A csíkiak már megszokhatták, hogy reggelente elsuhan mellettük egy mosolygós szemű idős ember: olykor síléceket helyettesítő görkorcsolyával száguld, máskor szélsebesen szalad a Csíkszépvízet Borzsovával összekötő úton. Rendíthetetlen, kitartó, céltudatos – jellemezhetnénk a 82 éves Szabó Józsefet, aki lassan már beutazta a nagyvilágot, futásban és sízésben több országban is versenyzett, és ahonnan csak lehetett, kitüntetésekkel tért haza. Pedig gyermekkorában hatalmas veszteség érte: noha alig volt 8 éves, és éppen a templomban imádkozott, a közelében becsapódó második világháborús bomba siket-némává tette. Hogy alakult az élete? Miként lett az ország legkiválóbb siket-néma sportolója? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaptunk látogatásunk során.

Péntek délelőtt kerekedtünk fel, hogy a romániai bajnokot meglátogathassuk csíkszépvízi otthonában: felesége, Szabó Erzsébet készségesen vállalta a jelbeszédes tolmácsolást, így nem okozott nehézséget a kommunikáció.

Megtudtuk, a hallásvesztés sok feldolgozhatatlan tapasztalattal járt, mégis hozott pozitívumot az életükbe. A 80 éves Erzsi néninek gyermekként egy oltás következtében sérült a hallása, miután teljes fejgyulladást kapott. József bácsinak pedig a második világháború változtatta meg az életét. Amikor hozzátartozóival együtt a templomban imádkozott, egy becsapódó bomba légnyomása több gyermek életét követelte, az akkor még alig nyolcéves kisfiúnak pedig  a hallását vette el, méghozzá úgy, hogy menekvés közben orrából, füléből csurgott a vér. Fiatal korukban a marosvásárhelyi hallássérültek egyesületének védelme alá kerültek, ott találtak végül egymásra, és azóta – több mint ötven éve – házasok.

A sport szerelmese

Szabó József 1963-ban kezdett sportolni, gyergyószentmiklósi sporttanárának köszönheti, hogy beleszeretett a mozgásba, és ezért az alkoholfogyasztás meg a cigarettázás soha nem is foglalkoztatta. Erzsi néni szerint férje „mindig, de mindig sportolt”, és ez ma sincs máshogyan: reggelente a falu határában szalad, ha meg a téli síbajnokságokra készül, akkor hó híján görkorcsolyát vesz elő, hogy a mozgást gyakorolhassa. Sosem áll le, napi rutinja egy kiadós futással kezdődik, és azt követi a reggeli, majd a ház körüli tevékenységek.

József bácsi mindezt azzal magyarázta, hogy teli gyomorral hamar kifárad a futó, a nehéz has ugyanis a mozgást is nehezíti, ezért szervezi úgy már évtizedek óta a programját, hogy reggeliként előbb egy jókora szaladást ejt meg, majd ezt követően az étkezést, ami szigorúan egészséges, feldolgozott húsféléktől, azaz szalámitól és párizsitól mentes, Erzsi néni szomorúságára.

Szabó József Kolozsváron, a hallássérültek iskolájában leste el a sport „művészetét”: ottani edzőinek köszönhetően tanulta meg azt, hogy milyen a valós felkészülés, hogyan zajlanak a versenyek, mi szükséges ahhoz, hogy jó kondícióban tarthassa testét – a Kolozsváron és Marosvásárhelyen kapott tanácsok alapján tevékenykedik máig, annyi különbséggel, hogy edzője nincs, a teljes felkészülést, jelentkezést, utazást és részvételt magának intézi.

Mindezt saját zsebből, hiszen pénzbeli jutalmat még sosem kapott, mégis örömmel vesz részt a legkülönfélébb országok által meghirdetett bajnokságokon: szerzett ő már bronz- és ezüstérmet, valamint kupákat és különdíjakat Görögországban, Svédországban, Hollandiában, Törökországban, Lengyelországban, Olaszországban, Szlovákiában és Szlovéniában. Itthon minduntalan aranyérmes, első díjazott a bukaresti bajnokságokon, idén pedig csak a koronavírus gátolta, hogy újabb versenyre jelentkezzen. Tudniillik nem csak fiatalkorában vállalkozott a külföldi versenyekre, időskorban is csak azt lesi, mikor adódik jó lehetőség egy újabb futamra.

Általában egyedüli siket-néma a hallók között, sok versenytársa nem is tud a másságáról, mégis sorra győzi le a nála jóval fiatalabbakat is. Azokon a versenyeken, ahol értesülnek a helyzetéről, a startot jelző sípszó mellé egy személyt is kihelyeznek, hogy kezével legyintsen, amint eldördült a rajt.

Szabó József imádja a futást és sízést, ha nem mehet ki naponta mozogni, abba belebetegszik, őt ugyanis a mozgás és a céltudatosság élteti. Arról is beszámolt nekünk, hogy sosem ideges, ellenkezőleg: a versenyei előtt nyugodt és kiegyensúlyozott, mert tudja, „úgy is nyerni fog”. Számára az a motiváció, hogy pánik nélkül öntudatosan áll a rajtvonalra, és belülről érzi, jó az, amit tesz.

Az élet bonyodalmai ellenére kitartanak, viccelődnek

Erzsi néni arról is beszámolt, nem volt könnyű egy ennyire aktív sportoló mellett az élet, hiszen József bácsinak mindig is első volt a testmozgás, és azt követte az összes többi kötelessége. Mivel házasságukból két gyermekük született, ő sosem kísérte útjára férjét, mindig otthon várta a csemetékkel, hogy hazaérjen a külföldi versenyekről. A gyermeknevelés is nehézkesebb volt a folyamatos utazás miatt, előfordult, hogy a két apróságot a házba zárta, hogy biztonságban tudhassa őket, míg ő dolgozik, a férje pedig versenyez.

De visszagondolva ma sem tenne máshogyan, mint 50 évvel ezelőtt: amikor a hallássérülteknél egy fényképen meglátta az akkor még ismeretlen Józsefet, érezte, hogy nem közömbös számára a fiatalember. Levelezéseik után József bácsi bátran látogatta meg egy szekérderék fényképpel, amelyekről több napon keresztül csak mesélt és mesélt, míg végül jövendőbelije beleszeretett – emlékezett vissza az időshölgy.

Azóta persze akadtak nehézségeik: fiúk néhány hónappal ezelőtt egy motorbaleset következtében hunyt el, ezt követően Erzsi néni elesett, alig jár a csonttörések következtében. Mégis mosolyognak, viccelődnek, ottlétünk alatt is megbizonyosodhattunk erről: míg József bácsi az okleveleket böngészte, Erzsi néni nevetve jegyezte meg, „hiába is szólítgatom, kiabálok, úgysem hallja”, majd férje ölébe dobta a süteményes dobozt.

Lakásukban kellemes a légkör, a szabad falakat József bácsi érmei díszítik, sőt még a hidegszoba falai és polcai is az érméktől és kupáktól roskadoznak. Kertjüket barátságossá teszi a fekete macska, aki, mint kiderült, József bácsi kedvenc állata: reggelente, még a futás előtt első dolga beengedni, ellátni, csak úgy kezdi a napi sportot. Fájlalják ugyan, hogy marosvásárhelyi életüket maguk mögött hagyva Erzsi néni családi házába költöztek nyugdíjas éveikre, mert a faluban nincsenek már barátaik, rokonaik, így többé-kevésbé magukra vannak.

Mégis pozitívan tekintenek előre, gondolkodásmódjuk egyik alappillére talán az, hogy gyermekkorukban már egyszer legyőzték a „lehetetlent”: míg Erzsi néniről lemondtak az orvosok, és halált kiáltva küldték haza négyévesként Kolozsvárról, addig József bácsinak, mivel gyermekként vált siket-némává, senki sem jósolt nagy jövőt – mégis megmutatták, igenis lehetséges, és teljes értékű életet éltek le egymás mellett. Beismerték, máig nehezen értekeznek, de sokat tanultak egymástól. Erzsi néni a siket-némák közösségétől elleste a jelbeszéd fortélyait, József bácsi pedig beszélni tanulgatott feleségétől.