A hímzéshez valamikor már a gyermeklányok is értettek, de igazán jó hímzőnek azt az asszonyt tartotta a falu, aki magasfokon ismerte a legkülönfélébb mintákat, motívumokat. A Székelyudvarhelyen tevékenykedő Takács Gizella és Molnár Ibolya ennek alapján igazán jó hímzőnek számít: kicsi műhelyükben abroszok, terítők, párnák, szőttesek, futók készülnek, a székelyföldi és erdélyi vidékekre jellemző motívum- és színvilággal. Noha vásárokban is találkozhatunk portékáikkal, legfőbb feladatuknak a „visszanevelést” tartják: jómaguk is nagyszüleiktől tanulták a hímzést, szövést, varrást, ám egy tanfolyamnak köszönhetően tudták felszínre hozni tudásukat. Hiszik, hogy az ünnepet meghitté teszi a kézzel hímzett lakástextil, így otthonaikat nem is dekorálják egyébbel, mint kezük munkájával. Őket kerestük fel, hogy egyebek mellett az ételszentelés hagyományához szorosan kapcsolódó húsvéti hímzett terítőkről beszélgessünk.

A hímzés a magyar népi díszítőművészet egyik leggazdagabb és legváltozatosabb ága. Sokrétű, mégis főként két nagy csoportba osztják: egyike a szőttesbe szálszámolással varrt minta, másik formája pedig a szabadrajzú hímzés, amely a kézművesnek lehetőséget ad a kreativitásra, hiszen ez kevésbé kötődik a hagyományos anyaghasználathoz – tudtuk meg a két kézművestől, míg műhelyük melegében beszélgettünk.

„A régi asszonyok is ünnep alkalmával vették elő a varrottasokat, a mindennapokban a szőtteseket használták, de amikor közelgett az ünnep, széppé tették a szobájukat, a konyhájukat. Ez bennünk van máig, azért díszítünk” – vélekedett Takács Gizella kézműves, akinek meggyőződése, sokkal elegánsabb és felemelőbb, ha saját készítésű díszek kerülnek az otthonainkba, mint az, ha mű elemekkel készülünk az ünnepre.

Ezt már a régiek is tudták, ezért hímzésekkel a használati, de az átlagnál ünnepélyesebb darabokat látták el. Ezért került például a népviselet szemmel látható darabjaira hímzés, vagy a párnavégekre, amelyeket díszükkel mindig kifele fordítottak. Külön örülnek, hogy ezek a párnák ma éppen reneszánszukat élik: sokan a modern lakásba csempészik vissza a nagyszülők díszítőelemeit, és a stílusok keveredése nem eredményez disszonanciához, ellenkezőleg, „valahogy otthonosabbá teszi a lakást”. A párnák mellett manapság hímzést kérnek továbbá a különböző kendőkre, takarókra, abroszokra, törülközőkre, mert ezek díszeiben a családtagokon kívül a látogatók is gyönyörködhetnek.

Takács Gizella és Molnár Ibolya arról is felvilágosított, a régi asszonyokhoz hasonlóan ők is csak olyan darabokat készítenek, amelyek azon kívül, hogy jól mutatnak, használati tárgyak is. „Csak úgy”, mert a szemnek tetszetős, nem hímzenek semmit, kell legyen valami feladata a hímzett textíliáknak. „Készítettünk már gyerekszobába is játszószőnyeget meg fali tárolót, konyhába és nappaliba is textíliákat”.

Ezt a tudást próbálják visszatanítani kis kalákájuk tagjainak. Heti rendszerességgel találkoznak, mindenki alkot egyénileg és csoportosan is, mert céljuk az is, hogy a magyarlakta vidékeken megismertessék az udvarhelyszéki varrottasokat. Molnár Ibolya kiemelte, „fontosnak tartják, hogy a kalotaszegi először tanítsa meg a nagyírásost Kalotaszegen, a székit Széken, mi itt, Udvarhelyszéken az udvarhelyszéki mintákat ismertessük meg. Utána nagyon sok tájegység motívumát megtanulhatjuk, de előbb mindig a sajátunkat ismerjük meg”.

Mint mondták, a kalotaszegi írásos egyike a legismertebb erdélyi hímzéseknek. Itt megfigyelhető a minták sűrűsödése, és nemcsak láncvarrást, zsinóröltést használnak, hanem időnként a kimaradó területeket lapos öltéssel töltik ki. Általában piros színt használnak, de a fekete, a sötétkék is előfordul, rendszerint csak egyedül, mert a színeket régebben nem keverték.

A Székelyföldön a szabadrajzúak mellett a hímzések döntő többsége szálánvarrott: középen húzódik a széles központi motívum, amelyről a varrottas a nevét kapja, így többek között beszélnek nagy-tányéros, nagy- vagy sűrűcsillagos, sűrűrózsás, asztallábas, nagyalmás, kakastaréjos, nagysávos hímzésekről. Ezt alul és felül keskeny díszítménycsík, a mesterke keretezi. Eredetileg csak piros színnel varrtak, később a kék, sőt helyenként a fekete is feltűnt.

Műhelyük 2015 óta működik, egyik kulcsfontosságú tevékenységük a templomdíszítés: húsvét közeledtével megszaporodik a munkájuk, ugyanis virágvasárnap a református fiatalok konfirmálnak, és ennek kapcsán ünnepi dísszel ajándékozzák meg templomaikat. Ezzel magyarázható, hogy a református templomok „ünnepibe öltöznek” húsvétra.