A történet egy kis erdélyi faluban kezdődött, ahol egy diákcsíny egy egész életet meghatározó események sorozatát indította el. Egyáltalán nem tervezte, hogy valaha táncos lesz, idén mégis Magyarország Érdemes Művésze díjjal ismerték el munkásságát. Tókos Attila táncművésszel beszélgettünk a kezdetekről, nehézségekről, a 21. századi mozgásnyelvről és a jövőbeli tervekről.

– Erdélyben, pontosabban Baróton született, és egy olyan környéken nőtt fel, ahol az emberek mai napig ragaszkodnak a hagyományokhoz. Mennyire volt gyerekkorától aktívan része az életének a hagyományos néptánc? Ha jól tudom, sokkal inkább a véletlennek, mintsem egy tudatos, éveken át tartó rákészülési folyamatnak az eredménye, hogy táncos lett. Elmesélné ennek a történetét?

– Baróton születtem, és egy tőle nem messze fekvő, 900 lelkes kis faluban, Bardocon nőttem fel. Nagyon ideális gyerekkorom volt, természetközeliség jellemezte rengeteg játékkal és szórakozással, így már igen korán megismerkedtem hagyományainkkal. Már akkor is nagyon mozgékony gyerek voltam, de táncolni csak szórakozásból jártam. Olgi nénitől modern táncot, József Lenkétől pedig néptáncot tanultam. Egyáltalán nem terveztem, hogy valaha táncművész leszek.

Egy román dolgozatot szerettem volna megúszni, amikor egy reggel a Háromszék című napilapban olvastam, hogy a Magyar Táncművészeti Főiskola felvételit hirdet Sepsiszentgyörgyön. Rábeszéltem édesanyámat, hogy menjünk el, mert szeretném megpróbálni. Nagy örömömre több jelentkező közül két fiatalt válogattak be az újonnan induló néptánc-tagozatra, és az egyikük én voltam. Hatalmas fordulópont volt az életemben, ahogy igen fiatalon egy kis faluból a nagyvárosba, Budapestre kerültem.

– Kiskamaszként egy vidékies környezetből a magyar fővárosba... Hogy élte meg ezt a váltást?

– Az első időszak nagyon nehéz volt. Aggódtam a beilleszkedés miatt, fel kellett zárkóznom az évfolyamtársaimhoz, hiszen ők már komoly előképzettséggel, tapasztalattal rendelkeztek. Nem volt könnyű időszak, különböző stratégiákat kellett kialakítani az új környezethez való alkalmazkodáshoz, és le kellett győznöm a kisebbségi komplexusomat is. Az osztálytársak – főleg a budapestiek – teljesen máshogy szocializálódtak, bátrabban mertek megnyilvánulni, szürke kis egérnek éreztem magam köztük. Később fogalmazódott meg bennem, hogy amiatt, mert kissebségi létformában nőttem fel, amit hátránynak éreztem, rányomta a bélyegét az önbizalmamra, amit nagyon hosszas, tudatos munkával talán mostanra már sikerült normális mederbe terelni.

Szerencsére nagyon jó osztályközösség alakult ki, nem voltak kirekesztők, bár néha viccelődtek a tájszólásom miatt. Pár fiúval jó barátságba kerültem, akik hétvégente meghívtak magukhoz, így elviselhetőbb volt az élet a kollégiumban. Évente csak háromszor volt lehetőségem hazautazni, a honvágy szinte folyamatos volt.

– Voltak hullámvölgyek, amikor úgy érezte, otthagy csapot-papot és hazaköltözik? Ha volt, mi motiválta arra, hogy mégis kitartson a pálya mellett?

– Természetesen voltak nehéz időszakok, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam a táncot és hazamenjek, bár nagyon hiányoztak a szeretteim. Ha belevágok valamibe, óriási kitartásom van és nagyon tudok lelkesedni. Amikor Budapestre kerültem, eldöntöttem, hogy én akarok az évfolyam legjobb táncosa lenni, tehát nem volt visszaút, csak előre!

– Mikor táncolt először nagy közönség előtt? Milyen élmény volt?

– Bár nem az első fellépésem volt, de az elsők között: 2000-ben az Operaházban táncoltuk el az évfolyamommal Janek József Vonat című koreográfiáját. Óriási élmény volt. Egy életre emlékezni fogok rá és arra is, hogy mennyire izgultam.

– A néptánc mellett milyen táncstílusokkal foglalkozik még komolyabban? Hogyan hangolja össze őket? 

– Már egész korán nagyon sokrétű képzést kaptam a balettintézetben, rengeteg táncstílussal megismerkedhettem. Mindig nyitott személyiség voltam és minden újdonság nagyon érdekelt, ezért nagy izgalommal vetettem bele magam egy-egy stílusban való elmélyülésbe. Fiatalon a Honvéd Táncszínházhoz szerződtem, ahol dramatikus, táncszínházi darabok voltak repertoáron, tehát az a fajta munka is egy egészen másfajta előadói minőséget kívánt.

A Zsuráfszky Zoltán vezette Magyar Nemzeti Táncegyüttesben az autentikus néptánc mellett sok tematikus darab is repertoáron van, nagyon széles a paletta, ami szintén hozzáad táncosi kvalitásomhoz. Mindeközben 15 éve dolgozom különböző kortárs táncegyüttesekkel is, ahol megint egy teljesen más mozgásformát sajátíthattam el és építhettem magamba.

Nem néptáncosnak aposztrofálnám magam, hanem egy sajátos, különleges 21. századi mozgásnyelvvel rendelkező előadónak, koreográfusnak. Véleményem szerint nem kell feltétlenül összehozni a különféle stílusokat. Mindegyikből építkezem és végül azt használom, amelyik a legjobban szolgálja és kifejezi azt az érzésvilágot, mondanivalót, amit tovább szeretnék adni a nézőknek.

– Mi a legnehezebb ezen a pályán?

– Nagyon nehéz folyamatosan hozni azt a magas színvonalat, amit elvárok magamtól. Napi hat-nyolc óra tánc mellett rengeteg energiát fordítok a regenerációra. Próbálom tudatosan meghosszabbítani az előadói karrieremet, a testem tűrőképességét feszegetve nap mint nap. Talán még a legnehezebb egy hosszú pályafutás alatt megélni mind a fizikai, mind a lelki, mind a szellemi hullámvölgyeket és a csúcspontokat. Ezeken azonban mindig átsegít az önfejlesztésre való törekvés, hogy még jobb akarjak lenni.

– Néptánc-pedagógusi diplomája is van, bár ha jól tudom, most még inkább az előadóművészet van előtérben. Oktat is emellett?

– Egy ideig tanítottam néptáncot, de úgy gondolom, hogy a személyiségem másfajta. Inkább a koreografálásban szeretném megélni a kreativitásom. A későbbiekben azonban semmitől nem zárkózom el. Fontosnak tartom néphagyományunk továbbadását.

– Miért tartja fontosnak a fiatal generáció hagyományos néptáncra való nevelését? Milyen módszerekkel hozza őket közel ehhez a műfajoz?

– A mai fiatal generációnak nagyon fontos, hogy megismerjék a saját identitásukat, hogy kialakulhasson egy egészséges énképük. Közösséghez való tartozás, versenyszellem, elfogadás, olyan iránymutatások manapság, amelyet a fiatalok máshonnan nagyon nehezen kaphatnak meg a mai felszínes világukban. Egy néptáncórán teljesen természetes a testi kontaktus, megfogják egymás derekát kezét, természetesen kialakulnak a szerepek, ami egy életre való plusz muníciót ad.

– Számtalan elismeréssel díjazták már eddigi pályafutását, legutóbb a Magyarország Érdemes Művésze díjjal. Mit jelentenek ön számára ezek az elismerések?

– Rendkívül nagy megtiszteltetésnek érzem, ugyanakkor számomra ezek az elismerések nagyon fontos visszajelzések is. A jövőbeli munkám folytatásához nagy erőt adnak, inspirálnak, hogy még többet mutassak magamból és méginkább maximalitásra és tökéletességre törekedjek. Útmutatót jelent: hogy lehet jó az az út, amin járok, de óriási motivációt és kötelességet is magával hordoz, hogy továbbra is magas színvonalon végezzem a munkám, amely egyben a hivatásom és az életem is.

A Magyar Nemzeti Táncegyüttes szólistájaként, Zsuráfszky Zoltán és Vincze Zsuzsa pártfogása alatt egy olyan anyaegyüttes része lehetek, amelynek biztonsága nélkül nem lehetnék ott, ahol vagyok. Ehhez még hozzájárul a kortárs táncművészet területén szerzett tapasztalatom. Lehetőséget adtak, hogy fejlesszem magam, amiért nem lehetek eléggé hálás.

– Most, hogy a kulturális élet ennyi oldalról kezd „veszélybe kerülni”, hogy látja a táncművészet jövőjét?

– A nehéz gazdasági helyzet a táncművészetre is negatívan hat, a kultúra támogatottsága háttérbe kerül, amely visszavetheti a művészeti lendületet. Ugyanakkor olyan sokszínű a magyar a táncművészeti paletta: rengeteg izgalmas alkotás, előadás, különféle fogalmazásmódok, stílusok jelennek meg, amely a jövőben is fog nézőket vonzani. Szükségünk van a táncművészetre.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve ezen a pályán?

– Szeretnék alkotóként minél jobban kiteljesedni, több tapasztalatot gyűjteni. Szeretném ezt az évek során felhalmozott technikai, előadói tudást gondolatokba, képekbe és koreográfiákba önteni.

– Mit jelent ön számára a tánc?

– A tánc számomra a legszebb önkifejezési forma. Így tudom a legegyszerűbben elmondani a világról alkotott képem, vagy egy-egy konkrét műről a személyes véleményem, amit a koreográfián keresztül a nézők szeme elé tárok. Egy fantasztikus műfaj, amely a testen keresztül a legkülönfélébb érzelmeket fejezi ki, akár mozdulattal, akár gesztikulációval vagy mimikával. Hatni szeretnék a táncommal: meghökkenteni, megnevettetni, szórakoztatni, felkelteni és fenntartani a figyelmet.

(Nyitókép: Tókos Attila személyes archívuma)