Február végén mutatták be az erdélyi magyar arisztokrata család, a Telekiek sorsáról szóló alkotást. A Tiltott kastélyok című sorozatról, annak legfrissebb részéről, az Aranyszőnyegről, a romániai restitúciós perekről és a Teleki család történetéről Margittai Gáborral, a film egyik alkotójával beszélgettünk.

Az Aranyszőnyeg a Tiltott kastélyok című dokumentumfilm-sorozat tizedik része, mely a gernyeszegi Teleki kastély és a nemesi család életét mutatja be. Az 52 perces alkotásban szó esik a kastély kifosztásáról, a családtagjainak meghurcolásáról és az épület visszaszerzéséért folytatott harcról is.

– Tiltott kastélyok – ez az önök által készített filmsorozat címe. Milyen céllal és mióta kutatják a témát?

– A most bemutatott Aranyszőnyeg a dokumentumfilm-sorozatunk tizedik része. Ez egy nagyobb lélegzetvételű projektnek az egyik pillére: Major Anitával, feleségemmel, kutatótársammal kezdtük el, és tulajdonképpen nem is Erdélyből, hanem Felvidékről indult. Elkezdtük kutatni a magyar arisztokrácia sorsát a 2000-es években. Ott döbbentünk rá arra, hogy ez a téma, ez a történet sok tekintetben feltáratlan, a mélyben meglapul, pedig nagyon is fontos volna az erdélyi arisztokrácia tagjainak példáját bemutatni. Romániában elindult az a jóvátételi, restitúciós folyamat, amely még nagyobb lendületet adott ennek a példaadásnak. Akár Nyugatról, kényelmesebb életformákból hajlandók voltak erdélyi főnemesek és nemesek visszaköltözni Románia területére, hogy megvívják azt a jogi harcot, amelynek eredménye a kastélyok és egyéb területek visszaszolgáltatása volt. Készítettünk egy könyvsorozatot is, az első kötet Tiltott kastély címmel jelent meg, a második Láthatatlan kastély címmel. Emellé jött a filmsorozat és a harmadik pillér, egy vándorkiálltás. Utóbbi azóta is járja az országot.

A célunk az, hogy minél több nemzedéknek, korosztálynak, társadalmi csoportnak bemutassuk ezt a példás és előremutató harcot, amely jól mutatja, hogy kisebbségiként, teljesen reménytelen helyzetből is van értelme megpróbálni azt, hogy visszaküzdjük magunkat egy olyan helyzetbe, amely már sokkal méltóbb hozzánk.

– A Teleki család sikeresen visszakapta a gernyeszegi kastélyt, ám mindig felmerülő kérdés, hogy mit tud kezdeni egy nemes a 21. században egy ekkora birtokkal?

– Ez a legalapvetőbb kérdés egy kastély kapcsán: megfelelő feladatkört találni az épületeknek, amelyek többnyire hatalmasak és felújításra szorulnak még akkor is, ha a Ceaușescu-rendszerben vagy korábban valamilyen állami funkciót találtak nekik. Akár börtönként, akár elmegyógyintézetként (például a marosvécsi kastély, az erdélyi Helikon bölcsője) vagy tüdőszanatóriumként működtek, mint a gernyeszegi is. Ezek viszonylag jobb állapotban megmaradtak, azonban azoknál, amelyeket magukra hagytak, már megkezdődött az épület szétlopása és hanyatlása.

Azt mondják a hozzáértők Magyarországon és Erdélyben is, hogy nem lehet minden kastélyhoz egy szállodát rendelni, mert nincs akkora piac. Gernyeszegen is rendezvényszervezéssel próbálkoznak, de a filmpremiert követő kerekasztal-beszélgetésen Teleki Kálmán gróf elmondta, hogy ugyan kaptak 4,6 millió eurós támogatást EU-s alapból, a Hívogató Románia program részeként, azonban ha sikerül felújítani kívül-belül a kastélyt, utána a fenntartás következik. Ha nincs megfelelő feladatkör, akkor a felújítás pár év alatt amortizálódik.

– Ez a felújítás utáni hanyatlás mennyire jellemző?

– Azért még annyira nem jellemző, de műemléképületek, például kastélyok, templomok felújítása ad a közösségi identitásnak is egy nagyon erős töltést, lendületet. Azonban ha üres marad egy épület, akkor az előbb-utóbb elkezd romlani. A folyamatos karbantartáshoz folyamatos funkcióra van szükség.

– Miért lett éppen Gernyeszeg és a Teleki család az új rész témája?

– Gernyeszeg egy nagyon fontos helyszín, és szerintem nem csak a magyarországiak, hanem az erdélyiek jó része sem ismeri, ha nem a környéken él. Amikor megkérdeztük Teleki Kálmán feleségét, Földváry Nicole-t, hogy a látogatók összetétele milyen, megtudtuk tőle, hogy bizony leginkább romániai románok mennek oda, és még csak nem is erdélyiek, hanem például bukarestiek. Ez nem szégyen, de nem is szerencsés dolog, hogy ennyire kívül esik a magyarság művelődéstörténeti ismeretein. Hogyha a magyarok ennyire nem ismerik azt a kastélyt, amely az egyik legszebb Erdélyben, ahol Bethlen István miniszterelnök született, és számos fontos magyar művelődéstörténeti esemény fűződik hozzá, az szomorú.

– A film a család három tagjára, Teleki Kálmánra, Teleki Juliannára és édesapjukra, Teleki Mihályra igencsak nagy hangsúlyt fektet. Róluk mit kell tudni? Milyen szerepük volt a kastély visszaszolgáltatási folyamataiban?

– Teleki Kálmán az, aki a leginkább vállán viszi a terhet. Ő az, aki kétlaki életet él, részben Belgiumban, részben pedig Gernyeszegen. Felügyeli a felújítási folyamatot, és nagyon sokat tett azért, hogy ez az épület visszakerüljön a családhoz és fennmaradhasson. Teleki Julianna grófnő Magyarországon él. Ő volt az utolsó gernyeszegi Teleki lány, aki a kastélyban született. Nemcsak érzelmi szálak kötik az épülethez, hanem családtörténetének olyan rétegeit elevenítette fel a filmünkben, amely egyszerre megrázó és felemelő. A harmadik főszereplő Teleki Mihály, akit mindenki csak Micu bácsinak szólított, Kálmán és Julianna édesapja, akinek az utolsó nagy portréinterjújából tettünk be képi idézeteket. Egy hihetetlen életről tanuskodik, például amikor a Duna-csatornai lágeréletéről beszél, vagy arról, hogy döghúst kellett fuvaroznia grófként. Elmesélte, hogy kifosztották a kastélyukat, és a teljes Teleki családi levéltárat a katonák a lovak alá vetették alomnak. A történelem forgatagairól példaszerű életerővel tudott beszélni.

– Lesz folyatása a projektnek? Melyek a jelenlegi célok?

– Ezt a projektet folyatjuk az MCC Magyar Összetartozás Intézetének vezetőiként, és reményeink szerint mihamarabb el tudjuk vinni Erdélybe is filmet és a kiállítást is.