A tojáspatkolás különös művészet, szinte alig akad mesterember, aki értene hozzá. Erdély szerte és a Kárpát-medence zegzugaiban is ritka ennek tudósával találkozni. Nem csoda, mert a patkolt tojás egyszerre hungarikum és kuriózum, az 1800-as évekből ered: magyar találmány, amit patkolókovácsok fejlesztettek ki „virtuskodásból”. Ha elvégezték az iskolát, bizonyításképpen, hogy valóban értenek a mesterségükhöz, először egy tojást kellett megpatkolniuk, ami egyszerre igényel odafigyelést, finom mozdulatokat, fémhajlítást, kalapálást, üllőcsattogást, precízséget, fegyelmet, koncentrációt és találékonyságot, akárcsak a ló megpatkolása. Annyi különbséggel, hogy egy tojás megmunkálása akár 8-10 órába is telhet. A mesterség fortélyaiba a gyergyószéki Rézrontó Tölgyesi Béla vezetett be, aki Rézrontó megnevezését azzal érdemelte ki, hogy nagy rézműves hírében áll Székelyföldön.

Tölgyesi Béla mindig is érdeklődött a tojásdíszítés iránt: a kilencvenes évektől kezdve húsvét közeledtével jómaga is írt tojásokat, kesicéket máig készít és árul. Épp a tojásmintákat tanulmányozta, amikor megpillantott egy patkolt tojást, és 2006-ban hozzálátott a tojáspatkoláshoz, ami mára már legtöbb idejét kitölti. Közben használati és dísztárgyakat is készít: tarsolyok, hajcsatok, kontyolók, karkötők, veretes könyvek, szélkakasok és forgók is kerülnek ki kezei közül.

A tojáspatkolást csak a magyarlakta területeken ismerik. A szájhagyomány szerint az 1800-as években terjedt el, a patkolókovácsok vezették be a köztudatba, akik szakmai tudásukat és rátermettségüket kívánták bizonyítani azzal, hogy a törékeny felületet is képesek fémmel díszíteni. A kifújt tojásokra fém vereteket, abroncsokat, illetve patkókat szegeltek fel. A régi időkben nagy becsben tartott ünnepi ajándék volt egy patkolt tojás, ami nem kapcsolódott a húsvéthoz, a díszes tojás azonban ma szorosan összefonódott ezzel az alkalommal – világosított fel Tölgyesi Béla, amint kérésünkre hozzálátott otthonában egy tojás megpatkolásához.

Munkája menetét tüzetesen elmagyarázta, így tudtuk meg, hogy a tojáspatkoláshoz is szükség van üllőre, kalapácsra, kaptafára, szegekre és patkókra, hiszen olyan, akárcsak a lópatkolás, ám az eszközök nagyrésze miniatűr, a tojás finomságához igazított. Kivéve a kovács kezét, ami hatalmas férfikéz, és azt bizony hozzá kell szoktatni a törékeny felülethez. Elmondása szerint kezdetben jómaga is tojások tucatját törte össze, mert a lyukasztáshoz, fúráshoz és szegeléshez érezni kell, meddig szorítható a gyenge héj. Hiszi, ezt a tudást a patkolókovácsok is alkalmazzák, hiszen az állat lábával is finomfelületként érdemes bánni, ha hosszú távon nem szeretne a mesterember fájdalmat vagy sérülést előidézni.

Amikor ez a tojáspatkolás megjelent, kezdetben a tojásra kerülő díszek ólomból készültek, ez azonban mérgező anyag, ma már a kézművesek tudják, hogy az egészségükbe kerülhet az ólommal végzett munka, így jómaga például cínnel helyettesíti, de igény szerint rézből is készít veretet. Mint mondja, minden egyes eszköz és kellék, amelyre szüksége van, keze munkája: a patkolószegeket és vereteket mind magának kopogtatja ki, a tojások átfúrásához pedig házilag gyártott „szerszámokat” használ.

Például körzőből készített, parafadugóval ellátott lyukasztót vagy tűreszelőt. Mi több, közvetetten a tojásokért is megdolgozik: libasereg éldegél az udvarán, akik a méltó bánásmódért cserébe óriás tojásokkal látják el a gazdaembert. Míg Rézrontó Béla a konyhában kalapál, az otthon egy meleg sarkában, keltetőben várakozik az újabb libanemzetség. „Nem nehéz a libatartás, hiszen a zöld fű és a friss víz elegendő a boldogságukhoz. Van, hogy úgy elcsatangolnak, hogy estére jön haza a sereg. A családom segít: a gyermekekkel közösen hordjuk be a tojást, megtisztogatjuk, majd a kifújástól kezdve a díszítésig minden az én feladatom” – részletezi két patkolószeg elkészítése között.

Hozzáteszi, olyan mesternél nem tanult és nem is dolgozott, aki elmondta volna neki, hogy miként készült a patkolt tojás. Addig gyakorlatozott, míg ráérzett, ám a rutinos patkolásig hosszú út vezetett: jó sok tojás roppant össze az ujjai között. Ez veszteséges munka, hiszen minden egyes repedés után újra kell kezdeni a teljes folyamatot: le kell vágnia a szegeket, újakat kell készítenie, illetve a teljes alapot le kell cserélni, és előfordul, hogy a patkók és veretek nem úgy illeszkednek egyik tojásra, mint a másikra. Ilyenkor az eleve 8-10 órás munkamenet hosszabbra nyúlik, akár napokat is igénybe vehet.

 Nem csoda, hiszen csak egy patkószeg elkészítése körülbelül 3 percet igényel, és általában 32 darab szükséges, amit mind meg kell kalapálni. Közel egy óra csak a szegek előállításával telik, és azt követik a veretek. „Nem elég a patkókat kivágni, fából készült „tojáskaptafára” kerülnek, és addig kalapálom azokat, míg valamilyen szinten feküdnek a tojás felületén” – mondja a rézműves, majd hozzáteszi, a patkó egyébként jelentéssel bír: amennyiben a két szára felfelé néz, akkor belehull a szerencse.

Napjainkban azonban a patkolókovácsok többsége nem ismeri ezt a régi hagyományt. Rézrontó Tölgyesi Béla úgy fogalmaz, „ők kacagnak rajtam, de elismerik a munkámat, sokan mondták már, hogy igazi remekmű, a kovácsmunka szintjével és értékével vetekedik”.

Számára ugyanakkor ünnepre hangoló erővel is bír: míg a tojásokat patkolja, jócskán akad ideje elmélkedni. Ma már azon a szinten tart, hogy „belemeditál a patkolásba”, ám kezdetben a bizonyítási vágy hajtotta: „magamnak akartam bizonyítani, hogy képes vagyok a tojást megpatkolni, és amikor sikerrel jártam, már a hiúságomnak kedveztem. Mivel olyan tevékenység, amit kevesen ismernek, jól esik, hogy én egy vagyok az a kevés mester közül, akinek a kisujjában van”.