Létezik-e szakrális művészet? Honnan ered az ihlet? Van-e még energiája a beépített, modern gépekkel munkált és vegyszerekkel kezelt földnek? Mit jelent a hit a valláson túl és hogyan nyilvánul meg az igazságon túllépő valóság a művészetben? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Csomortáni Gál László képzőművésszel.

Szakrális művészet – amikor ezt halljuk, talán legtöbben a templomokat díszítő freskókra, az egyházi zenére és a hithez valamilyen formában kapcsolódó irodalomi alkotásokra gondolunk. Csomortáni Gál László azonban úgy véli, ez a kategória tulajdonképpen nem is létezik. Pontosabban csak ez létezik, és nincs semmi, ami kívül esne a szakralitás halmazán, hiszen minden a valóságot hivatott megmutatni.

– Úgy fogalmaztál, hogy szerinted nincs olyan, hogy szakrális és nem szakrális művészet. Mit értesz pontosan ez alatt?

– Úgy gondolom, hogy minden, ami teremtés, az valamilyen teremtői szellemtől kell foganjon. Nem hiszek a Teremtő által adott ihlet nélküli alkotásban. A forrás mindig nála keresendő. Lehet persze, hogy az alkotó tagadja ezt, állíthatja magáról, hogy távol áll a szakralitástól, én azonban úgy vélem, hogy ahol van ihlet és teremtés, ott van teremtő erő, mögötte pedig maga a Teremtő is.

– Ezesetben azonban nincs különösebb értelme ennek a kategóriának. Mit gondolsz, miért alakulhatott ki ez a megnevezés, ha tulajdonképpen minden ebbe a halmazba tartozik?

– A művészetben mindig is volt egyfajta beskatulyázás. Szeretjük meghatározni, hogy ki és mi hova tartozik, valószínűleg itt is erről van szó. A 20. század képzőművészetében kialakult egy „divatszerű” istentagadás, természettől való eltávolodás. Én azonban nem hiszek ebben. Szerintem a posztimpresszionizmus, a futurizmus, és minden egyéb is egyazon gyökérből táplálkozik. Hiába tagad az alkotó, bármin, amit szívből csinál, meglátszik egy nagyobb erő lenyomata. Ott van a képben, még ha ő maga nem is akarja. A kategóriák valójában nem a hovatartozást mutatják, hanem azt, hogy hová nem akar tartozni az alkotó. Nem akarja elfogadni, hogy egy felsőbb hatalom irányítja a kezeit, de attól még így van.

– Gyakran azonban nem maga a művész az, aki bekategorizálja magát, sokkal jellemzőbb, hogy az utókor aggatja rá a jelzőket. Így talán nem is ő az, aki tagad…

– Minden rendszer úgy bélyegez, hogy az neki megfelelő legyen. Ott volt például a szocialista realizmus, ahol ténylegesen maga rendszer követelt meg bizonyos szellemiséget. Volt, aki nem követte, persze, de semmiképp sem a képzőművészek hozták létre ezt a kategóriát. A művészettörténészek persze utólag mindig nagyon okosak, csak ritkán veszik számításba, hogy nagy eséllyel nem akart mindenki Leonardo da Vinci lenni, ha azonban véletlenül pont azokban az években született és alkotott, a reneszánsz emberek közé lett besorolva. Nem biztos, hogy az alkotók ezt akarták. A képzőművészek és a művészettörténészek szerintem sokszor párhuzamosan vonultak végig a történelmen.

– Ha kicsit kitekintünk ebből a gondolatmenetből, miszerint minden művészet szakrális, és nincs olyan, amely nem a Teremtőtől fakad – mit gondolsz, ha mégis létezne ez a kategória, milyennek kéne lennie a szakrális művészetnek?

– Két szó: a mindenség dicsőítése. Ez a szakrális művészet. Már a barlangrajzok is erről szóltak. Egy nagyobb erőt kell közvetíteniük, de persze eltérő, hogy melyik alkotásnál hogyan és milyen súlyban. Egy templomkép esetében nincs ember, aki ne érezné azonnal a hatást. Van, ami nem ennyire egyértelmű, de attól még ott van.

Kapcsolódó

„Az égre házat” – Új kiállítás nyílt a Csomortáni Galériában

Megnyílt Csomortáni Gál László második kiállítása az újonnan létrehozott Csomortáni Galériában, Csíkszeredában. Az égre házat címet viselő tárlatot Szatmári László nyitotta meg, közreműködött Heinczinger Mika, Kossuth-díjas zenész, énekmondó.

kiállításmegnyitó Csomortáni Gál László képzőművészet galéria Csíkszereda

– Mit gondolsz, miért alakulthatott ki az emberben az igény arra – visszamenőleg a barlangrajzokig – hogy ilyen formában fejezzék ki a mindenség dicsőítését? Miért van egyáltalán igény arra, hogy ezt kifejezzük?

– Valószínűleg a régi korok emberei hittek abban, hogy ha valamit így megjelenítenek, akkor előbb-utóbb birtokukba is vehetik. A barlangrajzok kapcsán létezik is egy elmélet, miszerint nem csupán azt festették meg, ami már megtörtént, hanem azt is, amire vágytak, hogy megtörténjen. Ezzel idézték meg a felsőbb szellemeket, bízva abban, hogy ezáltal lesz annyi erejük, hogy elejtsék például a bölényt. A háttere mindennek az, hogy az ember kezdettől fogva tudja, hogy önmagában nem elég erős. Szüksége volt a segítségre.

– Mit jelent ez a te életedben?

– Elcsépelten hangzik, de nálam ez egy szellemi, spirituális kapcsolódás. Én úgy érzem alkotás közben, hogy elszakadok a mai világ rendszerétől. Egyedül, csendben szoktam dolgozni, ezáltal az időtlenségbe menekülök. Ma hajlamosak vagyunk elfeledkezni ennek a fontosságáról. A nagyváros fényeiben már a csillagok sem látszanak, és számomra hihetetlen belegondolni, hogy vannak, akik egy egész életet leélnek úgy, hogy nem látják az éjszakai égboltot. Én éppen ezért meg sem próbálom tagadni a szakralitást. Nem akarok megfeledkezni arról, hogy a metropoliszok is csupán porszemek a világmindenségben. A világ sokkal több, mint amit ezekben látunk.

– Eszerint te alkotás közben nem kiszakadsz a világból, hanem épp hogy minden porcikáddal benne vagy…

– Így van, így van. Az én célom, hogy minél inkább visszatérjek a földhöz. Mondják, hogy régen milyen nehéz volt az élet, de ma már egyre többen vágynak arra, hogy ebben a fizikai nehézségben éljenek. Inkább, mint a szellemi háborúkban, itt, ahol a stressz a legnagyobb népbetegség.

– Te nem titkolod, hogy igyekszel minél inkább távol maradni a modern technika vívmányaitól. Számtalan, ma már hétköznapinak mondható eszközt egyáltalán nem használsz, ezeknek pedig az eredeti rendeltetésük ugye az volt, hogy megkönnyítsék a rohanós hétköznapokat. Miért ennyire fontos számodra ez a fajta tudatos távolmaradás?

– Mind a két oldalból kaptam kóstolót. Körülbelül 2010-től éljük ezt az életet, előtte én is kaszálógéppel kaszáltam, és minden kütyü pont annyira jelen volt az életemben, mint bárki másnak. Nem véletlenül emeltem most itt épp a kaszálógépet ki. Van egy „önzúgása”, ami lehetetlenné teszi, hogy a dolgozó ember kapcsolatba lépjen a földdel. Ha zajt termetünk, elveszítjük a fonalat. A kézi kaszánál nincs ilyen gond, a szellem fel tud szabadulni. Szerintem minden egyes gépesítés elszakadás a természettől.

– Hogy kapcsolódik ez az életvitel a szakralitáshoz, a szakrális művészethez?

– A kaszálást is nevezhetjük egy performansznak. Valójában semmi más nem történik ilyenkor sem, mint hogy elmélyülök, elcsendesedik a lelkem. A föld képes energiát adni, ha tisztán nyúlunk hozzá. Ha minden sípol, zúg és pittyog körülöttünk, kimaradunk ebből az adományból. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy abban a zónában, ahol mi élünk, már senki nem használ vegyszereket. Gépek persze vannak még itt-ott, de tény, hogy Csíkcsomortán és Csíksomlyó környékének más a szelleme. Nem véletlenül telepedtek le itt az őseink sem. A szent hely nemcsak azt jelenti, hogy áll rajta egy templom, hanem azt, hogy a földben munkálkodik még az ősi erő.

– A te életedben nagyon fontos szerepet tölt be a hit. Hogyan gyakorlod a hétköznapokban?

– Szerintem nem létezik az, hogy nem jó kapcsolat Istennel. Az, hogy ki lelkének mire van szüksége, az persze egyénfüggő. Engem római katolikusnak kereszteltek, de nem vagyok egy templomba járó ember. Mondhatjuk azt, hogy nem gyakorlom a vallást. Annál inkább gyakorlom a hitet, tudva, hogy Isten nem egy épületben van, hanem körülöttünk, a természetben. Hogy is lehetne jelen jobban valamiben, amit az ember épített, mint abban, amit Ő maga formált? Őszinte hitűnek tartom magam, de véleményem szerint minden vallás sarkítás. Sem a kereszténység, sem a buddhizmus nem a teljességet hivatott elénk tárni. Mindenki azt hiszi, ő mondja meg az igazságot, de az igazsággal az a helyzet, hogy annyi van, ahányan mi vagyunk. A valóság az, ami egyetemes.

– És mi a valóság? Hogyan nyilvánul meg a művészetedben?

– A valóságot mindenképp az agglomeráción kívül kell keresni. Mondhatjuk, hogy mindenkinek megvan a sajátja, de véleményem szerint a valóság épp az, ami egy lépéssel tovább van, mint azt mi gondolnánk. Épp egy lépéssel az igazság határain túl. Ez az, amit a művészetemen keresztül igyekszek megtalálni. Alkotás közben vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, nem én ülök ott. Kikapcsol az egóm, és amikor újra visszavillan, akkor azt érzem, valamint nem jól csináltam. Elkezdek kételkedni, és próbálok visszalépni abba az állapotba, ahol nem akarok tudálékos lenni, nem akarok semmit sem megmutatni. Amikor a kezemet az egó vezeti, erőltetettek lesznek a vonalaim, megszakad a kapcsolódás.

Én fára festek. Általában a saját ötleteimmel megyek be a műterembe, és a fáéval jövök ki onnan. A fa ugyanis egy végig élő, halhatatlan anyag. Hiába, hogy kivágják, hiába, hogy deszka lesz belőle, de ő él. Megreped, újra összehúzódik, a vászonnal ellentétben folyamatosan változik. Olyan, mint az ember: tele van görcsökkel, hibákkal, ugyanakkor nyugodt felületekkel is. Egyszerűen nem enged teret az egónak. Dolgoztam olyan deszkákkal, amelyek a számításaink szerint akár 500 évesek is lehettek akkor. Annak már nem tudsz erőszakkal nekimenni. Ez tisztelet kérdése: hogy erőltessem rá pár évtized tudását évszázados tudásokra?

Kapcsolódó

Fotókon a Gyergyói-medence története

Egyre nagyobb népszerűségnek örvend a Tarisznyás Márton Múzeum által létrehozott Gyergyói Digitális Archívum. A platformon a Gyergyói-medencéhez valamilyen formában kapcsolódó, régi fotókat gyűjtik, amely ezáltal nem csupán egy kutatható adatbázist biztosít a szakértőknek, hanem a térség történetét is elmeséli minden érdeklődőnek.

archívum fotó Gyergyói-medence Tarisznyás Márton Múzeum történelem

– Ha a lelki munkát nézzük: hogy próbálsz hű maradni a természet szakralitásához, amelyben te a valóságot látod?

– Az én filozófiám az, hogy mindenből kicsit és jót. Nem mondom, hogy szegény ember akarok lenni, de szeretném, hogy a vagyonom abból álljon, amire tényleg szükségem van. A gyűjtés és harácsolás mindig stresszel jár. Ha sok mindenem van, sok mindenre kell odafigyelnem. Ha három házam van, és egyben lakom, a másik kettőért folyamatosan aggódom. Így megy ez. Én pedig nagyon nem szeretném, ha a figyelmemet ilyesmikre kellene fordítanom. Olyan kevés ideig vagyunk itt így, ilyen formában. Használjuk ki jól az időt, szánjuk valóban fontos dolgokra az életünket.