Az UNITER-gála legjobb rendezőjének járó Lucian Pintilie-díjra esélyes Albu István, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata által bemutatott III. Richárd című darab alkotója. Ennek kapcsán kérdeztük őt a nagysikerű előadásról, kísérletezésről, zenéről, unalomról, no meg arról, hogy van-e új a nap alatt?

– Meséljen egy kicsit a III. Richárdról. Nem ez az első zenés rendezése Szatmárnémetiben, a néhány évvel ezelőtti Woyczek is hatalmas siker volt. Honnan jött az ötlet, hogy ezúttal egy Shakespeare-drámát vigyenek színpadra ilyen formában?

– Csodálatos dolog, hogy a szatmári színészek közül többen is játszanak valamilyen hangszeren. Sokan autodidakta módon tanultak, és ma már majdhogynem profik szintjén űzik. A Woyczeket a Rammstein zenéjére képzeltük el, és szerintem már akkor éreztük, hogy ezt valamilyen formában folytatnunk kell. Én már több előadást is készítettem, amelyhez valamilyen zenét társítottunk, a III. Richárdhoz pedig valamiért a The Doors-t éreztem a legtalálóbbnak. Bennem összekapcsolódtak érzelmileg. Ebből indultunk ki.

A dolgok valahogy mindig megtalálják az útjukat. Mi Vecsei H. Miklós átiratával dolgoztunk, sokat beszéltünk vele is a darabról, ami jelentősen hozzátett a végeredményhez. Ami azonban talán a legizgalmasabb, hogy alig volt valami, amit előre meghatároztunk volna. A szöveg volt a kiindulópont, de a díszletet és a jelmezeket is menet közben, közösen találtuk ki, mindig ahhoz igazodva, hogy merre fejlődött a történet. Persze volt bennem emiatt félelem az elején, de jó volt látni, hogy a társulat milyen nagy lendülettel vágott bele ebbe, milyen alkalmazkodó tudott lenni mindenki, és ennek köszönhetően mennyire gördülékenyen tudtunk haladni. Jó volt, mert egyszerűen azt éreztem, hogy nem akarom tudni előre a dolgokat. Zenék kerültek be, zenék estek ki, minden folyamatosan változott. Én szeretem ezt a fajta spontaneitást. A legjobb benne az volt, hogy tudtunk közösen gondolkodni a csapattal. Ez nagyon fontos a színházcsinálásban.

Kapcsolódó

Erdélyi színházakat is jelöltek fontos UNITER-díjakra

A Román Színházi Szövetség kedden hozta nyilvánosságra az idei UNITER-díjak jelöltjeit.

elismerés erdélyi magyar színházak UNITER UNITER-díj Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház

– Ha most nem konkrétan ezekre a zenés előadásokra gondolunk, ön egyébként is szeret kísérletezni ezzel a „másfajta színházzal?

– Igen, most azt hiszem, ezt élem. Ez az, ami érdekel, én pedig ebben látom a lényegét a színházcsinálásnak. Természetesen ez nem állandó. Nem volt mindig így, és az is lehet, hogy amikor befejezzük ezt a beszélgetést, már másképp fogom gondolni, de jelenleg ez az, ami izgalommal tölt el. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, de azt hiszem, ez a része nem is fontos.

– Ebben azért mindig van egy jókora kockázat is…

– Persze, hogy van. De azt hiszem, az unalomnál nincs rosszabb. Sem az életben, sem a színházban. Akár nézőként, akár alkotóként, ha valami unalmas, akkor nem éri meg foglalkozni vele. Az a tapasztalatom, hogy ha unalmas az alkotói folyamat, unalmas lesz az előadás is. Persze ez is nézőpont kérdése: kinek mi az unalmas? Helyzet- és emberfüggő. Mindig úgy tudtam színházat csinálni, hogy azzal foglalkoztam, amiben hittem, másképp egyszerűen nem ment. És én most ebben hiszek.

– Mindig is ilyen kísérletező szellem volt?

– Én sepsiszentgyörgyi vagyok. Ott is kezdtem a színházasdit. Aztán Kolozsvárra kerültem, most meg már nyolc éve vagyok stabilan a Figura Stúdió Színház élén, ami egyébként is kísérleti színháznak indult. Ma már nem tudom, mit jelent ez pontosan. Szerintem minden egyes előadáshoz úgy kell hozzáállnunk, hogy egy kísérlet lesz. De igen, ez a három színház nagyban meghatározott engem.

Talán nem is a kísérlet a jó szó, legalább is nem olyan értelemben, hogy mindig valami újra kell törekednünk, hanem hogy másképp próbáljunk ránézni a dolgokra. Talán tényleg nincs is új a nap alatt, annyi mindent látunk a világból, szinte minden elképzelhetőt megcsináltak már. Hogy ha valami újat szeretnénk a színházba behozni, akkor nagyon el fog menni a kedvünk az egésztől.

– A közönség mennyire tud ehhez alkalmazkodni?

– Ez lassabb folyamat. A színház művészet, ennél fogva tehát kötődik az élethez, és feltételek nélkül kötődik az emberhez. Az ember pedig változik, nincs ahogy ne változzon. Ezért válik egyre nyitottabbá a közönség is. Már ők sem azok, mint pár évvel ezelőtt. Ők is látnak, hallanak dolgokat, a kíváncsiságuk nekik is egyre csak nő.

Erdélyi magyarként még mindig szeretünk egy kicsit túlromantizálva gondolkodni, így tekinteni a saját művészetünkre és színházunkra. És persze, rengeteg kőszínházi elem van, repertoár és bérletrendszer, a struktúra tehát megmaradt, de szerencsére együtt tudunk változni érdeklődés tekintetében.

– Végül is valami hasonlót igazol a III. Richárd sikere is. Az UNITER-jelölések számszerűsítése azt mutatja, hogy az elmúlt év egyik legjobb előadása lett…

– Ezek is mind nézőpontok. Bizonyos emberek jelölnek, bizonyos emberek válogatnak fesztiválokra, és nincs olyan, hogy ne szubjektívek legyenek ezek a vélemények. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy elhanyagolandók ezek a jelölések, de felmerül ilyenkor a kérdés, hogy mi az a szempont, ami szerint a színházat kell csinálni. Ez egy érdekes kérdés, mert én azt hiszem, hogy csak saját magunknak állíthatjuk fel ezeket a szempontokat. Nem engedhetjük, hogy kívülről befolyásoljanak, egyedül a közönséget kell figyelembe vennünk. Nekik legyen izgalmas. És persze nekünk.

– Néhányszor hallottam, hogy az alkotók állítólag már a munkafolyamat során érzik, hogy sikeres lesz-e az adott darab vagy sem. Igaz ez az ön esetében?

– Hát én ezt nem tapasztaltam. Mondjuk lehet, hogy azért nem, mert bennem mindig hullámzik az, hogy éppen milyennek érzem azt, amit csinálunk. Mindig van egy rész, amikor azt érzem, hogy ez totális csőd lesz. Ebből aztán eljutok oda, hogy akár még jó is lehet. Majd megint biztos vagyok a kudarcban. Van, hogy egy próba alatt huszonötször is váltakozik ez a két érzés. Menet közben tehát tőlem senki ne várjon értékelést, mert nem tudom, és nem is akarom tudni.

Persze mindenkinek az a célja, hogy amit csinálunk, az jó legyen. De én komolyan kérdésként kezelem azt, hogy mi a jó, vagy mi a siker. Kinek legyen jó? Kinek legyen sikeres? Nekem? A színészeknek? A nézőknek? A szakmának? Kaphatunk ezeregy elismerést a kritikusoktól, ha a kutya se nézi meg a darabot, de az is lehet, hogy miközben folyamatosan ujjongó teltház előtt játszunk, a szakma leír bennünket. Az is lehet, hogy mindenki imád minket, csak mi, alkotók határolódunk el az egésztől. Ki tudja? 

Kapcsolódó

Lurkó Teens – „Empátiagyakorlatra” hívja a kamaszokat a Csíki Játékszín

Április 11–17. között szervezik meg a Lurkó Teens fesztivált Csíkszeredában. A kamaszokat megcélzó programsorozat olyan témákat tár az érdeklődők elé, amelyek a tizenéves korosztály mindennapjaiba, az őket (is) érintő problémákba engednek betekintést.  

fesztivál Lurkó Fesztivál Csíki Játékszín Csíkszereda színház kamaszok

– És ha most csak az ön nézőpontját vesszük, hogy érzi, sikeres lett az előadás?

– Igen. Én nagyon szeretem. Nagyon szerettem az egész próbafolyamatot, és ez a legnagyobb siker számomra. Persze fontos a végeredmény, meg hogy a nézőknek is tetszen, de nekem valahogy mindig maga a folyamat volt a meghatározó. Rosszul hangozhat, de a bemutató nekem inkább egy vég, mintsem kezdet. Talán egy kicsit temetéshez hasonlítom. Ez az én személyes megélésem. Persze ehhez mindenkinek minden formában, saját belátása szerint joga van.

– És ha már itt két meghatározó zenés előadást is említettünk, hadd kérdezzem meg: ön rocker?

– Az voltam, mint ahogyan a legtöbben az én korosztályomból, amikor kamaszok voltunk. Valamiért mégis csak a balladásabb rockig merészkedtem el, de nálunk a családban többen is közel álltak és állnak a zenéhez. Édesapám zenekarban játszott, én is zeneiskolában kezdtem a tanulmányaimat, de már az első évben kiderült, hogy nekem ehhez nincs tehetségem. Talán ez okozott is bennem egyfajta hiányérzetet, hiszen a mai napig úgy gondolom, hogy a zene a legcsodálatosabb dolog ezen a világon, és sajnálom, hogy nem tudtam művelni. Lehet, hogy pont emiatt használom most a színházi közegben. Talán szükségem van rá, ezért talál meg újra és újra. Így mintha enyhülne kicsit a hiány, ami talán nem is egészen hiány, csak jól jönnek ezek a párosítások. Ha majd nem jönnek jól, nem fogom erőltetni.

Nem akartam soha megfogalmazni konkrétan magamnak, hogy miért van így. Ez csak így van most, ebben a pillanatban. És azt is tudom, hogy időszakos. Lehet, sőt biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb ez is unalmassá válik. Akkor majd nem lesz többé igaz, és másként fogom csinálni.

–Tehát nincsenek a színházcsinálásban örökérvényű izgalomfaktorok? Előbb-utóbb minden ellaposodik?

– Szerintem igen. Kérdés persze, hogy mennyire kitartó az ember, menyire maradandók benne az érzések és a gondolatok, vagy épp a világ milyen sebességgel változik körülötte. A művészeket is sok minden befolyásolja. A színházban csak az az örökérvényű, hogy semmi sem örökérvényű. Eleve csaupán abban az egy, vissza nem hozható pillanatban, az ittben és a mostban létezik.