A Kovászna megyei Olaszteleken, a Dániel-kastély szomszédságában élő kovácsműhely működik. Nem szokványos, hogy egy műhely, ami általában kormos, nehéz levegőjű, füstös, szenes és sötét, még csak hírből se ismerje a fekete falakat, helyette patyolat tisztaság uralkodjék benne, és falairól a legnagyobb rendben csüngjenek a szerszámok és vasmunkák. Az ott napestig dolgozó, nemzetközileg elismert Nagy György kovácsmester nem csupán lelkesedéssel tölti meg a teret, hanem a vasból teremt is: hol egy dísztárgyat, hol egy kaput, hol egy műemléképületnek „koronát”. Addig üti, nyújtja, olvasztja a vasat, míg annak felülete ridegségét elveszíti és melegséggel telik meg. Szerszámai a száz évvel ezelőtti mesteremberek eszközei, de újakat is készít magának, ha egyik-másik alkotás azt igényli. A mesterséget édesapjától leste el, szinte születése óta a kovácsműhelyben forgolódik, aminek tevékenysége az utóbbi évtizedekben művészetté vált, semmint szükséges szolgáltatássá – tudtuk meg, míg Nagy György kovácsmester virágot kovácsolt nekünk 100 éves üllőjén.

Az erdővidéki Nagy György kovácsmester műhelye mellett egy műhelymúzeumot is működtet. Ami tevékenységében a leginkább ámulatra méltó, az, hogy máig hagyományos módszerekkel hajlítja a vasat élő műtárggyá. Meggyőződése, hogy abban a vasmunkában rejlik élet, ami magában hordozza a mesterember minden fájdalmát és örömét: a simává kopogtatott felületen minden érzés meglátszik, ez teszi különlegesebbé az alkotást egy gyári módszerekkel préselt, csiszolt elemtől – a fémen található domború, homorú felületeket kimondottan kovácsolással alakítja ki.

Ugyan ma már megszokott, hogy a hagyományos formákat modern technológiával dolgozzák ki, a lézervágástól a villanyhegesztésig mindent használnak, Nagy György hisz benne, hogy hagyományos kovácsolt munkát csak tűzből kivett vasból lehet készíteni. Úgy véli, valami nem akkor lesz alkotás, ha ipari géppel kinagyolják azt, hanem attól, hogy az ember keze dolgozik rajta.

Tény, hogy a vízzel hajtott kalapácsokat mára kicserélték, a bőrfújtatót sem inas húzza, helyette ventillátor fújja a levegőt. De a hegesztést, reszelést, flexelést a kovácsmester csak hírből ismeri, illetve az általa használt üllő száz évnél idősebb, az Osztrák–Magyar Monarchia idején készült. Tíz éve dolgozik vele a mesterember, azelőtt a szerszám hatalmas szolgálatot teljesített: rajta készültek a csíksomlyói kegytemplom vasmunkái, Máté Jenő csíkkozmási kovács keze alatt – osztotta meg velünk Nagy György, miközben a nekünk szánt vasvirágot készítette. Számára ez a munka felszabadulás, úgy érzi, amikor alkot, nincsenek határok, csak gondolatok.

Lehengerlő volt látni, ahogy a műhelyben felcsapott a tűz, és annak forrósága alatt hirtelen nyúlni, formálódni kezdett a vas. Természetesen szükség volt ehhez a hozzáértő kezekre, amelyek úgy bántak a vassal, akár a hímes tojással: a legalkalmasabb pillanatban sújtott annak felületére a kovács, így a vas mondhatni szétfolyt, virággá és levéllé változott az erőt és gyöngédséget váltakoztató munkafolyamatban.

Mivel Nagy György többgenerációs kovácsműhelyt örökölt, sok szerszámát felmenői is használták már, a legtöbbet azonban önmagának készíti el. „Hagyományos munkát csak hagyományos eszközökkel lehet végezni. Minél több a generáció, annál több a szerszám, és minden munkához új szerszámot is kell készíteni, mert itt minden egyedi” – magyarázta, míg a lángcsóvákban hevültek a vasak. Hozzátette, a műhelymúzeumában, amit szívesen megmutat a turistáknak is, főként az édesapjától örökölt szerszámok láthatóak, valamint egy-két még régebbi darab.

A szakmát főként édesapjától leste el, de autodidakta módon is tanult, hiszen a hagyományos díszkovácsolás már hosszú ideje kihalt szakág: sok könyvet, szakkönyvet tanulmányozott, illetve nagy mesterekkel is kapcsolatot ápolt, hogy tudását gyarapítsa. Keze munkáját dícséri a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, ahol Kós Károly terveit valósíthatta meg, de a sepsiszentgyörgyi vártemplom, a Székely Mikó Kollégium kapuja, az udvarhelyi művészeti iskola nagycsillárja, a brassói Fekete templom több munkálata, a vöröspataki Kálnoky-kastély kapuja is ügyességéről árulkodik.

Nagy György egyébként társadalmi felelősségvállalásból is jeles: a kovácsmesterség szakmai testület vezetőjeként Sepsiszentgyörgyön kétszer is megszervezte a nemzetközi kovácstalálkozót, az erdélyi mesterekkel mind jó viszonyt ápol. Fontos számára, hogy a társadalom megértse és megszeresse a kovácsok mesterségét, ezért működtet múzeumot a hátsóudvarán, és ezért fogadja szeretettel szomszédságába, a Dániel-kastélyba látogató turistákat, akik kíváncsiak a népi mesterségekre. Az olaszteleki kastély kerítését és kapuját egyébként ő maga kovácsolta, a munka másfél évet vett igénybe. Egyetlen hegesztés sincs rajta, még a zárakat is kovácsolta.