banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Ezer arcú ezermester: hetvenévesen működteti saját vállalkozását, kézműves tárlatot hozott létre Erdély egyik utolsó csontfaragója

Fa, kő, márvány, fém és csont – az évtizedek alatt megannyi anyag alakult dísszé, használati tárggyá kezei között. Ám a felsoroltak akár őt is jellemezhetnék, hiszen erős, energikus, törhetetlen, megállíthatatlan kézműves, aki a népi mesterségek szolgálatába szegődött. Megcáfolva a nyugdíjasokról terjedő tévhiteket, meg nem áll a nap 24 órájában: 70 évesen céget működtet, saját kezűleg épít és hoz létre múltat idéző tárlatot, vásárokra jár, illetve kézművesekkel szövetkezik, hogy a turistákat – akiknek mindennapi megállójuk Szentivánlaborfalva – kürtőskalács és kenyér mellett lelki-szellemi táplálékkal is feltarisznyázza. És mindemellett alkot: kézi bicskával vagy gépekkel alakítja az elhullott állatok csontjait, szarvait káprázatos tárgyakká. Fazakas Sándor csontfaragó mestert, ezermestert látogattuk meg.

Fazakas Sándorral a székelyudvarhelyi Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk először, ahol standja mellett kézi bicskával formálta a csontokat, szarvakat. Árusok ilyet ritkán tesznek, sőt, emberek is ritkán választanak ennyire furcsa hobbit maguknak – ezért aztán beszélgetni kezdtünk. Közvetlen, feltűnő mesterember, aki nem csupán értékesítés céljából jelenik meg a népi jellegű rendezvényeken. Mint megtudtuk, célja összegyűjteni kézműves sorstársait és azok portékáit, hogy „hírül adja létezésüket a világnak”. Álma megvalósulni látszik, hiszen éppen csak épülő tárlatát már busznyi kisiskolás csoportok látogatják, a turisták pedig – beszéljenek románul, magyarul vagy más nyelveken – megállnak, ha Brassó, Bukarest vagy Bákó felé vezet az útjuk. Nem csoda, mert hatalmas népi motívumokkal díszített táblák jelzik a forgalmi úton haladóknak, különleges dolog zajlik a kapun belül.

Fotók: Gábos Albin

Látogatásunk napján mi sem gondoltuk másként: Fazakas Sándor a kapuban várt, és a bemutatkozást követően szabadkozni kezdett a festés-szerelés, munkatelepi hangulat miatt. Pedig a tárlat – aminek minden zegét-zugát jómaga és családtagjai építették – meghökkentő látványnak bizonyult. Letűnt korokat idéző, 250 éves tárgyak sorakoztak a polcokon, amelyek napjaink kézműveseinek portékái között vegyültek el. A kaotikus hangulat szertefoszlott, amint mesélésbe kezdett: kiderült, gyermekkora óta gyűjti a muzeális értékű tárgyakat, a padlás még mindig roskadozik tőlük, hiszen megszállottja a múlt továbbörökítésének – ezért is pártfogol mindenkit, aki a népi gyökereket élteti.

Feladatának érzi a kézművesek kisegítését, mert azt tapasztalja, hogy vásárok alkalmával nehézkes „hurcolkodni” az áruval, illetve az időjárás viszontagságai sem könnyítik az üzletet, így vagy sikerül értékesíteniük kezük munkáját, vagy hoppon maradnak. A tárlata viszont azokhoz is eljuttatja a nevüket és stílusukat, akik nem is biztos, hogy egy vásárban megjelennének, ám a szívélyes fogadtatás következtében, a többszáz éves tárgyak bűvkörében úgy dönthetnek, nem térnek haza üres kézzel – vázolta reményeit a csontfaragó mesterember.

Gyermekkorában döntötte el, hogy népi mesterséget választ hivatásaként

Fazakas Sándor felidézte, már egészen fiatalon érezte, a népi mesterségek útján kell elindulnia. Ezt bizonyította a régi tárgyak iránti vonzódása is, amelyeket a gyűjtögetés folyamán kielemzett, motívumaikat megjegyezte. Noha édesapja szakmája a kovácsmesterség volt, azt a „durva” hivatást nem szerette volna magáénak, ezért szakiskolába felvételizett, ahol kitanulhatta az asztalosságot. Ezt követte a faragás elsajátítása, majd, mivel a fa megmunkálása komoly műhelyt követelt, helyiség híján a csontfaragás elsajátítása. Közben márványírást is tanult, a falu temetőjében máig látni olyan sírhelyeket, amelyekre saját kezűleg véste a szöveget. A falu központjában pedig emlékmű áll, annak márványrészeit szintén ő munkálta meg – bennünket is elvitt a templom elé, hogy megmutassa, mi lett az eredménye a háromhónapnyi éjszakai vésésnek.

Mint megtudtuk, neves tanítói voltak, akik elméleti és gyakorlati síkon is bevezették a kézművesség rejtelmeibe. Így néhány képzést és gyakorlatot követően őt kérték fel a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola, akkori nevén Perspektíva Szakközépiskola oktatómesterének. Jómaga is sokaknak átadhatta tudományát: az elméletet a tanintézményben, a gyakorlatot saját műhelyében oktatta, ám nyugdíjba vonulását megelőzően arra lett figyelmes, hogy a fiatalok egyre érdektelenebbek a népi mesterségek iránt.

Többségüket az hajtja, hogy minél rövidebb idő alatt minél több pénzre tehessenek szert, ezért aztán az új autók és hatalmas házak reményében egy részük külföldet választja. Szomorúan ecsetelte, hogy voltaképpen érthető a döntésük, mert a felgyorsult világ, a „most akarom” érzését erősíti fel az emberben, a kézművesség pedig nem ilyen. A mesteremberek ugyanis fokozatosan hozzák létre portékájukat, ami már nem csupán tárgy, hanem egy darab készítőjéből: benne van a töprengés, az ötlet, a kivitelezés, az elhibázás, a kijavítás, ami több napnyi munkát feltételez.

Úgy véli, a mesterségek helyzete egyre inkább romlik: a kommunizmus időszaka nem engedte az embernek, hogy értékessé tegye önmagát és keze munkáját, mert csupán gyári vagy földművelői munkára adott lehetőséget. A rendszerváltás óta pedig érezhető egy kisebb fellendülés, de a kézművesek, főleg a népi mesterségeket űzők máig nehezen boldogulnak. Sokan emiatt hallgattatják el magukban a belső hangot, ezért nem mernek alkotói pályára lépni.

Ennek ellenére is vannak kitartó kézművesek – tette hozzá büszkén. Mint kiderült, négy gyermeke közül az egyik az ő nyomdokaiba lépett, és olyannyira jól boldogul a népi mesterségek terén, hogy már négyszeres kitüntetett kézműves Magyarországon. Kisiskolásként apja mellé kuporodott, és az ő példáját követve fába, csontokba, szarvakba faragott mintákat, mígnem felnőtt korára megélhetéssé formálta apai örökségét. Kisebbik lánya az előadóművészetek és idegennyelvek iránt érdeklődik, kisebbik fia környezetvédelmi mérnöki egyetemet végzett, a természetjárás és hegymászás szerelmese, legidősebb fia pedig gazdálkodik, állattartással és földműveléssel foglalkozik.

Ékszer, sótartó, kulacs, kürt – újraélednek az elhullott állatok szarvai és csontjai

Fazakas Sándor Erdély talán egyetlen olyan csontfaragója, aki nem manipulálja modern anyagokkal az általa készített tárgyakat: addig fúrja-faragja, csiszolja a csontot, míg az kellőképpen illeszkedik másik darabjához, és ragasztó helyett apró faszegekkel, ékekkel dolgozik. Megnyugtatott, ékszerei és használati tárgyai miatt nem halnak meg állatok, ő ugyanis vágóhidakról szerzi az anyagot, vagy az üzletekben vásárolt, esetleg vadászok által elejtett állatok csontjaiból, szarvaiból dolgozik. Miután beszerzi az alapanyagot, kifőzi a csontokat, és egy drótra fűzi mindet. Amikor vagdalni kezdi, a csont színe és típusa már mutatja, milyen stílusban lehet megmunkálni. A szarvasagancs, a tehén- és bivalyszarv mintázata gyönyörű: fényezés és olajozás után ezek drágakövekhez hasonlítanak. Ezért színeznie sem kell, megtartja a mintát teljes valójában.

Hivatásához fűződő különleges viszonyát az is jelzi, hogy a munkálatokhoz, az egykori pásztoremberek mintájára, még kézi bicskát is használ: noha a csontok túlságosan kemények ahhoz, hogy kézi szerszámmal vájjon beléjük mintákat, a szarv kellőképpen formálható az apró eszközzel. Ugyanakkor ő is használ „modern” eszközöket: gyalupadba fogatja a csontot, vésővel, csiszoló koronggal és körfűrésszel is dolgozik.

Leginkább a vadászok, a gyermekek és a nők körében népszerű a csontból és szarvból készült termék, a kürtök és ékszerek főként, illetve a sótartók, amelyeket a mesterember úgy alkot meg, mint anno a lőportartókat készítették. Különféle szórófejek, kiskanalak, zárható-nyitható részeik vannak a sótartó szarvaknak, és ezeket gyakran játék keretében adja oda vásárlóinak. „Aki rájön, hogyan nyitható, miként használható, az magával viheti a fejtörő eszközt” – részletezte beszélgetésünk folyamán. Megközelítőleg 200 különféle terméket készít, köztük íróeszköz készletet, ceruzatartót is. Sótartói a legváltozatosabbak – azért választotta pont a sótartót, mert a népmesék és legendák szerint valamikor megfizethetetlen volt a só, és máig nagy ajándék, ha valakinek a házában van belőle tartalék. Hiszen megízesíti az ételt és azzal együtt az életet.

Ottlétünk során nyomatékosította, sosem ad ki a kezéből ki nem próbált eszközt, meg nem szólaltatott hangszert, így bemutatta, miként muzsikálnak a kondásoknak, tehénpásztoroknak vagy vadászoknak készített kürtjei.

Hetven év, tucatnyi mesterség, számtalan portéka és nyughatatlan nyugdíjas évek

Ötven évig zenekarban játszott, kiválóan szaxofonozott, majd vőfélyként próbálta ki magát, és saját szövegeit mondta az esküvőkön. Azelőtt jógát és testépítést tanult, 17 évig vezette a sepsiszentgyörgyi testépítő termet, amelynek felszereléseit – amit csak lehetett – saját kezűleg készítette. Máig gazdálkodik, szárnyasokat, kecskéket, méheket tart, hatalmas veteményessel, tucatnyi gyümölcsfával foglalatoskodik, és szabadidejében, kíváncsiságának eleget téve, jár-kel a faluban, hogy gyümölcsfákat olthasson.

Ez csupán néhány a hetven év alatt kipróbált elfoglaltságból, amelyek mögött megszakítás nélkül húzódott a fa-, márvány- és csontmegmunkálás. Illetve állt mindemellett egy támogató feleség, aki teljes mellszéleséggel karolta fel férje összes álmát: anyagilag és munkamegosztás terén mindent megtett, hogy a tárlat, a műhely és a termelés kellőképpen működhessen. Míg férje hetvenévesen is céljai megvalósításán dolgozik, addig a feleség a háztartást vezeti és idősgondozást vállal.

Arra a kérdésünkre, hogy mi tartotta meg fiatalosságában, elmondta, talán az, hogy sosem állt meg, azonban az örökmozgóságát nem stresszes állapot, hanem a tenni akarás hajtotta. A sport és a reggeli étkezés kulcsfontosságú eleme a hosszan tartó egészségnek, sőt, reggeli előtt egy kupica pálinka is jót tesz a szervezetnek – tette hozzá humorosan.

Nem tervezi még a nyugdíjas évek nyugodt eltöltését, hiszen máig pörög az agya, tervei és félig megvalósított álmai vannak. Már látja maga előtt a háza táján kialakított turisztikai központot, amely a tárlathoz vezet: a kapuban kürtőskalács és kenyér, amit felesége süt és árul, az udvaron különféle többszázéves tárgyak, a ház elé épített helyiségben pedig egy múltat és jelent összefogó tárlat-árutér, amelyben lehetőség van elfogyasztani a házilag készített finomságokat, és még kávé, üdítő is felfrissítheti a betérőket.

Mindez persze hangzatos álomnak is hathat, ám Fazakas Sándor már a kivitelezésen ügyködik: a tárlat mellé mosdót épített, hogy a betérő turisták ott tartózkodása kényelmesen teljen, vállalkozását már évekkel ezelőtt hivatalosan bejegyeztette, illetve megvásárolta azt a kalács- és kenyértárolót, ami megfelel a közegészségügyi igazgatóság elvárásainak. Közben kamerákat, lámpákat szerel, gipszkartonoz, fest, fúr, hogy a terem mielőbb készen lehessen. Az egésznapos tevékenykedés mellé pedig igyekszik a termelést is beszorítani, ugyanis más erdélyi kézművesek portékai mellett a sajátjait is szeretné értékesíteni az udvarán.

Kapcsolódók

Kimaradt?