Első táskáját 1975-ben varrta: nagyapja keményszárú csizmáját áldozta az inasi eszközre, amely évtizedeken át tett jó szolgálatot. Benne sok kolbászt és szalonnát cipelt, míg gyermekként 5 kilométeres útszakaszokon gyalogolt, hogy a hideg műhelyben hámokat készíthessen. Ma takaros porta a tulajdona, rajta raktárral, bemutató térrel, üzlettel, műhellyel, ahol nem csupán kereskedik, hanem megismerkedik, kapcsolatot épít a vásárlóval – derült ki az erdővidéki Kovács Béla bőrdíszművesnél tett látogatásunk során. A mester szerint a műhely melegében született téli álmok teremtettek bőrhegedűt, élesztettek fel grófi uradalmi székhuzatokat, kreáltak egyedi motívumokat, kivitelezéseket.

Tekervényes út vezetett Barótra, ahol Kovács Béla mester „műhelyháza” áll – műhelye és háza, ugyanis az általa tervezett lakás minden zegzuga bőrdíszműves termékekkel teli. Bár kezdetben egyszerű műhelyt tervezett, az évek folyamán bemutató helyiségek, raktár, festőrészleg, vásártér és takaros dolgozóhely alakult a földszinten.

45 éve él hivatásának, ez idő alatt a bőr belakta az életteret, amit feleségével csöppet sem kifogásolnak: otthonosan mozognak a kézműves mindennapokban, egymás kezébe adják a munkát, és egyetértésben készülnek bemutatókra, vásárokra, új szezonokra. Közben pedig a kapun betoppanó vásárlókat szolgálják ki: beszélgetnek, hahotáznák a kliensekkel, meghallgatják a vágyaikat, hogy a mester a későbbiekben eleget tehessen az elképzeléseknek.

Szemtanúi voltunk, hogyan zajlik náluk a vásárlás: fiatalok és idősek adták egymás kezébe a kilincset, kinek-kinek megvolt az elképzelése a kívánt termékről, és rendszerint meg is találta azt a polcon. Szinte alig akad két egyforma darab a műhelyben: laptop táskák, kisebb és nagyobb női-férfi táskák, pénztárcák, erszények, kulacsok, kulcstartók, övek, szíjak, ostorok, hámok közül válogathattak az érdeklődők.

Arra a kérdésünkre, hogy hányféle terméket készít, nem sikerült választ adnia, hiszen már a felhasznált motívumvilág is olyan gazdag, hogy nem bírják számon tartani, hát akkor a termékek listája, amely folyton kiegészül. Elegendő csak az okostelefonokra gondolni, amelyek mérete mindig változik, és azokhoz újabb és újabb tokokat gyárt a bőrműves mester – végeláthatatlan tehát a műhely tartalma.

Ahogyan a bőrműves mesterség is: Kovács Béla azt vallja, ez a szakma sosem évül el, folyamatosan megújul, képes követni a váltakozó korszakokat és igényeket. „Művészet ez, nem megélhetés”, amelynek művésze nagyokat álmodik, majd megvalósít – magyarázta, kiemelve, hogy türelemmel teli fejlődés vezetett idáig, hajnalokat és éjszakákat áldozott az önképzésre, a sikertelen termékek finomítására. Elzárkózott a másolástól, az utánzástól, igyekezett olyan termékeket alkotni, amelyek egyediek – kíváncsiság és a munkában lelt öröm lendítette át a nehezebb időszakokon, az tette lehetővé, hogy sose kelljen félre dobnia egy elbaltázott megvalósítást, hanem legyen ereje átdolgozni azt.

Családi vállalkozásuk, amelynek hajtómotorja a férj, üzemanyaga a feleség, frissen tartója pedig a fiú és a téli álmok, olyan egyedi termékekkel ismerteti meg a vásárlókat, amelyek a világon máshol nem lelhetők fel: a baróti műhelyben csendült már fel bőrhegedű, készültek a modern technika kivitelezéseit megszégyenítő székhuzatok, bőrkulacsok, kézzel varrt táskák és pénztárcák egyaránt. Nem meglepő, hogy az erdővidéki mesternek határokon átívelő híre van. Mint megtudtuk, annak ellenére, hogy elsődleges számukra a megújulás, sosem hirdették magukat az online szférában: elegendő volt egy elégedett vásárló, a vele való kapcsolattartás, és a hírük messze szállt a nagyvilágban.

Mindezt az is segítette, hogy a bőrdíszműves az ősi mesterséghez ragaszkodva nem engedte a falakon belül a gépesítést, szalaggyártást: szinte alig támaszkodik modern eszközökre, gyakran használt szerszáma a varrópad, félhold kés, lapos kés, kacor, különböző méretű árak, szélezők, szakítók, körző, sléfes fa, szabógép és bőrvékonyító. Ottlétünk folyamán elleshettük a technikáját, megmutatta ugyanis, honnan indul egy táska élete: a bőr beszerzését a minták, motívumok préselése követi, majd a festés, a lyuggatás és a varrás.

Életben tartani egy ősi mesterséget

Szakmáját 1973-ban inasként kezdte, majd az alapok elsajátítását követően a Kisipari Szövetkezetben dolgozott. Elmondása szerint, „észből nála kevesebb volt, nem volt helye az okosok padjában”, ezért döntöttek úgy szülei, hogy mesterségre taníttatják. Közel három évtizeden át tevékenykedett lószerszámkészítőként, szíjgyártóként:. „Apró szobában dolgoztunk négyen, a három mester és én, az inas. A kályha melletti sarokba kényszerültem, reggelente a víz meg volt fagyva, délutánra csak úgy izzadtam a tűz melegében” – mesélte.

Inasként sosem gondolkodott azon, hogy bőrdíszműves mesterré válhat, az egyre változó igényekhez azonban alkalmazkodnia kellett. A rendszerváltással kiszorultak a mezőgazdaságból a lovak, átvették helyüket a gépek, így a lószerszámok iránti érdeklődés is megcsappant. Mivel azt tapasztalta, az emberek odáig vannak a bőrért, mert élő anyag, és nem évül el, természetadta lehetőségekkel kezdte el „művészetét”: az 1990-es évek elején nyitotta önálló műhelyét, ezt követte a családias jelleg, amelynek köszönhetően rálelt stílusára és szenvedélyére, és azóta is a „feltalálás” motiválja a munkavégzésben.

Mivel napjainkban sokan keresnek egyedi kiegészítőket, feladatának érzi, hogy az emberek igényéhez igazodjon, s ha kell, egy lépéssel előttük járjon. De nem túl távol tőlük: „ha elszalad a míves, eladásképtelenné válik, ebben a szakmában látni is kell, nem csak nézni, így található meg az irány” – magyarázta a mesterember.

Visszatérő vásárlói és ismerősei olyannyira megszokták, hogy télen, a műhely melegében nagyokat álmodik, és a megálmodott termékek igényesek, minőségiek, hogy tavasszal már kérdezgetik, „mester úr, a télen álmodott-e valamit?”. Kovács Béla szerint a hó pilinkézése, a fagyos hajnal és a műhely melege aktívan tartja a gondolatait, „most jön meg a műhely becsülete, mert megérkezett a hideg, nyáron még viszket a talpam”.

Noha a lószerszámkészítés háttérbe szorult, máig elvállal egy-egy felkérést, ha igényes darabokra vágynak a lovas emberek: évtizedekkel ezelőtt olyannyira belemélyedt szakmájába, hogy felfedezte, a különféle tájegységek egyedi hámokkal és kantárokkal rendelkeznek, és a moldvai, székelyföldi, mezőségi stílust mind-mind elsajátította. A mester egyik hitvallása, hogy a megújulás és ősiség nem zárja ki egymást, ezért hiába a „korral való haladás”, visszanyúl a letűnt korok motívumvilágához, praktikus eszközeihez.

Találni nála a nagymamák erszényeihez hasonló pénztárcákat, kulacsokat is, ahogyan különféle autómárkákkal ellátott kulcstartókat. Úgy véli, „míves embernek születni kell, de a ráutaltság is kifejleszti a kézműves marketinges hajlamát”, azaz értékesítés közben jön rá az árus, hogy milyen elvek mentén szervezheti kereskedelmét.

Közel 50 éves táska, bőrhegedű, székhuzat – hogyan készülnek a különlegességek?

Kovács Béla bőrdíszműves mester büszkén mesélte, hogyan készítette el első igazi táskáját – csöppet sem rutinosan, mert addig csak szíjakat, lószerszámokat alkotott. Kérdésünkre, hogy milyen technikát használt, megnyitotta a műhely egyik rejtekhelyét, és elővette a közel 50 éves darabot. Hiába a fél évszázad, a táska ma is használható lehetne. Rajta szarvaskarcolat – azért, mert inasként nem volt még gyakorlata a lenyomatokban, festésben.

Nem úgy, mint napjainkban, amikor már hangszerkészítést is bevállal – természetesen szigorúan csak bőrből. Nemrégiben több bőrhegedűt is megtervezett, majd kivitelezett, amelyek – eddig úgy tűnik – egyedülállóak a világon. Játszott már rajtuk cigány prímás, zenetanár is, sőt végigmuzsikáltak velük esküvőket, tehát megfelelnek az elvárásoknak. Egyetlen hibájuk, hogy hangzásilag életlenebbek, kevésbé cincogóak, mint a fából készült hegedűk.

Szintén egyedülállónak minősül a grófi uradalmak székhuzatainak felélesztése: Kovács Béla mester titkos technikával dolgozik, képes egyszerre 6 vagy 12 széket is ellátni új bőrfelülettel, a régieket pedig, amelyek olykor több százéves ereklyék, gyűjteményébe helyezi. Egyrészt azért, hogy a motívumvilágukból merítsen ihletet, amikor táskát vagy pénztárcát alkot, másrészt pedig azért, mert így kapcsolatba kerülhet a régmúlttal, amelynek szeleteit tovább adja a következő generációknak.

Hisz benne, hogy a kézművesség lelket lehel a termékekbe, ha valóban kézzel és nem gépesített megoldásokkal dolgozik a mester: „A modern tudomány gyakran nem vállalja, hogy a motívumok lenyomatát elkészítse, de egy falusi gyerek a maga furfangjával és kezeivel képes megalkotni azt is, ami lehetetlennek tűnik” – állította.

Mivel több kézműves egyesületnek is tagja, látja, hogy a míves emberek többségében él az a szikra, ami benne is, így nem csoda, hogy mély barátságok köttetnek a vásárokban. Akiket a portéka lelkének felélesztése és megtartása hajt, egymásra találnak, és attól kezdve együtt dolgoznak a közös célért: a modern igényeknek megfelelően örökítik át a múltat.