„Én mindig nagyot álmodok” – Interjú az UNITER-díjra jelölt Márton Erika díszlettervezővel
UNITER-díjra jelölték Márton Erikát a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Liliom című előadásának látványáért. A díszlettervezővel a szakmában tett első lépéseiről, a színház iránti szenvedélyéről, nehézségekről, elengedésről, no meg álmokról beszélgettünk. Kiderül az is, mi történik, ha egy nagyon jó díszlethez egy kevésbé jó előadás társul, valamint hogy miként lehet kis költségvetésből rangos szakmai díjra esélyes látványvilágot teremteni.
– Képzőművészetet, pontosabban grafikát tanultál Kolozsváron. Mikor kezdtél érdeklődni a színház, illetve a színházi látványvilág iránt?
– A színház már az egyetemi évek előtt is része volt az életemnek. Székelyudvarhelyen nagy színházba járó voltam, és már akkor észrevettem, hogy amikor beülök egy előadásra, nem is a történésekre figyelek igazán, hanem nézem a cipőket vagy hogy miből készült az adott díszlet. Tehát már egész korán kialakult a vonzalom, voltak ilyen jellegű késztetéseim, de akkor még szakmaként nem fogalmazódott meg bennem mindez.
A képzőművészet volt a fő irányom, az volt a cél, hogy ezzel foglalkozzak. Felkerültem Kolozsvárra, ahol ott volt a híres színház, amelyet gyakran látogattam. Négy éves volt az egyetem, és amikor már a vége felé közeledtem, és el kellett döntenem, hogy mégis mi lesz belőlem, akkor gondoltam először arra, hogy kipróbálnám magam díszlettervezőként. Utánanéztem a lehetőségeknek: Bukarest vagy Budapest. Bukarestet egy porcikám sem kívánta, Budapest pedig nagyon költséges lett volna, így jó néhány évre letettem erről az álomról.
Soha nem tudok évszámokat megjegyezni, fogalmam sincs, hogy mikor, de jó néhány év elteltével megtudtam, hogy Marosvásárhelyen indul díszlettervezői szak. Beiratkoztam, és onnan kezdett ívelni ez a történet. Néha felfelé, máskor lefelé, mikor hogy.
– És mi történt mindeközben a grafikával?
– Voltak mindenféle munkáim, illusztráltam, könyvborítókat vagy pólógrafikákat terveztem, mikor mi jött. Összességében viszont azt éreztem, ez így önmagában nem túl hasznos. Nem volt kedvem beülni egy reklámcéghez, vagy esetleg alapítanom egyet, én nem ilyen voltam. Viszont mindenképpen izgalmas, hogy a képzőművészeti tudásomat mennyire tudom alkalmazni most. Szóval abszolút használom minden munkámban, csak nem épp abban a formában, ahogy tanították.
– A díszlettervezés érdekes műfaj, mert sok szakterületet foglal magában: képzőművészet, építészet, divat, na meg ott van az emberekkel való munka is. Hogyan tanultad meg ezeket, illetve ezeknek az ötvözését?
– A technikai tudás nyilván szükséges, gondoljunk csak az anyagismeretre. De ezeket az ember soha nem úgy használja, mint egy építész. Éppen ezért tanulni sem úgy érdemes. Én munkával, tapasztalatszerzéssel képeztem magam. Ez mindig így megy: az elején nagyon gyenge dolgokat produkálsz, aztán jön az átlagos, és majd csak sok-sok gyakorlás után lesz képes az ember valami igazán jóra.
Amikor Vásárhelyen tanultam, nagyon sokat lógtam a színházban. Minden előadás után ott maradtam, és néztem, ahogy a műszakosok lebontják az előadások díszletét. Igyekeztem mindent megnézni, függetlenül attól, hogy az előadás tetszett-e vagy sem. Így lestem el a szakmát. Aztán persze gyakoroltam. Ha valaki a díszlettervezés minden ágához külön képesítést szeretne, soha nem jutna színpad közelébe, mert egész életében egyetemista lenne.
– És mi a helyzet az emberekkel való közös munkával?
– Talán ez az egyik legizgalmasabb. Ettől is tartottam leginkább. A képzőművészet mondhatni magányos szakma. Ha húzol egy vonalat, azt tudod, hogy te húztad. A színház viszont nem ilyen. Sok szeletből áll össze. Ott a rendező, a színészek, a koreográfus… egy nagy kirakós az egész, ahol muszáj csapatban dolgozni, mert egyedül semmit sem tudsz csinálni.
Azt hiszem, van is érzékem az emberekhez, de tény, hogy ezt is sokáig tanultam. Időnként belebotlik az ember olyan helyzetekbe, hogy épp valami dráma van, nem jön ki egy alkotótárssal vagy ilyesmi, de ez ugyanúgy az út része, amiből tovább lehet vinni valamit a következőre. Talán legközelebb már te is jobban reagálsz, ezzel pedig újabb lépést tettél a cél felé.
– És itt még csak nem is egy oldalon, hanem rögtön kettőn állnak emberek. A te munkád olyan kell legyen, hogy a színpadon játszó színész számára praktikus és kényelmes megoldásokat nyújtson, de a nézőtéren ülők színházi élménye is nagyban függ az alkotásodtól…
– Ó, igen. Nagyon sok oldalról kell megközelíteni egy díszletet. A látvány fontos. Manapság már az is szempont, hogy fotókon is jól nézzen ki. Meg persze legyen művészeti értéke is. És igen, legyen praktikus a színésznek, és vonzza oda a néző tekintetét is úgy, hogy közben ne akarja túllicitálni a történéseket.
A díszlet segíti az előadást, de nem veheti át tőle a munkát. Én szeretem megmutatni magam, szeretem megmutatni az alkotásaimat, szeretem, hogy az emberek látják, hogy itt van Márton Erika, ez az ő keze munkája, de közben mindig nagyon igyekszem figyelni arra, hogy ne szálljak versenybe az előadással. Ha egy-egy jelenetben mégis sikerül, a következőben igyekszem ellensúlyozni. A szintén UNITER-re jelölt III. Richárd is ilyen. Vannak részek, ahol nagyon sok a látvány, de mondjuk néhány perc után minden eltűnik, és marad csak egy piros vasállvány. Így kiegyenlítődnek az erőviszonyok.
– Hogy kezded el egyáltalán egy díszlet megtervezését?
– Nálam nagyon fontos, hogy sosem indulok ki konkrétumokból. Nem szeretem, ha a rendező azzal jön, hogy na akkor itt most legyen egy szürke fal, előtte pedig valami… akkor megszűnök mint alkotó, csupán egy kivitelező vagyok. Érzésekből viszont már el tudok indulni: ha azt mondják, hogy ennél vagy annál a résznél ezt vagy azt sugallja a díszlet, az megy, de legjobban mégis azt szeretem, ha szabadkezet kapok. Nem szeretem, ha befolyásolnak. Szívesen agyalok együtt másokkal, de nekem is azért van az agyam, hogy előállhassak önálló ötletekkel.
– Milyen érzés látni a munkáidat a színpadon? Mennyire kötődsz hozzájuk érzelmileg?
– Nekem a munkám a szakmám. Nem esek extázisba, ha egy díszletem újra és újra a színpadra kerül, és mondjuk pár hónap után ismét látom az előadást. Azt viszont időről időre meg tudom állapítani, hogy ez tényleg jó munka volt, igazán jól sikerült.
A díszletnek is idő kell, míg elkészül. Nem egyik napról a másikra lesz nullából százszázalékos. Olyan, mint, mikor a hajunk nő. Észrevétlenül ugyan, de mindig egy kicsivel hosszabb. Na ilyen a díszlet is. Hetekig dolgozunk rajta. Éppen ezért nem nagy sokkhatás egyben látni a bemutatón, de az tény, hogy nagyon kötődöm hozzájuk érzelmileg. Nyilván nem mindegyikhez, de a legtöbbhöz.
Azt hiszem, talán ez a legnehezebb. Amikor ott kell hagynom. Amikor valami nagyon jól sikerül, gyönyörű az egész próbafolyamat, belerakom magam ezerrel, aztán elmegyek, na akkor kell egy lecsengési idő. Volt, hogy úgy magamban meg is sirattam. Amikor átadom a csapatnak, és tudom, hogy onnantól ők felügyelik, ők bontják és rakják össze, ők tárolják, szállítják, és javítják, ha hiba van, na az nem egyszerű. Amíg ott vagyok, látok minden bakit, tudom, hol kéne újraragasztani vagy retusálni. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik díszletemet látnám a színpadon, azután, hogy eljöttem a csapattól, mindig észre vennék valami kis hibát. Szóval nem egyszerű, de azért nyilván nem szoktam belehalni.
Kapcsolódó
.jpg)
– És mennyire tudod függetleníteni az előadástól a díszletedet? Mi történik akkor, ha az nagyon jól sikerül, a produkció maga viszont nem lesz a legjobb?
– Én attól tudom szeretni a saját munkámat. Volt ilyen is, persze. Volt, hogy egy előadás nem lett sikeres, sőt egyenesen csőd lett. Az egyik kedvenc díszletem esetében is ez a helyzet. Persze van egy frusztráció, amikor lekerül műsorról, mert tényleg játszhatatlan, vagy épp nem szereti a közönség, de hát Istenem, meggyászolom, és jön a következő. Ezekben nem szabad benne ragadni.
Nem sikerülhet minden mindig egyformán jól. Egy előadás sok részből áll össze, és bármikor becsúszhat valami kijavíthatatlan hiba. Nem lehet minden sikeres. Nekem viszont az a dolgom, hogy mindig a tőlem telhető legjobban csináljam. Mindenki erre törekszik. Vagy összejön, vagy nem.
– Neked különleges kapcsolatod van a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházzal. Visszajáró alkotó vagy náluk, sőt valójában az egyik első színházi munkádat is tőlük kaptad.
– Igen. Mint mondtam, nem vagyok jó az számokban, szóval nem tudom, mikor volt ott az első előadásom, és helyettem számolták ki azt is, hogy eddig hány volt, de tény, hogy már az első közös munka, az Anyegin hatalmas élmény volt. Persze megoszlottak a vélemények a végeredményről, de hát ez így szép. Én nagyon szerettem. Ezután már rendszeres visszatérő voltam. Nekem otthon a Figura. Olyan, mintha egy család lennénk.
– Így különösen megható lehet, hogy épp egy velük készített előadásért jelöltek Uniter-díjra…
– Nagyon. Soha nem gondoltam volna. Én őszintén annak örülök igazán, hogy végre észreveszik a Figurát. Az a belterjes kör, amely az Unitert jellemezte, megnyílni látszik. Hihetetlenül boldoggá tesz. Épp elgondoltam magamban, hogy milyen szépen körbeért ez a történet. Ennél szimbolikusabb nem is lehetne. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, épp náluk, valamint Szatmáron voltak az első munkáim. Jöttem-mentem a két város között, és épp ezért itt szerezhettem meg azokat az alapokat, azt a tudásmagot, amelyet az évek során aztán tovább bontogattam. Ennél szebben nem is történhetett volna.
A Figura nagyon sokáig árnyékban volt, most pedig elkezdtek tényleg felfigyelni rá. Nekem ennél több nem is kell, hiszen tényleg nagyon megérdemlik. Bízom benne, hogy még sokáig fog tartani a közös utunk.
– A székelyföldi színházakra sajnos nagyon jellemző, hogy gyakran kis költségvetésből kell dolgozniuk. Hatványozottan igaz ez a Figurára, mégis sikerült valami olyat alkotnotok, amely az ország legrangosabb szakmai díjára is esélyessé vált. Milyen érzés ez számodra?
– Hát én el is érzékenyülök. Nagyon jó érzés, mert tudod, nem egyforma dobogóról dobbantunk. Kis színház, kis költségvetés, látszólag kevesebb lehetőség, mint egy nagy társulatnál. Nem egyformák az esélyek. De innen szép igazán a győzelem.
Igazából én nem is tudom, milyen sok pénzből dolgozni. Nagyrészt erdélyi színházaknál dolgozom, de voltam román társulatoknál is. Érződik, hogy talán az utóbbiaknál több a pénz, de most bebizonyosodott: nem ezen múlik. Tény, hogy díszletet csinálni nem lehet pár lejből. Az alapanyagok drágák, és a jó dolgokhoz persze kell a pénz, de épp ezért rendezkedtem be én arra, hogy amit csak lehet, újrahasznosítok. A régi, műsorról levett előadások díszletét felhasználom a készülő darabokhoz, böngészem a ruhatárat, hogy mit hogy lehetne kombinálni a meglévőkből, szóval igen, nálam a spórolás már a munkafolyamat része. Nem is bánom.
Van azonban valami, ami jóval fontosabb, mint a pénz: egy igazán jó ötlet. Amikor néhány éve a figurásokkal A három nővért készítettük – amely egy tényleg nagy volumenű előadás volt –, az volt a kérés, hogy az előadás során járjuk körbe az egész épületet. Ez négy helyszínt, azaz négy díszletet jelentett. Anyagilag nagyon megterhelő. Itt egyszerűen nem volt más választás, mint csinálni valamit, ami megfelelően látványos, ugyanakkor olcsó és gyors megoldás is. A kreativitás győzött, nem az anyagi keret. Ha a költségvetés kicsi, de az álmok nagyok, már kihozható a siker.
Kapcsolódó
– Mert te egyébként szeretsz nagyot álmodni?
– Igen, igen, igen. Én mindig nagyot álmodok. A díszlettervezésnek soha nem számolgatással állok neki, hanem egyszer álmodok, aztán matekozok. Ha valamiről le kell mondani, hát ez van, de soha nem ebből indulok ki. Élő példa erre ez a bizonyos Liliom-díszlet. Három része van, ebből az egyik egy szobabelső. Akartunk fölülre egy ablakszerű valamit, amely majd megvilágítható lesz. A legkézenfekvőbb megoldás a plexi lett volna, de az nagyon-nagyon drága. Gondolkoztunk. Az ötletet nem akartuk elengedni, mert ahhoz túl jó volt, szóval elmentünk és vettünk egy jó vastag műanyag fóliát. Kétszer félbehajtottam, és kész lett a tető. Működik. És ez tényleg csak egy fólia.
Nem lehet abból kiindulni, hogy jaj, vajon meg tudjuk-e fizetni. Kreatívnak kell lenni, és igen, álmodni kell. Mert az álom valóra tud válni olcsóbb megoldásokból is.
– Úgy érzem, te igazán szereted a Liliom díszletét…
– Ó, ha tehetném, beleköltöznék. Nagyon-nagyon szeretem, jobban mondva nagyon-nagyon szeretjük. Látom a műszakos fiúkat is, hogy milyen nagy gonddal pakolják, alaposan csomagolják a vattaszerű részeket, hogy a por ne lepje be. Érzem, hogy ők is a szívükön hordozzák a sorsát. Érthető is, hiszen az ő kezük munkája is benne van. Mindenki vigyáz rá.
– Olyan jó hallani, hogy ekkora lelkesedéssel beszélsz a szakmádról. Mit gondolsz, ez egy örökké tartó szenvedély?
– Nem ismerem a jövőt, és fogalmam sincs, meddig fogok élni. Azt sem tudom, hogy ez a szenvedély meddig tart majd, de amíg így van, addig csinálni fogom. Másként nem is lehetne. Ha nem szereted, egyszerűen képtelen vagy foglalkozni vele. Most abszolút ez az én helyem ebben a világban. Ebben vagyok a legjobb. Nem tudok semmit mondani, amiben úgy érezném, hogy jobban teljesítenék. Sem mint grafikus, sem mint festő. Minden másban csak rosszabb lennék.
Volt idő, amikor belefáradtam. Másfél hónap itt, másfél hónap ott, úgy éreztem, kicsit le kellene tenni. Nem is vállaltam be annyi munkát. Most, hogy szóba jött, azt hiszem, mefogalmazódott bennem, hogy nem is maga a munka, sokkal inkább a rengeteg utazás fárasztott ki. Éjjel megébredtem, és nem tudtam, hol vagyok, melyik városban. De ezzel nincs baj. Néha meg kell pihenni, fel kell töltődni.
– Átlagosan mennyi munkát vállalsz el egy évben?
– Amennyi jön. Volt év, hogy csak három volt, de olyan is, amikor öt. Azt viszont nem szeretem, ha egymásra vannak pakolva. Nem is vállalom el. Úgy érzem, akkor nem tudok egyik helyen sem százszázalékosan jelen lenni, holott nekem ez nagyon fontos.
– És jelenleg csak ezzel foglalkozol? Vagy van valami más is az életedben?
– Jelenleg most ez van a legnagyobb mértékben. Van, amikor becsúsznak kisebb grafikus munkák, és bár nem szoktam nagy dobra verni, az igazság az, hogy jól tud esni. Nemrég pólódizájnt terveztem. Kreatív munka volt, és valami más, újszerű. Ez olyan pihentető tud lenni. Kicsit rajzolgatok, ez pedig jól kikapcsol.
Pont a minap mentünk a rendezőmmel a Gyilkos-tó felé. Beszélgettünk az új előadásról, és elhaladtunk egy étterem mellett, aminek a táblája egy székely pár, egy idős néni és bácsi összeölelkezve. Egy 2-3 méteres cucc. Mutattam neki, hogy nézd, ezt én csináltam. Öt perces munka volt, alig kértem érte pénzt néhány évvel ezelőtt. Nagyon vicces. Nem különösebben kihívás egy ilyen munka, de jól tud esni az embernek.
– Végérvényesen tehát a színház a te igazi szenvedélyforrásod.
–Szenvedélyforrás, szenvedésforrás. Néha így, néha úgy. De igen. Ez az én világom.
CSAK SAJÁT
