Kékre festett hozományos ládák, tulipánnal díszített szekrények, gondosan kifaragott székek, aprócska fogantyúk, fecskefarkas illesztés, komoly sarokkivitelezés – lehetne ez egy átlagos asztalos tevékenységének felsorolása is, ha nem egy miniatűr világot jelenítene meg minden ízlésesen megmunkált bútordarab egy 84 éves elhivatott mesterember komoly munkája révén. A Marosvásárhelyen élő, de etédi származású Szőcs Gyuri bácsi tömbházlakásának negyedik emeletén alkotja a szebbnél szebb székely világokat, nagyszülei és szülei berendezési tárgyait álmodja újra és hozza létre immár kicsinyített változatukban erkélyen kialakított műhelyében. Alkotásai közül több már mexikói vagy New York-i magyarokhoz is elkerült, hiszen az életigenlésből és életszeretetből fogant darabok jócskán megdobogtatják az elszármazottak szívét: emlékezésre késztetnek.

A 84 éves Szőcs Gyuri bácsival Facebookon sodor össze a sors: no nem azért, mert az idősember aktív felhasználója lenne a közösségi felületeknek! Még az életkorát és a nevét sem tudjuk, amikor felkelti az érdeklődésünket: elegendő egy pillantást vetnünk a csodálatos miniatűr népi bútoraira, és máris tudjuk, hogy írni fogunk róla. A csoportban, ahol feltűnnek alkotásai, unokája büszkélkedik nagyapja keze munkájával, és egy kis kutakodás, szervezés után máris rendelkezésünkre áll, azt üzeni, szívesen mesél, így még aznap telefonon beszélgetünk.

Történetei lenyűgözőek, mindet hosszan hallgatnánk, mert úgy idézi fel a székelyföldi gyermekkort, mint valamikori mesevilágot, és úgy hozza összefüggésbe a múltat a jelennel, hogy közben újabb és újabb mesevilágokat teremt, amelyeket immár tömbházlakásának csendjében keze munkájával pecsétel meg. Aprócska bútorokat alkot, népi díszítéssel, festéssel. Egy kicsi Etédet, egy kicsi Székelyföldet Marosvásárhelyen. Ami – bár első ránézésre játékosnak tűnik – roppant komoly vállalás.

„Nem gyerekjáték, hanem makett” – szögezi le már rögtön az elején hangsúlyozva, hogy évtizedek óta gondosan figyel arra, hogy az aprócska bútorok az általa ismert nagy bútordarabok kiköpött másai legyenek. Így a fiókokat fecskefarok bekötéssel erősíti meg és még a fogantyúkat is élethűen adja vissza. Noha a fotók láttán sokan azt hihetik, babaházak berendezéseit készíti, munkájában nem ez a szándék vezérli, hanem az emlékezés.

Gyermekkora történeteivel kezdi a bemutatkozást, felvilágosít, etédi származású székely fiúként került Marosvásárhelyre, a 14. életévét már a városban töltötte, ahová azért költözött, hogy szakiskolában tanulhasson. Úgy hozta az élet, hogy nem tért már vissza szülőfalujába, de gyermekei az összes nyarat a kicsi településen töltötték, távol minden zajtól, egy természetközeli közegben, ezért is értik és támogatják édesapjukat ebben az időskori nagy vállalásban.

„Édesapánk emlékezik, és vele együtt mi magunk is emlékezünk” – fogalmazza meg lánya, Melinda, aki vállalja, hogy beszélgetésünk folyamán segít, ha nem értenénk egymást Gyuri bácsival. Büszkeséggel a hangjában hozzáfűzi, édesapja idős ember, „mégis fantasztikus az életereje, szellemileg fitten tartja magát, ami az asztalos munkának és a rejtvényfejtésnek köszönhető”.

Belekapaszkodott gyermekkora képeibe, és szent meggyőződése, azáltal, hogy a benne lévő emlékképeket fába fúrja-faragja, fára festi, gyermekeit, unokáit és dédunokáit is emlékezésre készteti. Emlékezhetnek egyrészt arra a kicsi falucskára, ahonnan a család valamikor elindult, és felidézhetik a dolgos székely nagyapót is, akit nem tartott vissza a városi létezés – később az időskori elerőtlenedés – a mesterség iránti szenvedélytől: ha kellett, erkélyen alakított műhelyt magának, és szeretett népi bútorait miniatűr formában hagyja az utókorra.

Gyuri bácsi hozzáteszi, tehetsége és munkakedve abból ered, hogy már fiatalkorában is asztalosként, később csónakmesterként dolgozott Marosvásárhelyen, ahol „az aranykorban” a sportklub alkalmazottjaként őt érte az a megtiszteltetés, hogy az első csónakokat javíthatta. Körülbelül 350-et – részletezi büszkén, majd arra is kitér, hogy rátermettségét látva gyakran hívták Magyarországra javítási munkálatok elvégzésére, templomokon dolgozott sokat, és még ma is keresik, mert tevékenységének híre él még a közösség emlékezetében.

„Tudja, ambícióm van, de a tehetségem már egyre kevesebb” – fogalmazza meg az idő múlásával járó korlátokat, ám hangjából nem hallani ki szomorúságot. Elégedett élete munkájával, és mindez történeteiből is tükröződik. Beavat például családi anekdotákba, személyesebb eseményekbe is, így tudjuk meg, hogy mindig is ragaszkodott a famegmunkáláshoz, és székelyföldi fiúgyermekként, az erdőkkel körülölelt kicsi faluban magába szívta a családi mesterség fortélyait, ezért nem volt kérdés számára, hogy amint világra jönnek az unokái, mindnek fabrikál valami személyre szólót.

Gyuri bácsival pedig annyira kegyes volt a sors, hogy ezt a hálával és szeretettel teli munkát immár 38 éve végezheti töretlenül, hiszen ez idő alatt öt unokával és négy dédunokával áldotta meg a Jóisten.

Feleség és férj egymás kezébe adta a munkát: kettecskén álmodták és készítették bútoraikat

Felidézi, kezdetben feleségével együtt alkották a bútorokat – felesége tehetséges bútorfényező hírében állt, aki ügyeskezű asztalos férje mellett dolgozott –, néhány éve azonban, mióta megözvegyült, egyedül végzi munkáját. Magányosabb így ez a mesterség, mint hajdanán, mégsem hagyná, a végsőkig szeretné folytatni. Az első miniatűr bútorokat karácsonyi ajándékként készítették unokájuknak, ám a kislány már az ajándékozás percében érezte, hogy az apró bútor több egyszerű babajátéknál, így inkább kiállította a szobájában, és példáját azóta követik a többiek is: minden családtag otthonának zugában fellelhető egy aprócska Székelyföld, amit ma már Gyuri bácsi egyedül képzel el és teremt meg – immár felesége emléke miatt is, tántoríthatatlanul. Pedig kemény munka ez, jó sok figyelmet igényel, még több gondolkodást és fel-alájárkálást, tüsténkedést.

Noha az időskor egyre jobban rátelepedik, nem hagyja, hogy maga alá gyűrje, mert élete alatt a fával való munka családi hivatássá alakult: míg felesége a fényezést vállalta, és hosszú ideig együtt újították fel a régi bútorokat, titokban, mert a kommunizmus idején tilos volt hasonló tevékenységet folytatni; addig fia, a szülők példája láttán fafaragónak állt. Lányaik, akik szintén nagy tisztelői a népművészetnek mindezt csodálattal nézték, Melinda, aki éppen jelen van, át is veszi a szót Gyuri bácsitól, és lélekmelengetőn kezdi méltatni édesapját.

„Sok régiséget javítottak édesanyámmal, mióta az eszemet tudom, a ház tele volt bútorokkal, ajtókkal, csiszolókkal. Nagyon sokat dolgoztak, hogy hármunkat felneveljenek. Annak idején éjszaka hordtuk a kész bútorokat haza a tulajdonosaikhoz, mert nem engedélyezte a rendszer az ilyesfajta tevékenységet. Takarókba csavartuk, rejtegettük őket, és ma is tisztán látom magam előtt, pedig még gyermek voltam, hogy a tulajdonos térdre esett, amikor megpillantotta a megújult örökséget. Csodáltam, ahogyan ketten dolgoztak”.

Beismeri, mióta édesapja egyedül él, másféléve felváltva látogatják gyermekei és unokái, ez mégsem elegendő ahhoz, hogy a teljes napot lefedjék. „Valamivel el kell foglalnia magát, mert a magányban hosszúak az esték”, ezért is kérte édesapját, hogy szabadidejében készítsen neki egy miniatűr kredencet, legyen, miben tárolnia a varrókészletét. „Meg is kaptam tőle az ékességem” – mondja elérzékenyülve lánya, akitől azt is megtudjuk, édesapja sokat dolgozik, egy-egy bútordarab általában félévet készül a negyedik emeleti tömbházlakásban.

Asztalos műhely a negyedik emeleten, világhírű asztalos Marosvásárhelyen

Gyuri bácsi ugyanakkor nemcsak bútorokat készít, hanem kazettákat, ékszerdobozokat is. A több mint hét méter hosszú erkélyének egy részét beszigeteltette, ott tevékenykedik naphosszat, fűrészek, gyalu, polcrendszerek, satupad és egyéb szerszámok között. Műhelye a negyedik emeleten „működik”, amiről a szomszédok szinte mit sem sejtenek, mert Gyuri bácsi gyakorlott mesterember: tudja, hogyan lehet a fából kevés zajjal nagy dolgokat teremteni, illetve leggyakrabban a kézi megmunkálás alkalmazza, semmint a gépeket.

„Mexikóban és New Yorkban is vannak már kicsi bútoraim” – osztja meg velünk, és hangjából kihallani a büszkeséget. „New Yorkban” – nyomatékosítja egy hosszú lélegzetvétellel még egyszer, mintha ennél nagyobb elégtételre nem is lenne szüksége. Az összes műve különbözik, sohasem készített még két egyformát, mert ilyen a kultúránk népművészete, tele mintákkal, színekkel, a kivitelezés ezer módjával, ekkora gazdagságban nem lehet kétszer ugyanazt megalkotni.

„A székely bútor alapja a kék, én olyan darabokat készítettem, amiket annak idején Székelyföldön a nagyszüleimnél láttam” – avat be, majd arról is őszintén mesél, hogy nem a haszonszerzés hajtja, 84 évesen csupán a családja, a közössége és a maga örömére fúr, farag és fest.

Hozzáfűzi, jobban kedveli ezt a fajta tevékenységet, mint a televíziónézést. Csupán a sportot követi, mert abból a szektorból ment nyugdíjba, több éven keresztül működött műhelye a stadion alatt, a Mureșul Sportklubnál. „Ezt értettem, ezt szerettem, és az asztalos munkát. Így hát egyebet sem teszek, mint azt, amihez értek. És ha elfáradnék, rejtvényt fejtek, ezzel tartom fitten magam” – jelenti ki komolyan, és mi elérzékenyülve hallgatjuk, mert ritkán szembesülünk ilyen nagyfokú életigenléssel, életszeretettel.