Kezdetben kovácsműhelyben fogadta a patkolásra váró lovakat, de amikor úgy látta, hogy a lovasemberek körében igény lenne a mozgó szolgáltatásokra is, gondolt egy nagyot, és mobilis kovácsműhelyt hozott létre. Igaz, előbb szekéren cipelte a szükséges eszközöket, majd biciklin vitte a felszereléseket, később azonban – külföldi mintára – országszerte szinte egyedülállót alkotott: jelenlegi mozgó kovácsműhelye egy teherszállító autó átdolgozása, amelynek minden ajtaja felnyílik, és szezám tárulj módjára egy teljes műhellyé formálja az áruteret. A tanulás és a tapasztalat segítette a kommunista rendszerben még lehetetlennek tűnő álmai megvalósításában: ma Székelyföld egyik legrátermettebb lovakkal suttogó kovácsmestere – derült ki Blénesi Árpád kovácsról, akit végigkísértünk egy munkanapján.

Körmöl, reszel, patkol, lábra igazít, ortopéd eszközöket használ, ezer fokon formálja a vasat – akár egy jó pedikűrös, odafigyel a „klienseire”, akik lovak lévén érzékenyebbek a változásra és a hirtelen helyzetekre. Tucatnyi állatot patkol, többségükkel közelebbi kapcsolatba kerül, mint a gazdájuk valaha, hiszen a lábaikhoz hajol, és az erejük teljében lévő paripák engedelmesen ráhagyatkoznak. Erős alapokra épített bizalmi kapcsolatra van szükség hivatásában, nem váltogatja tehát az állatokat, és a lovak gazdái sem tágítanak mellőle: éveken át patkolja az arra szoruló lovakat, sőt, az is előfordul, hogy egy lovat több gazdáján át is elkísér.

A kovácsmesterrel munkája közben beszélgettünk: mialatt az állatok körmét tisztogatta, és a vasat verte, felvilágosított, az elhanyagolt paták a lovak életét rövidítik meg, ugyanis rengeteg sérülést eredményezhetnek, ha túlnőnek. Lovat patkolni azonban csak akkor szükséges, ha az ember nem tudja a kitűzött feladatot teljesíteni az állattal – ekkor érkezik el az ideje a láb megerősítésének, ami már a kovács feladata. A patkóval a körömfalat erősíti, megállítja a kopást, ami egyébként gyorsan bekövetkezne, ugyanakkor a csúszást is gátolja.

Noha a lovat úgy teremtették, hogy patkó nélkül járjon, ez napjainkban az aszfaltozott utakon kevésbé megvalósítható, ugyanis nem a lábának megfelelő terhelés éri egy istállóban, szekér elé kötve, az erdőn vagy akkor, ha turisztikai célokra használják, és különféle nehezített terepeken jár. Ezért aztán ritkán sikerül egészségesen, a saját ritmusában elkoptatnia a körmeit. Azok a hátasállatok, akik legelőkön élnek, nagy valószínűséggel csak pázsitos területeken fordulnak meg – ami a legkedvezőbb felület a patások számára, ezért hozzájuk a kovács csak körmölésre jár, mert nekik sikerül megfelelően koptatniuk a patáikat. A mesterember szerint másként érzik magukat a lovak, ha füves területen vagy sziklás-köves terepen járnak: mivel a zöld az ő életterük, boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak és készségesebbek, mint akkor, ha aszfalton kell áthaladniuk.

Sorsszerű hivatás: kamaszként kapta kezébe az életre szóló feladatot

Blénesi Árpád egyszerű kovácsember, aki az ősi mesterséghez nem öröklés útján jutott. Ellenkezőleg: rejlett valami sorsszerűség abban, ahogyan hivatását megtalálta. 1985-ben, tizenhatéves korában döntött úgy, hogy munkába áll, és az érettségi diplomáját esti tagozatban szerzi meg, így szülői beleegyezéssel fakitermelésben kezdte a felnőtt létet. Ez csakhamar unalmassá vált, mert nem tartogatott számára fejlődési lehetőséget. Sokkal inkább vonzotta a famegmunkálás, ám a mesteremberek között nem volt üresedés, így jobb híján a kovácsműhelyt ajánlották neki. „Akkoriban sok kovács dolgozott a vállalat műhelyében, mert a fákat lovakkal és ökrökkel termelték ki, így a szakmámat öt kovácsmestertől tanultam” – emlékezett vissza. Az érettségi diploma megszerzése után katonának vonult, ahol a hegyivadászok mellé szintén patkolókovácsnak osztották be.

Mivel lelkiismeretesen végezte a munkáját, és a fejlődésben látta minden esélyét, felettesei a katonaságnál úgy gondolták, a kovácsmesterek tisztjeként is megállná a helyét, így javasolták a pozícióra. Noha a rendszerváltás előtti években töltötte a szolgálatát, az azt megelőző évtizedekben, a kommunizmus idején nem volt lehetősége külföldi szakirodalmakhoz, képzésekhez, tananyagokhoz jutni, így mindent autodidakta módon, az idős mesteremberektől ellesve sajátított el. Korlátozottsága a pozíció meglebegtetésével szertefoszlott, ugyanis felettesei lehetővé tették, hogy tanulhasson és diplomát szerezhessen a mesterségéből. A csillaga tehát fényleni látszott, azonban a kötelező családfavizsgálat, ami a katonasághoz való alkalmazásának elengedhetetlen feltétele volt, kibontakozó sikereit egyszersmind letörte. Kiderült ugyanis, hogy magyarországi és németországi rokonokkal is rendelkezik, ez pedig szigorúan tilos volt egy katonatisztnek akkoriban.

Blénesi Árpád kovácsmester leszerelése után visszatért előző munkahelyére, ahol tovább folytatta az önképzést, hiszen a rendszerváltás a tanulás terén is kapukat nyitott meg előtte. Elmondása szerint a fejlődésre és tanulásra való vágya segítette az útján, mert vallja, hogy a tapasztalat útján szerzett tudás csakis akkor kamatoztatható, ha jól megalapozott elméleti ismeretek rejlenek mögötte.

Ahogy az emberek körme, úgy a lovak patája is egyedi: személyre szabott minden kovácsolás

Mint megtudtuk, a lovak patájának vastagsága, növekedési ideje és erőssége is különböző, ezért aztán a patkókat egyénileg kell rájuk igazítani. S mi több, minden első és hátsó, jobb és bal lábuk eltér egy kicsit, így kész művészet lábméretüknek és -alakjuknak megfelelően formálni a vasat – amit a mozgó műhelyben egy mini kohó és egy gázpalack tesz lehetővé. A lovak „ujjhegyükön” járnak, testsúlyukhoz és méretükhöz képest kevés felületet használnak járásra és futásra, ezért fontos a patkóikat kényelmes viseletté alakítani. A lerövidített és lereszelt körmöt megégeti, a patkót pedig látszólag mélyreható szegekkel rögzíti, mégsem érez fájdalmat az állat, mert a kovácsolásnak külön tudománya van, aminek birtokában a mesterember tudja, hogyan járhat el a legóvatosabban. „Ha a ló fájdalmat érezne, az azt jelentené, hogy a kovács rosszul végzi a munkáját” – hangsúlyozta Blénesi Árpád.

Hozzátette, a patkóba vert szegek a körömfalon türemkednek ki, azaz nem fúródnak az élő húsba. Ugyanakkor vannak olyan speciális esetek, amikor a lóláb ortopéd munkát igényel, és ilyenkor a szeges megoldás helyett inkább a ragasztásos módszert alkalmazza. A kiskedei Equi Lovardában a jelenlétünkben készített az egyik állatnak speciális „talpbetétet”, azaz olyan patkó alá kerülő marhabőr-anyagból készült rugalmas részt, ami nem engedi, hogy a ló érzékeny lábát sértsék nehezített terepen a kövek.

Évek kellenek, míg egy lovon felfedezheti a munkája eredményét

A ló patája egy év alatt nő újra, tehát legalább ennyi idő szükséges ahhoz, hogy a kovács megtudhassa, mennyire volt eredményes a munkája – mutatott rá megkérdezettünk, aki voltaképpen ennek tudatában döntött úgy, hogy nem válik egyszeri kovácsemberré, aki folyton más-más állatokat lát el, hanem kiépíti a „klienskörét”, akiket éveken át ápol és erősít. Arra a kérdésünkre, hogy fogad-e új lovakat, szerényen megjegyezte, a várólistája hosszúra nyúlik, hiszen a lovasemberek körében a kovácsokról alkotott véleménynek ereje van, ha valakiről felröppen a hír, hogy megfelelő, sokan szeretnének együtt dolgozni vele.

Jómaga pedig igyekszik embernek és állatnak kiváló társa lenni, így aztán minden tőle telhetőt belead: máig találkozik olyan újszerű helyzetekkel, amelyek kihívások elé állítják, mégsem mond le a lovakról. Sablonosan sosem cselekszik, mindig állathoz és gondjához igazítja a „kezelést”, ami jóval több, mint egyszerű patkolás.

„Hazánkban még sok ló szenved amiatt, hogy a kovácsnak nincs szaktudása” – magyarázta a romániai hátrányt, ami abból fakad, hogy az ország nem biztosít a lelkes fiataloknak kovácsképzési lehetőséget, így külföldre kell menniük az elméleti tudás megszerzéséért. Legközelebb Magyarországon tanulhatják ki a mesterség fortélyait, és sokan hajlandóak elutazni ennek érdekében, mert tisztában vannak azzal, hogy a mesteremberek segédjeként való tapasztalati tanulást egy diplomával is meg kell alapozniuk, ha valóban kiváló szakemberek akarnak lenni. „Ha ugyanis nem elég szakképzett a kovács, annak a ló látja kárát”, hosszú távon pedig a lovas is, hiszen bármikor bekövetkezhetnek a balesetek, amennyiben az állatok kényelmetlenül érzik magukat.

Egy ősi mesterség is lehet modern: mozgó kovácsműhellyel a lovak kényelméért

Mobilis kovácsműhelye országszerte már-már egyedülállónak számít. Noha vannak próbálkozások, ilyen mértékben nyitható-csukható, belül egy műhelyhez megszólalásig hasonlító autót nem igazán látni az utakon. Jómaga türelmesen és kitartóan dolgozott, míg övé lehetett az a vágyott gépjármű, amelybe nem kell bemászni, ha dolga van a szakembernek. Az autó átalakítása három hónapot ölelt fel, ezt a részét szervizben végezték, és a forgalomba is átalakított gépkocsiként iratták be – adta tudtunkra a mesterember, majd hozzáfűzte, a belső tér kivitelezése az ő munkáját dicséri. Mivel fontos volt számára, a praktikusság és az, hogy minden kellékét magával vihesse, úgy készítette az utazó műhely szekrényeit és polcait, hogy azokba minden beleférjen, illetve a tűzhöz szükséges gézpalacknak, óriás vasaknak, szerszámoknak és az aprócska, de annál tüzesebb kohónak is meghatározott helyet alakított ki.

Felidézte, voltaképpen már a kommunista rendszerben megfogalmazta, hogy valamikor szolgáltatóvá válik a szakmájában, de álmodni sem mert volna arról, hogy egyszer, „mint csiga a házát”, úgy viheti magával a munkahelyét oda, ahol éppen szükség van rá. A kommunizmus idején ugyanis nem tartották fejlődőképesnek ezt az ősi mesterséget, és a „ha nem vagy megfelelő traktoristának, akkor jó leszel kovácsnak” mentalitás alapján nyomták el a szakma művelőit. Napjainkban azonban egyre felkapottabb, és lelkes fiatalokkal bővül: Blénesi Árpád fia Magyarországon tanulta ki a mesterséget, ugyanakkor a segédje, Lajos Sándor is nagy álmokat szövöget: míg megkérdezettünk mellett gyűjti a tapasztalatokat, azzal párhuzamosan diplomát szerez.

„Ma már könnyebb kovácsnak lenni”

Beszélgetésünk folyamán megtudtuk, a patkolókovács munkája veszélyes is lehet, ha a lovak nincsenek megfelelően idomítva. Amennyiben csikó korukban nem foglalkoznak velük, és elhanyagolják a tanításukat, felnőttként sokkal nehezebben fogadják el a szokatlan történéseket. Munkája során mindig felméri a lovak testbeszédéből, hogy milyen lelkiállapotban vannak és ahhoz milyen szándékok kapcsolódnak, érthetően jelzi ugyanis a ló, hogy mikor kényelmetlen számára az élethelyzet, amibe csöppent. Ez viszont megelőzhető – vélekedett a mesterember, aki szerint azok a lovasok járnak el megfelelően, akik a csikót rögtön születése után, amikor még nedves és nem képes felállni, fülétől a farkáig megsimogatják, megfogdosgatják. Ebből tanulja meg, hogy nem kell félnie az emberi kontaktustól, és felnőttként nem válik kezelhetetlenné, ha a kovács hozzáér.

„Ma már könnyebb kovácsnak lenni”, mert a lóval végzett fizikai munka kiszorulásával az ahhoz szükséges mezőgazdasági szerszámok is „kimentek a divatból”, így nem kell már ekét, boronát, lóvontatású munkaeszközöket készítenie a szakembernek. Marad az állat kiszolgálása, jólétének biztosítása és a ráhangolódás – ezeknek köszönhetően szinte mindent megtud a patásokról: míg a gazda felfedi az összes problémáját és tehetségét, addig ő a rezzenéseiből állapítja meg a temperamentumát. Nem csoda, hogy lovas közegekben gyakran felhívják egy-egy vásár előtt, hogy véleményezze az állatot.

Biztos benne, hogy „az embert türelemre, alázatra tanítja a ló”, de ahhoz, hogy a kapcsolatuk bensőséges legyen, biztosítani kell az állat számára a nyugodt környezetet. A legrombolóbb az, ha a patás fájdalomhoz köti a feladatait, mert ekkor menekülni, tiltakozni kezd. Nem úgy, mint abban az esetben, ha türelemmel viszonyulnak hozzá, és nem kényszerítik, hanem kivárják, míg késznek érzi magát. Napjainkban azt tapasztalja, sokak viszonyulása pozitív irányba fejlődött, de még mindig jócskán akadnak, akik erőszakkal nevelik a lovukat. A megfélemlített állat pedig megadja magát, de hosszú távon veszélyes lehet a mérgező viszony.