kicsit tényleg olyan, mintha a saját szobám magányából énekelnék ki az ablakon.

Kicsivel több kéztördelés, mielőtt kimegyek játszani egy ilyen alkalmon, kicsivel másabb fajta koncentráció. Mert mind a két típushoz kell persze bőséggel, de ez mintha a maga egyszerűségében lenne bonyolultabb. Nincsenek más segítő hangszerek, támogató pillantások a színpadról. Az ember egyedül néz farkasszemet a közönséggel. Persze ez most úgy hangozhat, mintha egy nagyon fenyegető dologról lenne szó, de sokkal inkább az a helyzet, hogy összezárjuk magunkat egy nagyon picike szobába, és együtt lélegzünk. Tizenkilenc-húsz évesen kezdtem az utcazenész-pályafutásomat, egyedül játszottam egy szál gitárral, így nekem ezek az alkalmak olyanok, mint a múltidézés. Az otthonosságot nem felejti el az ember. Akárcsak a biciklizést.

– Utcazenészként pedig gyakorlatilag a fél világot bejártad. Számos helyen dolgoztál előadóművészként, mégis úgy tűnik, hogy időről időre ehhez az intim hangulathoz vágysz vissza, és nem folyamatosan a nagyobbat, a fényesebbet, a hangosabbat keresed…

– Igen, ez így van. Annak persze végtelenül örülök, hogy mindkét irány jelen van az életemben, mert ha bármelyik is nem lenne, biztosan hiányozna. A nagyszínpados koncerteket is szeretem. Néha egy egész szimfonikus zenekarral játszunk együtt, az pedig egy semmihez sem hasonlítható érzés. Az, hogy ilyen labdákat is feldobott az élet, nagy kiváltság. Bízom benne, hogy lesznek még hasonló alkalmak.

És igen, ott a zsinór másik vége: van, hogy ülök az ágy szélén a gitárommal, és énekelek. A zenének ez a fajta tisztasága és egyszerűsége akkor is mögötte kell legyen, ha az adott dal felkerül a nagyszínpadra. A mondanivalónak, a gondolatiságnak igaznak kell lennie. Ha ezt valaki nem tudja megmutatni egyedül, egyetlen hangszerrel, akkor nincsenek helyükön a dolgok. Ami igazán ott van, az mindkét oldalon jól működik: egy gitáron és egy egész szimfonikus zenekarral együtt is. Ez persze nemcsak a zenére vonatkozik, hanem a szövegre is. Ha ott kilóg a lóláb, hiába próbáljuk elpalástolni fátyolos dallamokkal, mert a feladat nem lesz elvégezve.

– És közben ott van az általad sokat emlegetett ösztönösség és intuíció. Miként tudod megőrizni ezeket, hogy mindaz, amit csinálsz, ne forduljon át egyfajta „gyári munkába”, „nagyipari showbusinessbe”?

– Nagyon nehéz, hogy tudom pontosan nyakon csípni, de mindenképpen egy érzéshez köthető. Amikor készülünk egy fellépésre, majd felmegyünk a színpadra, utazunk a saját dalainkkal, amelyek mintha a mi gyerekeink lennének, összenézünk a zenésztársaimmal, egymásba kapaszkodunk..., ezekben mind rejlik egy kicsi ebből a dologból. Észrevétlenül zajlott le bennem ez a folyamat: nem hagyhattam, hogy rám telepedjen a megszokottság, az a fajta érzés, hogy újabb nap, újabb koncert, újabb város, újabb színpad. Máig úgy érzem, hogy kutyakötelességem minden alkalommal a lehető legjobbat nyújtani. Nem számít, milyen kedvem van, nem számít, hogy ennyire vagyok fáradt.

A színházban töltött idő alatt időről időre láttam az öreg színészeket. Volt, hogy nem is beszélgettünk, csak figyeltem őket, hogy miként működnek a színpadon. Két-három hónapos próbafolyamaton keresztül küzdöttek az adott szereppel, míg eljutottak a premierig, ahol álló vastaps fogadta őket. A tét az volt, hogy ezt az állapotot fenn kell tartani nyolcvan-száz előadáson keresztül. Ez aztán valóban kihívás, nehéz feladat. Tudatosan kell haladni az úton, mindig oda kell állni a startmezőre, és végig kell járni a pályát. Nem lehet ugrálni, kihagyni bizonyos lépéseket. Így van ez az énekléssel is. Nem lehet úgy felmenni a színpadra, hogy az ember nincs ott fejben.

Kapcsolódó

„Nem hiszek a Teremtő nélküli alkotásban” – Interjú Csomortáni Gál László képzőművésszel

Létezik-e szakrális művészet? Honnan ered az ihlet? Mit jelent a hit a valláson túl és hogyan nyilvánul meg az igazságon túllépő valóság a művészetben? Csomortáni Gál László képzőművész válaszol.

interjú művészet Csomortáni Gál László alkotás természet

Mindenkit érnek napközben különböző hatások. Engem is. Ezeket azonban muszáj helyre tennem magamban, elraknom jó messzire, elpöckölnöm a színpadtól, mert az a hely a zene és az ének csodájának a helyszíne. Erre mindig is igyekeztem figyelni: hogy ha azt éreztem, hogy nem vagyok ott, akkor minél gyorsabban próbáltam visszarázódni abba az állapotba, keresni magamban az odaillő hangulatot. Ha ez nem sikerül, azt szerintem a közönség is azonnal érzi, és nem tud kapcsolódni hozzánk. Ha viszont a csoda létrejön, akkor a vonat elindul, és megállíthatatlanul száguld.

Az, hogy milyen tájakon robog, persze mindig örök kérdés. Minden helyszín, minden koncert, minden közönség más. És minden nap is más. Olyan is van, hogy nagyon kedvem lenne muzsikálni, de egyszerűen valahogy nem mozog úgy a kezem. A következő nap pedig olyan dolgok is kijönnek, amelyekről nem is tudtam, hogy bennem laknak. Olyan, akár az ihlet. Néha átjön a csukott ablakon, máskor pedig a nyitotton sem képes bemászni. Az élő zene is ilyen. Kellünk hozzá ott és akkor. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Mindig arra törekszem, hogy ez meglegyen, és így talán nem veszik ki ebből az egészből az, amit nagyon szeretek. Amiért zenélek, és ahogyan zenélek.

– Ezen hozzáállás mögött végtelen tiszteletet érzek. Egyrészt a zene, az előadóművészet, másrészt saját magad, a zenésztársaid, no meg a közönség iránt. Miből fakad mindez?

– A zene, az irodalom vagy úgy általában a művészet már egészen kicsi gyerekként is meghatározott. Édesanyám sokat mesélt róla, hogy mennyit néztük a diákat hétvégenként, és rá kellett jönnöm, hogy a történeteknek, a történetmesélésnek mennyire fontos szerepe volt az életemben. Mindannyiunk életében. Amióta az eszemet tudom, utálom azt a mondást, hogy az ábrándozás az élet megrontója. Az én életemet végig kísérte az ábrándozás, az álmodozás, erre tettem fel mindent.

Számomra nagyon fontos a mindennapok lelki része. Emiatt válhatnak fontossá tárgyak, helyek és események is. Életre kelnek. Apám órája máig velem utazik. Nemcsak egy óra, hanem egy egész univerzum. Ha mindezt kivetítem, akkor érthetővé válik, hogy a dalaim miért a lelkem darabkái. A gyerekeim. Kötelességem jól bánni velük, hiszen ha nem tisztelem és becsülöm azt, amim van, akkor semmi máshoz nem tudok úgy hozzányúlni, hogy közben ne tegyek tönkre valamit, ne borogassak le valami törékenyet a polcról.

Kapcsolódó

„Az unalomnál nincs rosszabb. Sem az életben, sem a színházban” – Interjú Albu István rendezővel

Az UNITER-gála legjobb rendezőjének járó díjára esélyes Albu István. Ennek kapcsán kérdeztük őt a nagysikerű előadásról, kísérletezésről, zenéről, unalomról, meg arról, hogy van-e új a nap alatt?

interjú Albu István színház rendező

Az én életfilozófiám, hogy ezekre a dolgokra vigyáznom kell. Ápolnom, és addig csiszolnom őket, hogy majd sok év múlva is büszke lehessek rájuk. Az albumkiadásokat is ezért nem sietem el. Sok munka van addig, amíg egy gömbbé alakulnak, de végsősoron ez egy nagyon szép szakma, nagyon szép élet, nagyon szép ábránd.

Talán ebből már nyilvánvalóvá vált, hogy én nagyon szeretem azt, amit csinálok. Jó lenne úgy kimenni ebből a világból, hogy addig csináltam, ameddig csak lehetett.