Kés, villa, olló nem gyermek kezébe való – neveljük a csemetéket elővigyázatosan. Míg e szólásmondás eredményeképpen a kicsik egy része félve elkerüli az éles tárgyakat, Kovászna megyében az ijedelemnek elejét veszik: nem rettegni, hanem az éles tárgyakkal bánni tanítják meg a 6-14 éves korosztályt. Legalábbis Konnát László fafaragó mester faragóóráin, mert meggyőződése, hogy a kicsi bicskának igenis helye van a gyermek kezében, ha azt művészi önkifejezésre, alkotásra használja. És azok, akik erdőkkel körülölelt vidéken nevelkednek, egész korán ráéreznek, hogy dolguk van a fával, faragással, így előbb-utóbb jelentkeznek a mesterhez, aki maga is a „forgácsban nőtt fel”, családi örökségként vitte tovább hivatását. Hatvan év alatt több száz gyermeket tanított meg faragni – szülőket, akik valaha bizonytalan kezű csemeték voltak, és a jelen nemzedékét is, versenybe szállva okoseszközökkel, képernyőkkel. Az elhivatottak pedig állatfiguráikkal, makettjeikkel évente visznek haza első díjakat a bukaresti versenyekről. Mert a művészetnek nyelve nincs, csak mindenki által érthető mondanivalója. INTERJÚ.

– Hogy az olvasóink értsék az interjúnk apropóját, kezdjük azzal, hogy 2023 decemberében találkoztunk a sepsiszentgyörgyi karácsonyi vásárban. Az ön standjánál egészen szokatlan látvány fogadott: a művész a vásárlókra várva munkához látott, hogy hasznosan töltse minden idejét. Az meg különösen tetszett, hogy az ujjai közt gyermeki állatfigurák születtek. Mintha rajzok elevenedtek volna meg. Kicsi lovak, karcolt kutyák… Hogyan talált erre a mesterségre?

– 1959-ben születtem, lassan 60 éve faragok, 5-6 éves koromban kezdtem „komolyabban” űzni a mesterséget, ugyanis ötéves voltam, amikor halas bicskát kaptam ajándékba – ez volt az olcsó, gyermekeknek való, kisméretű fémbicska, amelynek a nyele hal formájú volt, innen ered az elnevezése; az éle pedig buta.

Abban az évben épp a nagyszüleimnél vakációztam Felsőcsernátonon, az unokatestvéreim mind idősebbek voltak nálam, célul tűzték ki, hogy ostornyelet faragnak maguknak. És hát milyen a gyermek? Én is áhítoztam egy ostornyél után, ezért elvonultam és addig faragtam, mígnem elkészítettem a magamét. Nagyapám szeme kikerekedett, amikor előjöttem a saját kezűleg fabrikált játékommal, ma is hallom, ahogy komolyan szól, „vedd’ca elé azt a bicskát!”. Tudta, hogy életlen bicskával nem lehet faragni, és látva a művem, azt is sejtette, hogy a bicska időközben megéleződött. Igaza volt.

Szemfüles gyermek voltam, ellestem, hogy hová akasztják a kaszakövet és azzal miként élezik a szerszámot, így elbújtam, és addig súroltam a zsebkésemet, míg valamelyest megélesedett. Egyébként a családban nem volt meglepő, hogy ilyen fiatalon már értek a famegmunkáláshoz, mert nekem ez volt az örökségem, édesapám is asztalos és fafaragó volt, ő a ’30-as években idős Haszmann Pali bácsitól tanulta a mesterséget.

– Különleges, hogy már gyermekkorában rátalált a hivatására, de gondolom, sokáig nem is sejtette, hogy megtalálta azt, hiszen beleszületett a fafaragásba. Miként leste el az édesapjától, miket tanult tőle?

– Édesapámék hatan voltak testvérek, mind fiúk. Egyik maradt a földdel, a többiek pedig asztalosnak, péknek, szíjgyártónak álltak. Próbáltak mindannyian mesterséget tanulni. Édesapámat „belopták Bukarestbe”, szénásszekér mélyén vitték a városba, ahol asztalosinasnak tanulhatott. Miután visszakerült, a kicsi magyar világban a székelyudvarhelyi fafaragó és szobrászati iskola faluról falura járt, hogy a tehetségesebbeket felkutassa. Ő a rajztudásának köszönhetően fafaragó szaktechnikumon tanulhatott.

Azonban jött a háború, és a 17 évesek két hónapra Úzvölgyébe kerültek, utána asztalosinasként folytatta, később megbecsült asztalosmesterként dolgozott. Korát meghaladó asztalos volt, nemcsak egy fázist ismert, hanem az alapoktól kezdve az utolsó fázisig mindent. Otthon egy önálló műhelyt is létrehozott, amit változatos kézi szerszámokkal látott el ügyelve arra, hogy az elektromos gépekből csak a néhány legszükségesebb kerüljön be.

Én apám mellett, a forgácsban nőttem fel. Láttam, hogy miként dolgozik, milyen a viszonyulása a fafaragáshoz, és azt is, hogy a különféle szerszámokat milyen munkára használja. Fiatal felnőtt voltam már, amikor önállósodtam: ő továbbra is asztalossággal foglalkozott, én meg továbbvittem a tudást, díszíteni is próbáltam a tárgyakat. De gyermekkoromban inkább csak hobbi szinten műveltem ezt a mesterséget, a középiskolában műépítész szerettem volna lenni, de abban az időszakban 20-25 diák jelentkezett egyetlen helyre, így négyszer megpróbáltam bejutni az architektúra egyetemi képzésre, és mivel nem jártam sikerrel, elhelyezkedtem az építőiparban. Tíz éven át toronydarun dolgoztam.

Középiskolában Gazdáné Orosz Ella rajztanárnő volt a tanítóm, a mesterem. Az ő módszereinek hála, és a későbbi fafaragó táboroknak köszönhetően elég korán elkezdtem székelykapukat és bútorokat faragni. De még akkor is csak hobbi szinten műveltem a népi fafaragást.

Ez volt az az időszak, amikor a tanító nénik szívesen láttak, hogy a harmadik, negyedik osztályos gyerekeknek kézimunka órán fafaragást tanítsak, puszta szórakozásból. Ez kapóra jött, mert a rendszerváltás után a daruk leálltak, én meg kaptam egy állást az iskolában. Érdekesen alakult a történetem, mert az igazat megvallva én karbantartónak jelentkeztem az éppen nyugdíjba vonuló helyére. Ám, amikor a tanügyi káderek értesültek a mesterségemről és a képességeimről, nevetve azt mondták, hogy indítsam el a fafaragó köröket, mert „karbantartót kapunk eleget, de fafaragót elég ritkán találunk”. Azóta a tanulók klubjánál vagyok, közben elvégeztem a faipari technikumot is, így húsz éve már egyes fokozatú oktatómesterként dolgozom.

– Tehát iskolában oktatja a fafaragást. Hogyan kerülnek önhöz a gyerekek, és milyen indíttatással, célokkal dolgoznak?

– A norma szerint heti 8-10 csoportot oktatok, csoportonként 5-10 gyermeket. Amelyik képes lerajzolni a lovat, az valószínűleg ki is tudja faragni, de ez fordítva nem érvényes, azért egy kis született tehetséget is kell birtokolnia a tanítványnak ahhoz, hogy haladhassunk a közös munkában.

Megjelenünk évi 8-10 vásárban, ahol, ha lehetőségünk van rá, még oktatjuk is a fafaragást, a tanítványaim vállalják a bemutatófaragást, emellett rendszeresen részt veszünk az Országos Népművészeti Tantárgyolimpiász fafaragás, gyermekjáték-készítés részlegén. Az utóbbi tíz évben nagyon jó eredményeket értünk el, évente hazahozzuk az első díjakat.

– Igazán büszke lehet a diákjaira! Elégtételekből nincs hiány…

– Büszke vagyok. Hiszen vannak olyan tanítványaim is, akik képesek bármilyen meseillusztrációt rárajzolni a deszkára és síkdomborműben kifaragják azt. Ezeket a munkákat nevezem be versenyekre, épp nemrégiben érkezett az értesítés, hogy egy hetedik osztályos diákom, aki 20x30-as diófa deszkalapra egy napraforgót domborított ki, első díjat kapott a bukaresti országos versenyen. Egy oktató négy tanítványa munkáját küldhette be, egy második osztályos diákom is első díjat nyert, és a másik két tanítványom is országos elsőként végzett a saját kategóriájában. Rendszeresen oklevéllel érkezünk haza az országos fafaragó tantárgyversenyekről. Parasztgazdaságokkal, gereblyével, egyéb szerszámokkal, ugrójancsikkal, zsindelyes tetejű házakkal, állatokkal menetelnek a dobogó legfelsőbb fokáig.

Az állatfigurákat – mivel kisméretűek – nem vésővel, hanem késsel készítik. A hárs, a juhar, a fűz és az éger puha fa, ezekből lehet megfelelően dolgozni. A fenyő nem igazán alkalmas fafaragásra, bár az őseink valamikor ebből is tudtak teremteni, de tény, hogy a félig nyers fa könnyebben faragható.

Külön öröm az is, hogy a legtöbb tanítványomnak szép gyűjteménye van már, mert az első faragásaikat nem szívesen adják el, azokat megőrzik, hogy emlékezzenek. Illetve a munka egy másik különlegessége, hogy sok tanítványomnak már a szüleit is tanítottam valamikor, így kialakult egy hagyomány a Kovászna megyei családok körében, hogy, ha az édesapa és az édesanya járt faragásra, akkor valahogy úgy alakul, hogy a gyermek is beiratkozik.

A népi díszítő faragáshoz rengeteg kitartás kell, ezért próbáltam úgy összeállítani a tantervet, hogy minden gyermek örömét lelje benne, első osztálytól kezdve nyolcadikig. Mivel ennyire változatos korosztályokkal dolgozom, az életkori sajátosságokból adódnak különbözőségek: az első osztályosnak még gyenge a keze. Így velük az alapoktól indulok, előbb megtanulják kezükben tartani a ceruzát és azt meghegyezni; a nagyobbak már egy jó késsel egy kicsi fából fakést faragnak. A még idősebbek malacot, baglyot, halat készítenek. A haladóbbak már egy cicát, egy kutyát, egy lovat is képesek megalkotni. Ezekhez mind készítettem vázlatot, terveket, az utasításokat követve dolgoznak és fejlődnek.

– Az, hogy sokan jelentkeznek, magyarázható azzal is, hogy nagyobb a hajlam a székelyföldi gyerekekben a fafaragásra, amit például az erdők közelsége indokol? Vagy inkább az lelkesítheti őket, hogy újdonságokat tanulhatnak meg, illetve „felnőttes” dolgokat végezhetnek, hiszen ilyen fiatalon bicskával a kezükben dolgozhatnak?

– Sok gyerek jelentkezik hozzám, de sok le is morzsolódik. Létszámban jóval kevesebben vannak, mint 20-30 évvel ezelőtt. Nem mindenkiben van kitartás, hiába lapul bennük a tehetség, szorgalom nélkül nem jutnak előre. Ugyanakkor a tananyag is több, délutánonként nagyon nehéz visszahívni őket az iskolába. Így a faragók egy része hétvégén dolgozik.

Az erdő közelségének valóban van vonzerője: táborokban látjuk, hogy egy zágoni, zabolai gyermeket könnyebb famegmunkálásra tanítani, mint például egy budapestit. A vidéki élet előnyösebb ilyen szempontból, úgy vesznek részt, hogy tudják már fogni a zsebkést, hiszen segítenek a szüleiknek a házimunkában, például késsel hámoznak zöldséget.

Mégis az a tapasztalatom, hogy harminc évvel ezelőtt könnyebb volt a faragásoktatás, eleve több közösségi programon vettek részt az akkori gyermekek, ma azonban a képernyő olyannyira lefoglalja őket, hogy nem igazán használják a kezeiket. A kütyük elvették az alkotókedvet, mivel manapság a gyermekek szinte mindent megkapnak, még rajzolniuk sem kell.

– És ha jól értem, rajztudás nélkül a faragás sem működik…

– Bizony, csak úgy lehet malacot vagy kutyát faragni, ha 3-4 vonalban le is tudjuk rajzolni azt. Nálunk a faragás úgy zajlik, hogy én halvány vonalakkal lerajzolom az állatokat, és a tanulók első feladata, hogy próbálnak hasonlót rajzolni. Utána a fára rajzolt állat kontúrját szalagfűrésszel körülvágom, és onnantól már csak kézi bicskával faraghatják a figurát. A szívemnek kedves tapasztalat, hogy amikor már jelen vannak, szinte észre sem veszik az idő múlását. Jeleznem kell, hogy a nap lejárt, ideje indulni, és sosem panaszkodnak éhségre vagy fáradtságra, teljesen elmerülnek az alkotásban.

Emellett a másik nagy büszkeségem, hogy közben azt is megtanulják, hogy miként vigyázzanak magukra. Az évtizedek során senkit sem kellett sürgősségire vinnem, egyetlen tanítványom sem vágta el annyira az ujját, hogy az orvosi ellátást igényeljen. Már ez is nagy dolog! Kisebb karcolások történtek ugyan, de sosem adódtak komolyabb problémák. Ez talán azzal is magyarázható, hogy van egy közös megállapodásunk a gyerekekkel: én a zsebkéseket mindig fertőtlenítem, és ha 60 másodpercen keresztül szorítják az ujjukat, aminek következtében eláll a vérzés, akkor karcolásnak nevezzük az így szerzett sebeket.

– Szoros kapcsolata alakulhat ki a gyerekekkel, biztonságos környezet lehet az, ahol ilyen mélységekig képesek elmerülni az alkotásban. Sikerül követni, hogy hatvan év alatt hány csemete tanulta meg öntől a fafaragást?

– Azt pontosan nem tudom, de évente körülbelül 30-33 osztálynaplót vezetek. Sokak nevére emlékszem, sok az olyan tanítványom a múltból, aki engem, mint mestert, a jelenben meghaladt. Nincs is annál nagyobb elégtétel, mint tudni, hogy míg én az oktatásukból keresem a kenyerem, ők képesek olyan szinten elsajátítani ezt a mesterséget, majd továbbképezni magukat, hogy később egy egész családot eltartanak a fafaragásból.

A faragás önmagában nem nehéz, ha az ember tehetséges és szereti, a kész terméket eladni sokkal nehezebb. Megtalálni a piacát az igazi kihívás. A természetes kelendőbb, mint bármi egyéb, és ezek a naivan faragott figurák nagyon tetszenek a felnőtteknek. Jobban, mint a kicsiszolt, lakkozott termékek például.

Mi meg nem adjuk fel, készítjük, ami a szemnek tetszetős, mert ha valami úgy sikerül, ahogyan az korábban az elképzeléseinkben megszületett, az szellemileg ösztönzi az embert. Hát még lelkileg!