Februárban volt négy éve, hogy püspökké szentelték és a gyulafehérvári főegyházmegye érsekévé beiktatták Kovács Gergelyt, aki korábban több mint húsz évet töltött a Vatikánban, és ezek az évek meghatározóak volt számára. Onnan hozott magával többek között egy olyan mentalitást, munkaszervezési módszert, amit igyekszik itthon is meghonosítani. A római évekről, gondolkodásmódjáról, az érseksége alatt a szemináriumi oktatás megreformálásáról kérdeztük, valamint arról, mit gondoltak a szeminaristák, amikor pszichológus segítségét ajánlották fel nekik, milyen csoda történt Márton Áron püspök közbenjárására, akinek szentté avatási eljárása folyamatban van, mi a helyzet a Batthyaneummal és a kiskorúak védelmében létrehozott munkacsoporttal. A székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium bentlakásánál történt tragédiával kapcsolatban is tettünk fel kérdéseket. Nagy terjedelme miatt az interjút két részben közöljük.

– Sok évet töltött Rómában, volt egy karrierje a Szentszéknél, nem volt nehéz ezt feladni, amikor érsekké nevezték ki?

– A római éveimet nem karrierként, hanem szolgálatként éltem meg, hiszen a Szentszéknél dolgoztam – egyébként szerintem sehol nem szabad karrierben gondolkodni az egyházban. Többet éltem Rómában, mint itthon. Fiatalon kerültem oda, amikor egy ilyen tapasztalat meghatározó: formálja az ember gondolkodásmódját, szemléletalkotását, így én ilyen értelemben rómaiként határozom meg magamat. Úgy mentem ki, hogy öt évet fogok a Szentszéknél dolgozni a Kultúra Pápai Tanácsánál, laikusan fogalmazva ez a Vatikánnak a kulturális minisztériuma, ahol Középkelet-Európa és a német nyelvterület referense voltam. Amikor az öt év telt volna le, meghosszabbították a megbízást. Amikor az újabb öt év járt volna le, előléptettek. Így fokozatosan állt össze ez a több mint huszonkét év, ami alatt a munkámat örömmel végeztem. Ezért sem tűnt hosszúnak. 

E fő feladatomon kívül más szentszéki intézményeknél, dikasztériumoknál is külső munkatárs voltam elsősorban olyan tennivalókban, amik az egyházjoggal függnek össze, mert abból doktoráltam. Emellett a pasztorációban is igyekeztem részt vállalni. Egészemberes, egésznapos foglalkozás volt ez, ahol az embernek nincs magánélete. Délután, este, hétvégén is események voltak: könyvbemutatók, kulturális és protokolláris események, melyeken részt kellett venni.

– Említette, hogy gondolkodásában római lett, mi a legfontosabb, amit ezáltal magával hozott?

A munkamódszert például, amit próbálok is lassan meghonosítani. Azt, hogy a munkáját mindenki lelkiismeretesen és felelősségteljesen végezze. Azt, hogy mindenki érezze, hogy az általa végzett munka fontos, és annak lelkiismeretes, minőségi elvégzése éppúgy kihatással van a munka egészére, mint a felelőtlen félmunkának.

– Azelőtt, hogy ön lett volna az érsek, nem volt így?

– Nem így közelítem meg a kérdést. Úgy látom, még mindig van egy olyan mentalitás itthon, hogy senki semmiért nem felelős. Ha baj történik, senki nem felelős, mindenki a másikat hibáztatja. A Szentszéknél belém ívódott, hogy amit teszek, vagy amit mondok, azért felelősséget vállalok. Már 29 évesen, kezdő beosztottként, amit én tettem vagy leírtam, azon a szignóm rajta volt. Ha 50–100 év múlva előveszik, egyértelmű, hogy az kinek a munkája, véleménye. Ha valami nincs leírva, nincs szignózva, akkor nincs vagy nehéz a számonkérés. Ezt tapasztalom, hogy itthon a felelősségvállalás az sokkal enyhébb műfaj. 

A másik dolog az őszinteség: ha mi most valamiről beszélünk, akkor beszéljünk őszintén. Elmondom a véleményemet, amely esetleg negatív vagy a kevésbé kellemes, de akkor azt beszéljük meg. Nem akkor mondom el a véleményem, amikor az érintett távozott, a háta mögött. Hasonlóképpen: ha nincs bátorságom véleményt nyilvánítani, amikor azt kérik, utána ne kritizáljak és duzzogjak.

Ami még sok tanulságot hozott, az a soknemzetiségű közeg. Megtanultam azt, hogy nemcsak az én igazam létezik, ahogy azt én mindig tudtam, tettem, hanem van helye a különbözőségeknek, a kérdések felvetésének. Ezt is megtanulhattam. Gazdagítottak az ottani évek a nyelvek elsajátításával is, hiszen – bár olaszul zajlott a társalgás – igyekeztünk, hogy lehetőleg más nyelveket is használjunk. 

– A kinevezése óta eltelt négy évben mennyire sikerült ezeket a tapasztalatokat kamatoztatni, megvalósítani, amiket elképzelt meg?

– Amikor az embert kinevezik püspökké, jó értelemben véve is ez egy hidegzuhany, mert nem készül rá. Én a papságra készültem, ezért tanultam, és amikor pappá szenteltek, akkor is csak elkezdtem tanulni, hogy is kell jó pap lenni. A püspöki tisztség egy egészen más dimenzió, a felelősségnek, a cselekvésnek egy egészen más műfaja, amit az ember nem tanult, amire nem készült. Ehhez hozzájött, hogy egyszerre érkeztem a Coviddal, ami az első évet áthúzta, vagy legalábbis mássá tette.

Bár a saját egyházmegyémbe tértem haza, és azt mondhatom, ismerem Erdélyt, ismerem a papokat is, de mivel annyi éven át nem voltam itthon, vissza kell szokni. Úgy is fogalmaztam meg a magam számára, hogy az első öt év azzal fog eltelni, hogy az ember próbálja újratanulni az egyházmegyéjét, a társadalmat, a mentalitást.

Az elmúlt négy év elsősorban azzal telt, hogy azokra a kérdésekre, nehézségekre, kihívásokra próbáltam választ adni, amit az egyházmegye elém tárt, és ebből rengeteg van. Ezekre próbálok a munkatársak segítségével választ adni, és ebbe sikerült beleszőni prioritásokat, általam fontosnak tartott programokat. Ilyen például a papok állandó képzése, hiszen korábban az egyházmegyében nem volt intézményesen felépített továbbképző a segédlelkészek kötelező képzésén túl. A szemináriumi nevelést sikerült megreformálni, hogy a kor kihívásainak jobban megfeleljen. Ez is hosszú előkészítő munkát igényelt az előjárókkal, a tanárokkal együttműködésben. A 2023–2024-es tanévtől sikerült ezeket bevezetni.

– Miben volt szükséges korszerűsíteni?

– Például a tananyagban, ami gyakorlatilag 1990 óta nem változott, nagyjából ugyanaz maradt. Új tantárgyakat kellett bevezetni. Fontosnak tartom az önismeretet szakemberek bevonásával, művészettörténet oktatását, vagy az érzékenyítést nemcsak a kiskorúak, hanem általában az emberi méltóság védelmében. Adminisztrációs téren is szükséges a képzés, megtanulni például, hogyan kell egy pályázatot megírni. 

– Mennyire voltak nyitottak erre?

– A változás mindig kihívás. Vannak tantárgyak, amelyeknek örültek, de például nem mindenki lelkesedett a pszichológussal való beszélgetés lehetőségéért. Egy-másfél év után rájöttek, hogy igazából ez segít nekik, hogy egy kispapnak egy jó szakember tud segíteni.

– Lelkészek vannak együtt, akiknek lelki vezetőjük is van, „minek ide pszichológus?” – gondolhatták.

– A lelki vezetőre mindig is szükség van életünk végéig. Kezdve attól, amikor valaki még szeminarista, fontos, hiszen a lelki vezető az, aki segít nekem, segít az én papi identitásomban, megerősít. Nem is annyira vezető, inkább kísérő, aki kísér engem, bátorít, együtt megyünk ezen az úton. Az ő személyén kívül azonban jó, ha van egy olyan szakember, aki ezt kiegészíti: kell az önismeret, a határaim ismerése.

Fontos, hogy merjek szembenézni őszintén önmagammal, segítsen nekem egy szakember, hogy lássam, ki vagyok, mik az én erősségeim, találjam meg a hivatásomban a hivatásomat, hogy mi az, amiben kifejezetten jó vagyok, és kimagaslót tudok nyújtani. Ugyanakkor segítsen meglátni, hol vannak a gyengeségeim, ahol könnyen kisiklom, megbotlom. Ha ezeket nem ismerem, a kiégésnek, a kisiklásnak a veszélye sokkal nagyobb. Abban, hogy ezeket a gyengeségeimet ismerjem, tudjam kezelni módszerekkel, tanácsokkal egy szakember tud segíteni, míg esetleg a lelki vezető nem. 

– Romában Márton Áron püspök úr szentté avatási ügyének posztulátora is volt. Milyen stádiumban van az ügy?

– 2012-től voltam az ügy posztulátora, vagyis az, aki közvetít az egyházmegye és a Szentszék között, megteszi a szükséges lépéseket az ügy előrehaladása érdekében. 2019-ig a kért pontosításokat, pótlásokat gyűjtöttem össze, fordítottam olaszra. Az érseki kinevezéssel az ember elveszíti a posztulátori megbízatását érdekütközés miatt, hiszen attól kezdve én már az ügynek a tulajdonosa lettem. Utódomként egy olasz posztulátor hölgyet választottam, Cristiana Marinellit, aki nagyon jól dolgozik. Ahogy kineveztem, tavaly május végén, pár héten belül a teljes dokumentációt áttanulmányozta, és megírta hozzá az észrevételeit.

Kapcsolódó

Márton Áron szentté avatásának új posztulátora is a püspök szülőfalujába, Csíkszendomokosra látogat

Cristiana Marinelli, Márton Áron szentté avatásának új poszulátora is részt vesz a püspök szülőfalujában, Csíkszentdomokoson tartandó megemlékezésen és konferencián augusztus 26-án, szombaton.

szentté avatás Márton Áron emlékünnepség Kovács Gergely Csíkszentdomokos

Most februárban Rómában voltam, együtt mentünk el a dikasztériumhoz, ahol kedvesen fogadtak, és volt egy alapos beszélgetésünk. Elmondták az álláspontjukat, mi is a miénket, és megvan a remény, hogy sikerüljön előrelépni. Nem fékezik az ügyet, nincs akadályozás. Pontosításokat kértek, ezeket kell nekünk benyújtani, csakhogy a dikasztérium ezernél több üggyel foglalkozik egyszerre. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor elmegyek az orvoshoz, és előttem vannak huszonketten. Kivárom a soromat, végre bemegyek, és akkor közlik velem: »Na jó, de hol van a küldőpapír? Jaj, az nincs!« Akkor el kell mennem küldőpapírért, és amikor visszamegyek, megint vissza kell állni a sor végére. Itt tartunk, mi megint a sor végén vagyunk, és várjuk, hogy az ügy menjen előre. Ezért tűnik lassúnak. Nem lehet megsaccolni sem, hogy mennyi idő.

Ha eljutunk oda, hogy azt mondják, az összeállított dokumentáció rendben van, majd akkor következik az érdemleges döntés. Ehhez, úgymond, egy újabb sor végére állunk be, és várjuk, hogy ott mit fognak dönteni. Időigényes, de mozdul az ügy, most is összeállítottunk egy kiegészító dokumentációt.

– Feltétel a személyéhez fűződő csodatétel is, igaz?

– A szentté avatásához az ő esetében is kell csoda, de ezt megelőzően az egész életét meg kell vizsgálni. Ha egy kedves nővérről, apácáról van szó, aki egy kolostorban élt, kevés levelet írt, sokat imádkozott, ott hamar ki lehet vizsgálni az írásait, az életét. Áron püspök úr viszont rengeteg szentbeszédet mondott, körleveleket írt, nagy a dokumentáció, amit mind át kell vizsgálni az ő életszentségének igazolására. Ebben a fázisban vagyunk, hogy azt reméljük és várjuk, hogy a Szentszék kimondja, Márton Áron püspök úr valóban szentként élt, olyan életet élt, ami az átlag keresztényén felüli, ugyanakkor követhető, követendő példa.

Ha ezt kimondják, utána következik az, hogy az ő közbenjárására még egy csoda is kell történjen. Úgy tudjuk, történt egy ilyen csodás gyógyulás. Majd orvosok vizsgálják ki, csoda volt-e vagy sem. Az orvosok azt mondhatják: kapott hál' Istennek egy jó kezelést, arra a szervezet jól reagált, tehát nem csoda, vagy azt, hogy igen, mi orvosok sem tudjuk ezt a gyógyulást megmagyarázni. A gyógyulást, a csodát mindig Isten teszi. Nem Márton Áron püspök úr volt az, aki a csodát tette, de az ő közbenjárására történt, hozzá imádkoztunk, az ő segítségét kértünk, és akkor tette a csodát Isten. Ez a magyarázata teológiailag. 

– A Batthyaneumról is kérdezem, van-e esély a visszaszerzésére?

– Romániában már a fellebbezéseknek minden szintje kimerült, Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultunk. Ott ügyvédi iroda képvisel minket. A kérést letettük, hogy az ügy pontosan hol tart, ezt az ügyvédeink tudják. Egy biztos, hogy mi nem mondunk, nem mondhatunk le róla, az a mi jogos tulajdonunk. Lehet magyarázni dokumentumokat, de én tiszta lelkiismerettel mondom: a Batthyaneum a mi tulajdonunk. Vannak nekünk ott olyan kincseink, amiket egyszerűen nem szolgáltatnak vissza. A kettőt lehetne külön kezelni: az ingatlant és az ott őrzött, elkobzott javainkat, de utóbbiakat sem adják vissza. Procedurális kifogásokkal mindent meg lehet akadályozni.

– Jelenleg mennyire vannak leltározva ott, amit elkoboztak? Mennyire vannak biztonságban a javaik?

– Sajnos nem tudjuk, hogy mennyire vannak biztonságban, mert nem tudunk bemenni és megnézni. Nem a Codex Aureusra gondolok, mert azt amúgy sem engednék, de a többit is, ha én fizikailag szeretném megnézni, nem engednek be. Legfeljebb kutatni lehet Bukarestből jóváhagyott előzetes kérés alapján.

– Tavalyelőtt a gyulafehérvéri érsekség felállított egy Emberi Méltóság Munkacsoportot Ferenc pápa apostoli levele nyomán, melynek értelmében a kiskorúak védelmében arra kötelezett minden egyházmegyét, hogy hozzon létre egy mindenki számára hozzáférhető bejelentő rendszert, ahol jelezhetik a szexuális abúzust, illetve annak rejtegetését. Az érsekség nemrég közzétett egy ismertetőt is arról, hogy mit lehet bejelenteni és hogyan. Történt már bejelentés?

– A kiskorúak védelme kétségtelenül nagyon fontos és kényes téma, azonban tiszta lelkiismerettel merem kijelenteni, hogy itt van egy szándékos támadás is az egyház ellen, amit én nem értek, hogy miért. Meg lehet nézni az ENSZ hivatalos jelentéseit: a legtöbb visszaélés a családban történik, valamint iskolákban, sport területén. Ha sorrendbe tesszük, az egyház nem a legelsők között van, és nyugodt lelkiismerettel tudom mondani, annyi intézkedést, odafigyelést, érzékenyítést, mint az egyház, egy intézmény sem tesz.

Az biztos, ha csak egy visszaélés is történik, már az is sok. Nem szabad előfordulnia. Amit én a főegyházmegyénkben fontosnak tartok, az a megelőzés, az érzékenyítés. Nem elégséges az esetleg előforduló esetek kezelése. Itt próbáltunk tenni egy határozott lépést azáltal, hogy kidolgoztunk egy magatartási szabályzatot, amiben benne van, mit jelent az emberi méltóság. Nemcsak a kiskorúra kell odafigyelni, nem csak a sérülékeny felnőttre, hanem mindenkire, ezért is neveztük el emberi méltóság munkacsoportnak, amelyben vannak papok és vannak világi szakemberek: családterapeuta, pszichológus, pszichoterapeuta, jogász. Ezt a szabályzatot, nem letöltöttük valahonnan az internetről, hanem több mint egyéves munkával dolgoztuk ki, és a németországi Porticus Alapítványtól, akiknek erre van elismerése, kiváló minősítést kapott. Magyar, román és angol nyelven feltettük az érsekség honlapjára. Tanulmányozható, és ott tettük azt is közzé, hogyan lehet – ha valakinek tudomása van visszaélésről – felénk ezt jelezni. Eddig még bejelentés nem érkezett.

Olyan van, hogy valaki érdeklődik, mert ő úgy gondolja, hogy ilyenről tud vagy hallott, és hogy mit tehet, hová fordulhat. Ilyenkor azt mondjuk: tessék bejelentést tenni, és azt a bejelentést vállalni, másképp nem tisztességes. Ha névtelenül ír valaki, az lehet bosszú, lehet viccelődés, lehet sajnos komoly is, de meg kell tudnunk győződni róla, hogy egy reális személlyel, helyzettel állunk szemben, és akkor haladéktalanul kivizsgáljuk. Amennyiben bebizonyosodik a bántalmazás, akkor annak következménye van.

Nekünk is mindig tanulni kell, legyünk a viselkedésünkben prudensek. Fontos, hogy tanuljunk meg szabályokat felállítani, hiszen gyerekekkel foglalkozunk, táborokat szervezünk, hittanórán velük vagyunk. Amikor a szabályzat elkészült, megkérdeztük a papjainkat, világi munkatársakat – akik ilyen tevékenységekkel foglalkoznak –, hogy mit gondolnak róla, segítsenek még jobbá tenni azt. Ők mondták, hogy felelős döntéseket kell hozni. Például egy tábor esetén világos a nemek és kor szerinti csoportosítás, viszont ha egy nagyobb hálószobában vannak fiatalok és velük felnőtt, aki szem előtt tartja őket, vállalni kell annak veszélyét, hogy azt kérdezik, a felnőtt mit keresett ott. Ha pedig a felnőttek külön alszanak, és ha reggelig párnaháború van, vagy valami baj történik, akkor annak kell vállalni a felelősségét.

Tehát a felelősségvállalás és annak a kritériumai, hogy hogyan mérlegeljek, ebben is próbálunk segíteni, hogy legyen bennünk egy érzékenység, odafigyelés, és lehetőleg tanuljuk meg, hogyan kell eljárni. Nem olyan korlátokat, merev szabályokat akarunk, amelyek a kiskorúak vagy a velük való egészséges kapcsolat kárára vannak, hanem amelyek a környezetet és a kapcsolatot biztonságossá teszik mindkét fél számára.

Folytatjuk...