Örök kérdése a néprajztudománynak, hogy a hagyomány mennyire állandó, és milyen mértékben őrzik azt örökösei. A farsangtemető székelység harminc év folyamán finoman, nüansznyi pontossággal hangolta össze az öröklött és aktuális szokásokat, amelyekből humorosan kritikus, közösséget összefonó eseményt teremtett. A Hargita Megyei Farsangtemetés harmadik évtizedében hangsúlyosan volt jelen az ősi hagyaték, amely kiegészült a rendszerváltás óta halmozódó problémákkal: a bikaütés, a felvonulás, a zsidóvecsernye, az állatítélkezés, a siratás és égetés háborús vagy járványt megidéző jelenetekkel, politikai helyzetek kifigurázásával, illetve medvekérdéssel társult. Mi is részesei voltunk az eseménynek, Székelyföld egy újabb jellegzetességét Ferencz Angélával, a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatójával és Károly Veronikával, csíkmenasági tanítónővel jártuk körül.

Harminc éve ünneplik Hargita megyében a farsangtemetés hagyományát, amelynek ezúttal Szépvíz község adott otthont: tizenhárom település hagyományőrző csoportja és számtalan érdeklődő töltötte meg Csíkszentmiklós, Szépvíz és Csíkborzsova utcáit, hogy a maskarákba bújt székelyek muzsikaszóval, hangos kurjongatásokkal és humorral űzzék el a telet, a rosszat és ráirányítsák a figyelmet a közelgő böjti időszakra, azaz a megtisztulásra.

Noha az esemény szervezett körülmények közt, több csoportot mozgósítva csupán három évtizede ismétlődik Hargita megyében, a farsangtemetésnek őseinktől eredő hagyománya van. Míg egyes falvak lakói olyannyira őrizték örökségüket, hogy a régi szokások szinte mindegyikét sikerült feléleszteniük, addig a tizenhárom település közül néhánynak új szokásokat kellett alakítaniuk, vagy hosszas kutatómunkát követően sikerült meglelniük a településeikre jellemző maskarákat, előadásokat. A csíkmenasági Károly Veronika elmondása szerint a falu archívuma tartalmaz olyan fényképeket, amelyek bizonyítják, a menaságiak már az 1920-as években feltámasztották egykori szokásaikat. Bár a kommunizmus idején tilos volt minden évben megtartaniuk, akadtak olyan tanítónők, akik minden szabályozás és fenyegetés ellenére is bevállalták, hogy a fiatalabbaknak továbbadják az egyedülálló énekeket, verseket, jelmezeket.

Például a két jellegzetes figura, a Konckirály és Cibere vajda küzdelmét, amely a húsos és böjtös ételek képviselői közt zajló csetepatét eleveníti fel. A küzdelem a böjtös ételek győzelmével végződik, a húsos ételek megszégyenülnek – ez az esemény vonja maga után a negyvennapos böjti időszakot. A menasági felvonulásban megjelennek még ollóikkal az ördögök, hamvas zacskóikkal a maszkurák. Ezeket általában fiatalok alakítják, de az esemény nyitott az idősek és a gyermekek számára egyaránt: 14 éves kor fölött már vállalhatóak szerepek, az apróságok pedig beállhatnak a menasági tehén alá, amelynek kínálgatása szintén élvezetes cselekmény.

„Ha visszagondolok a kezdeti évekre, fiatalok, idősek, lelkesedéssel vettek részt. Két autóbusz tömve volt, körülbelül százan is mentünk. Ma is vagyunk, nyilván már nem olyan sokan, mint a kezdeti időszakokban, de mindig jó emlékekkel és kellemes érzésekkel jöttünk” – idézte fel a tanítónő, aki szerint a hagyományőrző csoport a fennmaradását a falu néhány határozott pedagógusának köszönheti: Bors Juliska és Mátéfi Berta tanítónők szorgalmazták a szokások évenkénti felelevenítését, nekik köszönhető, hogy Csíkmenaság egyik legrégebbi hajtómotorja a Hargita megyei csoportos farsangolásnak.

A rendszerváltás után nagyon sok faluközösség megkereste és felújította azokat a népszokásait, amelyek a korábbi rendszerben tiltottak voltak

Ferencz Angéla, a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetője arról számolt be, hogy a farsangtemetés a mókázással és a jókedvvel, a derűs felszabadulással társuló élmény miatt nagyon fontossá és kedveltté vált a faluközösségekben. Így egykori kollégái 1993-ban úgy döntöttek, Csíkszeredába viszik a farsangtemetés játékát, hogy megmutassák a csíkszeredaiaknak, akik nagy számban maguk is faluról származnak, hogy feléleszthető és élhető még ez a szokás. A rendszerváltás után ugyanis nagyon sok faluközösség megkereste és felújította azokat a népszokásait, amelyek a korábbi rendszerben tiltottak voltak, és a város környékén voltak olyan falvak, ahol szokásként megmaradt a népi emlékezetben a farsangtemetés.

Mivel mulattatta a Hargita megyeieket a vigadalom, következő évben szintén megszervezték azt, de akkor a városból „kiköltözve” a környező falvakban biztosítottak teret az eseménynek. „Amikor már én voltam a szakmai koordinátora ennek a rendezvénynek, akkor úgy döntöttünk, hogy körbemegy, mindenki lesz házigazda egy rotációs rendszerben, és most már 13 hagyományőrző csapat játssza el a játékát” – ismertette a kulturális központ igazgatója, aki azt tapasztalta, az évek elteltével egyre láthatóbbá vált, hogy a kezdeményezések egymásra épülnek: például a különféle településeken megalakultak a tánccsoportok, amelyeknek köszönhetően nem kellett törniük fejüket utánpótláson, volt, aki minden évben eltemesse a farsangot.

Hozzátette, a faluközösségek felvértezték magukat azokkal az erényekkel és adottságokkal, amelyeknek köszönhetően közösségi ünneppé formálták a farsangtemetést: a civil szervezetek megerősödésével, és a faluközösségeknek azzal a törekvésével, hogy vonzerejüket társaikétól jól elkülöníthetővé tegyék, illetve megmutassák, hogy miben erősek, miben jók, valamint a média figyelmét is ráirányítsák saját értékeikre, megalapozták az esemény iránymutató jellegét.

A farsangi időszak szokáshagyományokban gazdag szerte Európában. A székelyföldi farsangtemetés mitől különlegesebb a külföldieknél?

Az európai kultúrtörténetben egészen a pogány kortól a középkoron, majd az újkoron keresztül látható, hogy a tavaszváró ünnepek vagy bolond ünnepek, a karneváli világnézet egész Európában jellemző, jelen van a különféle kultúrákban – vélekedett Ferencz Angéla. Tapasztalatai azt mutatják, a nyugat-európai nagyvárosokban is felvonulnak az emberek, de inkább céhekhez, mesterségekhez kapcsolódó maskarákba bújnak, ami egy polgáriasultabb képet mutat. Ezzel ellentétben a magyar nyelvterületen a farsangtemetés hagyományában rejlik valami egységesség.

„Nagyon sokan kutatták, egészen gazdag a néprajzi szakirodalom arra vonatkozóan, hogy milyenek itt, a magyar nyelvterületen a szokások. Az egyháznak a szerepét is meg kell említeni, hiszen a farsangi időszak és a böjt találkozása egy nagyon jellegzetes határpont, ahol szimbolikus alakok mérkőznek meg: konckirály a cibere vajdával, de jelen van a kiszebábu vagy szalmabábu elégetése is”, ami a tűz, a füst és a hamu révén összefonódik a tisztító rítusokkal.

A székelyföldi farsangtemető szokásokon az álesküvőnek, áltemetésnek, az állatítélkező dramatikus színjátékoknak is nagy jelentőségük van, közben megjelennek a nagyjelentőségű figurák, mint a kereskedő, a zsidó, a cigányzenész, a jós vagy az orvos. Különféle foglalkozásokat is megjelenítenek, és ezeknek a ténykedéseit vagy mesterségét kifigurázva születik meg a móka. Mivel látják egymás szokásait a különféle csoportok, illetve médiának és a publikált néprajzi szakirodalomnak is köszönhetően van némi egységesülés is a hagyományokban.