Gábor Áronról méltatlanul keveset tudunk: a szabadság oltárán feláldozta teljes vagyonát és életét, a hőskultusz mögött rejlő emberről azonban szemerkényi az ismeretünk. Rézágyúját március 15-én büszkébben emlegetjük, mint bármikor, sokoldalúságáról, feltörekvő szellemiségéről és közösségteremtő erejéről viszont alig beszélünk. Erdély legjei különkiadásunk újabb epizódjában a hős mögötti embert próbáltuk felkutatni: a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával, Vargha Mihállyal jártuk körül a háromszéki Gábor Áron-kultuszt.

A székely kisnemesből nemzeti hőssé nőtt a háromszéki Gábor Áron, aki haladását és vezéregyéniségének kialakulását közösségének köszönhette. „Ezt az egész történetet nem egyedül valósította meg: kellett hozzá egy nagyon fejlett céhes Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Bodvaj, Erdővidék. Szükség volt a mesteremberekre, az emberekre, akik mind hozzájárultak ahhoz, hogy a forradalom sikeres legyen Háromszéken” – részletezte a múzeumigazgató, akinek feltett szándéka a Székely Nemzeti Múzeum idei megnyitásakor a hőskultusz mögötti erőt, a közösséget magát is megmutatni.

Ugyanis Gábor Áronról egy idealizált kép él a többség gondolataiban: „rézágyúja fel van virágozva”, ő az ágyúöntő, aki a „tüzéreket csatába indítja”. Ennél viszont sokkal több, és az életútja is sokkal rögösebb. A kolerajárvány idején, amikor eleve kérdéses volt a megmaradást, vállalta, hogy Háromszék élére áll, és „lészen ágyú, mert Háromszék nem alkuszik”. Különösen nehéz volt ezt kimondania, mert belső ellentétek is feszültek a székelyek között ez idő alatt – Csíkszék például nem mozdult.

Mint azt korábbi cikkünkben írtuk, a szabadságharc híres székely alakjának édesapja Gábor István, Bereck főjegyzője volt, aki a gyalog határőrkatonák rendjéhez tartozott a 15. (2. székely) határőrezred állományában. E társadalmi csoport nagyban meghatározta az 1814. november 27-én született Gábor Áron életét is, mivel a határőr gyalogezredek férfitagjainak 18 és 50 év között katonai szolgálatot kellett teljesíteniük. A családok mindennapi életüket csak a katonai törvények szerint élhették, ugyanez vonatkozott a gyermekeik iskoláztatására és nevelésére.

Gábor Áron a kantai elemi iskolában kezdte meg, majd a csíksomlyói gimnáziumban folytatta tanulmányait, amelyet a kitűnő eredményei mellett kénytelen volt megszakítani. A 15. (2. székely) határőrezred parancsnoksága ugyanis behívta őt az alakulat kötelékébe, ahol 1831 és 1845 között szolgált tüzérként. Tüzérségi ismereteit Gyulafehérváron nyerte, ahol Vargha Mihály elmondása szerint szorgalmasan jegyzetelt. A katonai szolgálat mellett Gábor Áron asztalosmesterként biztosította a megélhetését.

Korábbi cikkünk arra is kitér, hogy 1848-ban felszínre törtek a székely határőrség addig elfojtott problémái is. A háromszéki határőri rend mind az országgyűléseken, mind a székgyűléseken követelte az 1764 óta ráerőszakolt kényszerszolgálat eltörlését, de nem született megoldás. 1848 szeptemberétől Erdély a polgárháború szélére sodródott, 1848. október 18-án pedig Anton Puchner altábornagy, erdélyi főhadparancsnok az országrészt ostromállapotba helyezte.

Az 1848. október 16-19. között tartott agyagfalvi székely nemzeti gyűlésen kimondták az önvédelmi harc vállalását. A gyűlésről készült jegyzőkönyv 18. pontja szerint a székelységnek néhány üteg ágyú birtokába kell jutnia. A román és szász lakosság lázadásától, illetve a sorkatonaság ellenséges magatartásától tartva Háromszék minden olyan hírnek utánajárt, amely esetleges ellenséges ágyúöntésről számolt be, és élénken támogatta a székelyek ágyúöntését.

1848. november elején Gábor Áron Háromszék Kormányzó Bizottmányának megbízásából Magyarhermányban, az ottani vasbánya melletti hutában dolgozott az ágyúöntés érdekében. A közelben fekvő Bodvajban fából kifaragott egy ágyúformát, és három ágyút öntetett. Azonban a főlyuk mindhárom ágyúcsőn annyira ferde volt, hogy a Sepsiszentgyörgyön megtartott próbánál a három löveg közül egynek még a próbalövésnél kitört az oldala, a második „félelmesen mutatta magát", és csak a harmadikkal végrehajtott lövészet sikeres volt. Ettől kezdve a hatfontos lövegek állandó szereplői voltak a törvényhatóság önvédelmi harcának. Gábor Áron a kezdeményezésével óriási szolgálatot tett a szabadságharcának, a december 23-án tartott bizottmányi gyűlésen tüzér főhadnagynak léptették elő.

Vargha Mihály elmondása szerint az öntött ágyúknak elsődlegesen lélektani szerepük volt: „érkezett az osztrák hadsereg, büszkén és lenézőn, mert a mezítlábas parasztokat egykönnyen szétverik. Ám arra, ami fogadta őket, nem számítottak: a parasztok ágyúval válaszoltak”. Csodaszámba ment, hogy a székelyek az egyszerű és kevés erőforrásukkal képesek voltak újtani. Hadba álltak az egyszerű mesterek a kezdetleges eszközeikkel, és meghökkentették, illetve lassították a támadó felet. Olyannyira elhivatott volt a közösség, hogy még a nők is szerepet vállaltak az ágyúgyártásból, ők készítették a gyutacsokat – részletezte a múzeumigazgató a sepsiszentgyörgyi sétánk folyamán.

Amikor Erdővidék 1848. november 25-től hadszíntérré vált, az ágyúkészítés Sepsiszentgyörgyön folytatódott. Gábor Áron, aki elégedetlen volt a hatfontos vaságyúkkal kezdeményezte, hogy a háromszéki települések által felajánlott harangokból négy darab háromfontos löveget készítsen. A megkezdett munkálatokat azonban félbe kellett szakítani. A császári hadvezetés és a szék között 1849. január 2-án kötött fegyverszüneti szerződés szerint a háromszékiek birtokában lévő lövegeket át kellett adni a császári félnek megsemmisítés végett. A háromszékiek megpróbálták kijátszani a szerződést. Mivel három darab hatfontos ágyú már elkészült Bodvajon és négy darab háromfontos Sepsiszentgyörgyön, továbbá Turóczi műhelyében egy kétfontos, és egy egyfontost a gróf Kálnoky család is felajánlott, így a székelyek nem szolgáltatták ki valamennyit. Kézdivásárhelyen elrejtették a négy darab háromfontos és két darab hatfontos ágyút, a többi hármat elszállították, és Aldobolynál összetörték.

„A nép lelkes volt, nem tudták, hogy az ágyúk milyen kvalitásúak, csak azt tudták, hogy csoda történt, Gábor Áron képes volt ágyúkat önteni, és szembefordulhattak az ellenséggel, aki megfutamodott, visszavonult egy időre, és békét ajánlott Háromszéknek” – részletezte Vargha Mihály múzeumigazgató. Mint mondta, 75-80 ágyú készült a céhek műhelyeiben, kezdetben vasból, később a környező települések harangjaiból öntötték azokat.

1848. december közepén Bem József vezérőrnagy vezetésével megindult a magyar erők ellentámadása, melynek következtében rövidesen felszabadult Észak-Erdély. Bem 1849. január 12-én bevonult a császári csapatok által kiürített Marosvásárhelyre. Ennek következtében Háromszék felmondta az árapataki szerződést és az ágyúöntési munkálatokat január 22-én folytatták. A legnagyobb problémát azonban a nyersanyaghiány jelentette, ezért Gál Sándor ezredes, a székelyföldi hadosztály parancsnoka tárgyalásokat folytatott Zakariás Antallal, a bodvaji kohó bérlőjével és a csíkszentdomokosi rézbánya tulajdonosával, valamint Bodor Ferenc bányaművezetővel, így januárban 89 mázsa 64 font réz érkezett Balánbányáról Kézdivásárhelyre; január 22. és február 22. között Kézdivásárhelyen hat darab hatfontos löveg készült el.

Amikor Udvarhelyszéken, a lövétei vashámorban is felmerült az ágyúöntés lehetősége, annak megvizsgálásával is Gábor Áront bízták meg. Sőt, a neve felmerült akkor is, amikor a Kolozsváron létrehozandó ágyúöntő gyár került szóba. Németh László kormánybiztos azonban az orosz betörésről szóló – egyébként alaptalan – hírek miatt nem engedhette el Gábor Áront Kolozsvárra. Az ágyúöntő ugyanis titkos küldetésben vett részt Moldovában, hogy kifürkéssze az oroszok várható hadmozdulatait és hadi felszereltségét.

Gábor Áron április 26-án végül mégis megérkezett Kolozsvárra, innen keltezte ugyanis levelét, amelyben a helybéli ágyúgyár létrehozásának feltételeiről. Költségei fedezésére előzetesen ezer forintot igényelt. A nagy reményekkel és kormányzati támogatással induló gyár terve azonban füstbe ment. Gábor Áron tárgyalásai a kolozsvári mesteremberekkel nem vezettek eredményre. A legnagyobb ellentétet a munkabér jelentette, ami Kolozsváron lényegesen nagyobb volt, mint a Székelyföldön. Így a kolozsvári ágyúöntés terve meghiúsult, a felajánlott anyagokat Kézdivásárhelyre szállították.

Az ágyúöntés tökéletesítése érdekében Gábor Áron azt is kezdeményezte, hogy Nagyváradon is tanulmányozhassa az ottani gyártási technológiát. Az engedély érdekében még Debrecenbe, Kossuth Lajos kormányzóhoz is elutazott. Látogatása folyamán a tárgyalások során Kossuth Lajos a javaslatot, hogy fejlesszék a kézdivásárhelyi üzemeket. A célra hatvanezer forintot biztosított, melyből tízezret azonnal kiutaltak. A kormányzónak egyetlen kérése volt a tüzér őrnagyhoz: készítsenek számára két hatfontos löveget, amelyet fúrással öntsenek, hogy az ágyú még tökéletesebb legyen. Gábor Áron pedig őrnagy lett, és ekkor tanulmányozta a nagyváradi üzemben a hadiröppentyűk gyártását.

Gábor Áron erdélyi hazatérése után nagy intenzitással kezdte meg a hadiüzemek fejlesztését, az újabb lövegigények kielégítését, valamint a tüzérek kiképzését. Rövidesen azonban kiderült, hogy pénzhiány miatt a kiutalt tízezer forintot más célra kell felhasználni (például tüzérek kiképzésére), így a hadiüzemek fejlesztése végül elmaradt. 1849. június 5-én, immáron a székely tüzérség parancsnokaként megkezdte Kézdivásárhelyen egy hatfontos ágyúüteg készítését, amelyet Nagyszebenben tüzértartalékként kívántak felhasználni.

A hat lövegből négyet már útnak indított. Ekkor már megkezdték két 10 fontos tarack készítését a gyulafehérvári ostromsereg részére, ezzel párhuzamosan Gábor Áron 40 mázsa vörösrezet rendelt meg a csíkszentdomokosi rézbányából. Végül 1849. június 10-én elkészültek az első „székely" hadiröppentyűk, amelyek három- és hatfontosak voltak. Az utóbbiak csapatpróbájára 1849. június 10-én került sor Kézdivásárhely határában. A kézdivásárhelyi üzemben a szabadságharc alatt összesen 64 ágyút öntöttek.

1849 júniusában megindult az orosz támadás Erdély ellen: 19-20-án csapatok törtek be a Tömösi-szoroson Erdélybe és szétverték a brassói hadosztályt, majd június 23-án Kökös és Prázsmár között megverték a székelyföldi hadosztályt, és két napra rá elfoglalták Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt. Az ottani hadiüzemeket feldúlták. Néhány nappal később, július 2-án az Uzon és Kökös között vívott harcokban életét vesztette az erdélyi magyar hadiipar legnagyobb alakja, Gábor Áron tüzér őrnagy. Halálával a háromszéki ágyúgyártás története véget ért.

„Pedig nem kellett volna meghalnia, sorsszerűség, hogy egy ágyúrepesz végzett vele. Egy tisztnek tilos volt az első sorban igazgatnia a tüzéreket, ő mégis jelen volt, hogy bátorítsa a katonákat, és ez lett a veszte” – fűzte hozzá Vargha Mihály kiemelve, hogy napokig titokban tartották a halálát, hogy a hír ne demoralizálja a hadsereget.