„A huszár felkiáltójel a nemzet lelkén” – fogalmazott Szőcs Elek, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület kapitánya, akinek meggyőződése, ezzel a hagyományokat és a nemzeti öntudatot erősíti napjainkban. Egykoron, amikor a határőrezredek hősi vitézekként óvtak minden magyart, természetes volt, hogy körülöttük becsület, tisztelet, rend és lószeretet uralkodjék. Nem a trikolór, nem a vitézkötés, nem a kokárda, nem a csákó, a mente, a kard vagy a ló határozta meg, hanem az ezek ötvözetéből szövődő erény – ezt próbálja immár 15 éve feléleszteni Székelyföldön a csíkszeredai huszáregyesület, amelynek tagjai nem csupán akkor élik a „huszárbecsületet”, ha eseményre hivatalosak, és díszegyenruhát, a ló megülését követeli a helyzet, hanem akkor is „felkiáltójelekként” viselkednek, ha otthonukban vagy a munkahelyükön tartózkodnak. Kiállásuk, elveik megingathatatlanok, társuk a ló, akiért éjjel-nappal áldozatot hoznak, kedveseikkel vállvetve természetközeli, egyszerű életkörülmények között indítják útjukra gyermekeiket, a jövő nemzedékét. Mert tudják, a jövő őseink hagyatékában keresendő.

Nemzeti ünnepünk apropóján a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület egy napját követtük végig: a március 15-i megemlékezések sorozata napokkal ezelőtt elkezdődött, így sikerült szombaton Tusnádra látogatnunk a hagyományőrzőkkel. Lovakkal érkeztek a huszárok, akik több településen is tiszteletüket fejezték ki az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc hősi halottjai előtt. Többségük lélegzetvisszafojtva, fátyolos tekintettel hallgatta a verseket és köszöntőbeszédeket, amelyek hús-vér hősökről, szabadságról és az annak érdekében vállalt áldozatról, elmúlásról szóltak.

Történészek szerint a Mátyás huszárok a forradalom és szabadságharc idején végigharcolták Észak-Erdély és a székelység felszabadítását, jelen voltak Nagyszeben 1849. január 21-i sikertelen ostrománál, ahol parancsnokuk, Mikes Kelemen ezredes hősi halált halt. Az ezred bővítését követően részt vettek Dél-Erdély visszafoglalásában, egy osztályt Bem tábornok is magával vitt közülük a Temesköz felszabadítására. Az 1849 nyarán vívott erdélyi és délvidéki ütközetekben is szinte mindenhol harcoltak, de legnagyobb részük az orosz-osztrák csapatokkal vívott csatákban felmorzsolódott.

Feladatuk meghitté, élőbbé és valódibbá tenni az emléket

A hősi halált halt vitézek megtestesítői, a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület tagjai feladatuknak tartják az emlék még élőbbé, még valódibbá tételét, ezért törekednek meghittségre az eseményeken, és hitelességre a hétköznapokon. András Endre, az egyesület elnöke és hadnagya úgy vélekedett, a kezdeti elképzeléseknek sikerült eleget tenniük: becsempészték a köztudatba az egyik leghíresebb és legnemesebb fegyvernemet, amit a magyarság adott a világnak, és erre roppant büszkék testületileg.

Hiszi, hogy tizenötéve követik őseik nyomdokait, és nem csupán előadják, hanem át is adják azt a következő generációknak. „Akkor leszünk igazából kiteljesedett nemzet, ha azt az utat követjük, amit őseink jártak – noha nehéz a felgyorsult világban az egykori huszárértékeket megélni, erővel és tisztességgel küzdünk a hétköznapokon is” – részletezte az elnök.

Jani András főhadnagy hozzátette, küldetésük az is, hogy a gyermekekkel megismertessék a hagyományokat, amelyeket gyakorlatba ültetve fegyelmet, egymáshoz kapcsolódást, tiszteletet, közösségi életet tanulhatnak a legkisebbek. Tapasztalataik azt mutatják, alakítja a közösséget, ha valaki jó példával előttük jár: hangosabban köszönnek, előzékenyek egymással és a felnőttekkel, önfeláldozóbbak, határozottabbak lesznek a csemeték, ha huszár fordul meg köreikben. Ezt bizonyítják a rendhagyó történelemórák is, amelyek keretében viseletet, harcot, lovaglást, és erényeket is bemutatnak a kíváncsi gyerekseregnek – az egyesület számára ez a kihívás, a harc a jelenkorban, hasonló ahhoz, amit a hősi vitézek vívtak: szembemennek egy elértéktelenedett világgal, hogy felszabadítsák azokat, akik eltévedve élnek.

„A dübörgő kamionok, telefoncsengések és rengeteg feladat hasonló stresszhelyzetet generál, mint valamikor a forradalom és szabadságharc. Ezzel vigasztaljuk magunkat, amikor megpróbálunk letenni valamit a nemzet asztalán” – fogalmazott a főhadnagy.

Szőcs Elek kapitány elmondása szerint a csillogó gyerekszemek igazolják, hogy érdemes volt a tizenötév munkája. Felidézte, kezdetben hárman alapították az egyesületet, dacból talán vagy kíváncsiságból, mert akkoriban már Gyergyóban tíz éve, Székelyudvarhelyen öt éve tevékenykedtek huszáregyesületek. Pedig sokakban munkált ugyanaz a cél: ló- és hazaszeretet vezérelt számtalan csíki férfit, de akkoriban mit sem sejtettek egymás létezéséről. Amint hárman intézményesítették az addig csak dédelgetett álmot, sorra jelentkeztek a „daliás vitézek”, akik közül sokan ma is oszlopos tagjai az egyesületnek.

„Mikor hazamentem, beszöktem az ajtón nagy boldogan, és közöltem: asszony, megalapítottuk a 15. székely huszár határőrezredet. Megkérdezte, hányan voltatok? Mire én: hárman, de megsikerült” – idézte fel az indulást. A három személyből lassacskán nagy családdá nőtt az egyesület: amellett, hogy hagyományőrző férfiak tartanak gyűléseket, lovasedzéseket hetente, a feleségek és kedvesek is összefonódtak észrevétlenül.

Nem felületes a tagok viszonya, jól ismerik egymás jó és rossz szokásait, mindig ott állnak egymás mögött, ha valakinek ösztönzésre lenne szüksége, vagy vágyna arra, hogy felkarolják. Ünnepségeket, házasságkötést, keresztelőt ülnek meg együtt, disznóvágást, lóvásárt és patkolást is közösen bonyolítanak le, mert hiszik: annak, aki egyszer huszárruhát ölt, a bajtársiasság akkor is kenyere, ha a viselet a vállfáján pihen. Ha egynek is közülük szüksége van társaira, ott teremnek és megtartják egymást. A feltétel nélküli szeretet és odafordulás voltaképpen a huszárság, a hazaszeretet.