Ádám Kati néni, Gyula bácsi, Rebeka és Julcsi – négy név, amit szinte minden csíkszeredai ismer. Ki úgy, hogy gyerekkorában az édesanya által vezetett néptánccsoportban leste el első tánclépéseit, ki úgy, hogy a két lányt muzsikálni hallotta, táncolni látta, mások meg Gyula bácsi néprajzi jellegű fényképeit csodálhatták meg kiállításokon. A család már-már csíkszeredai különlegesség: úgy képviselik és jelenítik meg az ősi kultúrát, a néphagyományokat, hogy az sem tőlük, sem a városbeliektől nem idegen. Ellenkezőleg: természetes. Nincs abban semmi különös, hogy a lányok piros szalagot fonnak a hajukba, és a farmernadrág mellé széki bundát öltenek, ahogyan abban sem, hogy Kati néni totyogó gyerekekkel szeretteti meg a népit, pedig eszköze „csupán” a dal, a mondóka, a játék, kézművesség és a tánc. Az általa vezetett Aprók Táncháza fennállásának 30. évfordulóját ünnepelte, ennek kapcsán beszélgettünk Rebekával és Kati nénivel az újonnan nyílt Zengő Térben, a „valóra vált álomban”, amely az elhivatottság, istenhit és a közösség szentháromságából teljesült be.

– Rendhagyó interjúnak nézünk elébe, hiszen ritka, hogy egyszerre két alannyal elevenítünk fel harminc évnyi munkát. Kati néni hogyan emlékszik a kezdetekre? Hát te, Rebeka, aki fiatalabb vagy az Aprók Táncházánál?

– Kati néni: Bennem mindig ott munkált a vágy, hogy pedagógus legyek. Édesanyám tanítónő volt, úgy nevelkedtem, hogy a gyermekek oktatása, nevelése központi téma volt a családban. Akkoriban még erőteljesen éltek falumban a néphagyományok: természetes volt, hogy bálokba jártunk, nagy táncmulatságokat, lakodalmakat tartottak. Később, a tanítóképző elvégzése után Gyimesbe kerültem, azzal párhuzamosan ellátogattam a férjemmel a moldvai csángókhoz is. Érdekelt a kultúrájuk, Gyula fotózta az életüket, így a mindennapjaikba is beleláttunk. Fontosnak tartottam hagyományaik, népünk kultúrájának töredékeit átörökíteni, amikor Csíkszeredába kerültem, körvonalazódott a hivatásom.

A kezdetek 1990-ig nyúlnak vissza: akkor az egykori pionírházban, a mai Gyermekek Házában kezdtem tanítani – főként elemi osztályosokat – népi gyermekjátékra, kézművességre. Mivel gyakran kérdezgették az édesanyák, hogy a legkisebbek számára tartunk-e foglalkozásokat, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy az egészen kicsikkel, az óvodás korosztállyal, sőt a totyogókkal is jó lenne közösségformáló tevékenységet folytatni. Akkoriban nem volt annyi lehetőség a kisebb gyermekek számára, mint napjainkban. A rendszerváltás után örömmel, fogadták a közösségi eseményeket, így szeretettel indítottam útjára az Aprók Táncházát. Most számomra is megható, és rácsodálkozom, hogy már harminc éve... Sok-sok gyermek, többszáz család volt részese a közösség formálásának.

Többségük kisgyermekével együtt jelent meg az ünnepségen, olyan gyerekekkel, akik napjaink apróinak közösségét erősítik. Melegséggel és hálával tölti el a szívem, hogy a valamikori totyogókat láthattam felnőtté cseperedni, szülővé válni, megismerhetem a gyermekeiket, és együtt játszhatok velük, akárcsak szüleikkel egykoron.

Noha idén ünnepeltük a kerek évfordulót, megjegyezném, hogy az Aprók Táncháza 2021-ben töltötte fennállásának 30. évét. A járványos időszak azonban nem tette lehetővé az ünneplést. Nem úgy, mint idén, amikor Csíkszereda szívében, az újonnan induló Zengő Térben gyűlhettünk össze egykori aprókkal és jelenlegiekkel, hogy tánccal, énekkel, mesével, együttléttel örvendezhessünk.

– Rebeka: Az Aprók Táncháza valóban idősebb, mint én. Eleinte pocakban voltam jelen, majd totyogóként én is bekapcsolódtam, később pedig igyekeztem hozzájárulni a közösségteremtéshez, segíteni édesanyám munkáját énekkel, hangszerekkel. Természetes volt számunkra a néphagyományok megélése, sosem éreztük erőltetettnek. A húgommal alig vártuk, hogy részt vehessünk ezeken az alkalmakon. Máig élénken élnek bennünk a kicsikori gyermektáncházas élmények, gyakran bevillan egy-egy emlékkép: szakállas muzsikusok, szépen szóló hangszerek, dallamok, jókedvű huncutkodások...

A játékok, az énekek, a mulatságok, a jeles napi ráhangolódások, azóta is irányt mutatnak. Soha nem beszéltünk arról, hogy a néphagyományok mentén élünk, mert ezt akkor mi nem is tudtuk.

– Napjainkban nem túl gyakori, hogy a családok mozgatórugója a hagyományőrzés legyen, méghozzá szinte észrevétlenül. Az évtizedek folyamán mindig ennyire természetes volt a népszokások átörökítésének hódolni, vagy akadtak nehézségek?

– Kati néni: Nehézségek akkor adódtak, amikor egy-egy ünnep előtt egymásba fonódtak, egymásra tevődtek a programjaink, egyénileg és családilag egyaránt.

Mivel kiskorukban mindenhova magammal vittem a lányokat, így belenevelődtek, nem kellett őket ráhangolni. Hálás vagyok nekik, hogy a későbbiekben is ezt az utat választották, és felnőttként is a hagyományátörökítést tartották hivatásuknak, sok mindenben túlnőttek engem, példa számomra, amit ők képviselnek.

A lányok ma már külön utakon járnak, de mostanság is vannak közös tevékenységeink, ahol összekapcsolódnak a feladatok: az Aprók Táncházában, a táborokban, a Pörgettyű Népi Játszóház tevékenységein, a jeles napi foglalkozásokon, a Serketáncházban, a fesztiválokon, városnapokon. Már iskolás koruktól közreműködnek.

– Rebeka: Ma már én is gyerekeket tanítok, többnyire zenés foglalkozásokat tartok, ahol alapul veszem a kicsikoromban tanult gyermekdalokat, népi gyermekjátékokat. Szüleimmel én is időnként ellátogattam a moldvai csángó barátainkhoz, énekes nénikhez, hogy népdalokat gyűjtsek. Már kislányként is elvarázsolt az a világ, az emberek beszéde, az ősi, archaikus énekük, a hitük... Sok olyan letűnt imát és népdalt őriznek a csángók, amit Székelyföldről vittek magukkal vándorlásaik során, illetve vannak még mélyebb rétegű kultúrkincseik, mindig jó érzés ebből merítkezni, továbbadni.

A népi kultúra milyen hatással volt az „aprók” életére? Vannak köztük olyan felnőttek, akiket a néptánc, a népdal indított el a hagyományőrzés útján?

– Kati néni: Úgy érzem, vannak. Egy-egy személyes beszélgetésben, beszámolóban, egy-egy kicsengetési kártyára írt hálatelt szövegben, többen csatolnak vissza a kezdetekhez és jelzik, hogy fontos volt gyermekkorukban az az indíttatás, amit a közösségen belül megtapasztaltak. Egyébként megjegyezném, hogy a szüleik biztatása, kitartása, a cimborák jelenléte, későbbi közegük is nagy mértékben befolyásolta ezt a folyamatot. A minta ragad, felelősség, hogy milyen példát mutatunk a gyermeknek.

– Mekkora gyerekeknek szól?

– A kezdetekkor főként óvodásokkal táncoltunk. Ahogy telt az idő, a gyermeknevelési időszak kitolódott, így ma már van idejük az édesanyáknak karönülőket és totyogókat is elhozni. Kezdetben egyszerű népi mondókákat, gyermekdalokat, gyermekjátékokat, körtáncokat táncolunk, éneklünk, játszunk. Egyszerű kézműves technikákkal játékokat készítünk, az adott ünnepkörökről beszélgetünk. Ezek mind hatással vannak a fejlődésben lévő gyermekek testére, lelkére egyaránt.

A táncház ma is bárki előtt nyitva áll: ősztől nyár elejéig fogadjuk szeretettel az érdeklődőket. Nincs szükség előzetes bejelentkezésre, mindenkit szívesen látunk, legyen karon ülő vagy totyogó, esetleg már nagyobbacska óvodás. Hétfő délutánonként, 16:30-tól 17:30-ig játszunk, táncolunk, amit kéthetente kézművességgel egészítünk ki. Az Aprók Táncházából kinőve, aki szeretne Serketáncházban folytathatja. Nyáron fesztiválokon, táborokban tartunk kézműves foglalkozásokat, gyermektáncházat.

– Harminc év alatt több generáció is megfordult a keze alatt. Ami a néptánchoz és népszokásokhoz való viszonyulást illeti, vannak különbségek a „mai” kicsinyek, és a régiek között?

– Kati néni: A tapasztalatom az, hogy kicsikorban ugyanúgy viszonyulnak a mai gyerekek a népi kultúrához, mint a harminc évvel ezelőttiek. A szülőkben és a családokban most is nagy az igény. A kamaszok viszonyulása azonban sokat változott, nehéz megszólítani a serdülőket, nehéz felvenni a versenyt a digitális világgal. Úgy látom, hogy a népi gyermekjátékok feszültséglevezető tevékenységként is helytállnak: amikor az online létezés, a rengeteg információ stresszessé teszi őket, kitáncolják, kijátsszák magukból a túltengő energiát. Emellett iránymutató a népi kultúra, ha a családok hitben, hagyományátörökítésben élnek, érzik, hogy merre tartanak.

– Rebeka: Én is hasonlóképpen látom. Napjainkban túl nagy a kínálat, de azt érzem, hogy a székelység ragaszkodik a gyökereihez. A hagyományőrző tevékenységekre sok csoport, osztály, sok család jelentkezik, ami azt bizonyítja, hogy hagyományaink megismerése és megélése a közösségek szívügye.

– Családjuk életfilozófiája akár az is lehetne, hogy „a múltban van a jövő”. Úgy teszik életük részévé a népit, hogy annak láttán bárki kedvet kap a hagyományőrzéshez. De az ápolás mellett még fontosabb a szokások megélése: hogyan tehetjük a mindennapok részévé az ősi örökséget?

– Kati néni: Én hiszek abban, hogy a múltbeli értékeket újratanulva mindnyájan gazdagabbak lehetünk, ugyanakkor Morus Tamást idézve „A hagyomány nem a hamu őrzése, hanem a láng továbbadása.” Például fontosnak tartom, egy-egy ősi kézműves technika megtanítását, de az azzal készült használati tárgy már valószínű más szerepet tölt be. Ehhez a gyerekek gyakran jó ötleteket adnak.

– Rebeka: Az autentikus elemek beemelhetők a hétköznapokba. Természetesen nekünk is volt kamaszkori kilengésünk, önkeresésünk, de amint lecsengett, a húgommal együtt kísérleteztünk, hogy miként tehetjük magunkévá a „népit”. Néha egy-egy népviseleti elemet beépítünk az öltözködésünkbe, akár egy széki bundát, kendőt, rokolyát, időnként általunk nemezelt ruhadarabokkal, kiegészítőkkel próbáljuk színesebbé tenni a hétköznapi viseletünket.

Számomra példaértékű, hogy őseink sajátkezűleg elkészítették gazdagon megmunkált, díszített viseleteiket, használati tárgyaikat.

– Az az érzésem, hogy a Zengő Tér is közelebb hozza az emberhez a néphagyományokat. A Csíkszereda sétálóutcájának közepén autentikus elemekkel berendezett terem nemsokára csűrrel egészül ki. Mi a története a közösségi térnek?

– Kati néni: Nagyon sok helyszínen fordultunk meg az évek során, számtalan zenész húzta a talpalávalót az apróknak és nagyobbaknak, amire hálatelt szívvel gondolok vissza. Sajnáltuk, amikor az egykori pionírházból költöznünk kellett, hiszen hangulatos épületben, a központban, könnyedén megközelíthető volt a gyermekek, osztályok, családok számára.

– Rebeka: Kislánykoromban szomorúan éltem meg ezt a költözést. A gyermekkorunk nagy részét a pionírházban töltöttük, amíg édesanyánk dolgozott, ott sürgölődtünk, huncutkodtunk körülötte, az épület minden zegzugát ismertük, szerettük. Öt-hatodikos lehettem, amikor eldöntöttem, hogy „amint felnővök”, a szeretett épületünket visszaszerzem a gyermekeknek. Én naivan hittem is benne. Most, hogy itt ülünk a Zengő Tér nemsokára nyíló kávézójában, örömmel, hálával teli a szívem, hogy a Jóisten segített valóra váltani az álmom. Külön ajándék, hogy a harmincéves évfordulót már abban a közösségi térben ünnepelhettük, ami a Magyar Állam támogatásával és sok-sok ember közreműködésével jött létre. Hálás vagyok mindenkinek, aki segített a Zengő Kulturális Tér megvalósításában.